Péntek OrsolyaVia Tortona

Ha egy várost igazán meg akar ismerni az ember, jobb, ha kivillamosozik a belvárosból legalább a külváros határáig, mintha tudná, hová megy, vagy éppen ott lenne dolga

Péntek Orsolya – 2018.08.08. 01:02 –

Bemehet a kapualjakba is, végignézheti a névtáblákat és a rek­lámújságokat, tanulmányozhatja egy kicsit a sarki presszók forgalmát és közönségét, beülhet egy kávéra, és hallgathatja egy ideig az idegen nyelvet, amelyen a vendég az életét meséli a baristának, vagy a barista az életét meséli a vendégnek. Nem kell érteni semmit, hogy érteni lehessen mindent. Csak az embert kell úgy-ahogy érteni, aki nem nagyon más Pekingben és Bue­nos Airesben, Sydney-ben és Milánóban. Mindig el akar mondani valamit.

Talán épp Milánóban kezdődött, a Porta Genova környékén, novemberben, egy szerda reggel. Pontosabban ott kellett volna kezdődnie, de nem tudott, mert a milánói piros metró elágazik, és ha az ember elbámészkodik, már az Y rossz szárán találja magát, aztán egy furcsa téren, amelyet az angyalokról neveztek el. Üres, semmi különös tér ez, simán állhatna a szemközti oldalon a zebránál Damiel vagy Cassiel, Peter Falk vagy a berlini angyalok közül bármelyik, ha épp erre jár. De nem áll. Csak az esőt szitálja a szél, a kocsik piros lámpája húzza az íveket, és lehajtott fejjel siet egy-egy figura, a zsebéből kilógó újsággal.

A házak, mint ahogy a városban mindenhol, keskenyen nyúlnak felfelé, a parkok osztrákosan nettek, a kis üzletek kapugombja fényesre van törölve. Egy szürke fal előtt arab fiúk loholnak csomaggal, mögöttük pakisztáni vagy indiai nő tol egy gyereket. Egy férfi és egy nő lassan gyalogol, valamin vitáznak, aztán befordulnak egy sarkon. Azon a sarkon, ahol egy váratlan kert ötlik az ember szemébe – a kőoszlopos szép nagy kapun sűrűn omlik le a borostyán, a kerítésen alig látni be az örökzöldtől, a kapubejáró köve olyasmi sárga, mint amilyet korábban Budapesten is lehetett látni itt-ott. Rejtély, hogy ki lakhat a kert mélyén.

Egyenszürke falak mentén tart tovább az út, itt-ott zökken egyet, majd egy térbe fut. Érezni, hogy közel a vasút – a vasútállomások környéke mindig szomorú, megmagyarázhatatlanul, visszavonhatatlanul, megnyugtatóan szomorú.

Két bár közül mindig a kisebb a jobb. És a szakadtabb. Alig férnek bele az asztalok, olyan csepp, a pult belefut a vécéajtóba, a bejáratnál letett esernyőkön átesik, aki belép, de a teliüveges kirakatablak eresztékeiből szivárog a friss kávé és a cukros édességek illata. Itt kellene regényeket írni. A leghátsó asztalnál. Kézzel. Kockás füzetbe.

A pénztárnál a tálcán megpördül az egyeurós. Mellé esik egy a szemenként csomagolt keserű csokoládéból. Nem az íze miatt. Azért, mert szép.

Kint újra szitál az eső, aztán öt perc múlva megint eláll. Előbukkannak a sínek, és a sínek mellett a hosszú fal, a falon pedig vörös levelek zuhataga bukik alá. Félig kilóg alóla egy graffiti. A Via Tortonán alig jár valaki.

Már éltem itt – gondolja az utazó, és nézi meredten a faldarabot a levelekkel, az eget szétszabdaló villanyvezetékekkel, a síneket és a Via Tortona furcsa beszögellését, aztán eszébe jut, hogy erre sok vonat jön-megy.

Vasútnál lakom itt is – mondja csak úgy magában, magyarul.