A német hadsereg fekete napja

Döntő győzelmet arattak az amerikaiak által megsegített antantcsapatok 1918 augusztusában a nyugati fronton

Ligeti Dávid – 2018.08.08. 01:00 –

Száz éve, 1918. augusztus 8-án az antant támadása súlyos csapást mért a német császári hadseregre Amiens közelében. A háború idején kifejlesztett, illetve jelentősen modernizált fegyvernemek (harckocsik, repülőgépek) alkalmazásával az ellenség olyan katasztrófát idézett elő a német hadseregben, hogy annak főszállásmestere – gyakorlatilag a vezérkari főnök, Paul von Hindenburg tábornagy helyettese –, Erich Ludendorff gyalogsági tábornok a haderő fekete napjának keresztelte el ezt a napot.

harckocsi 20180808 Brit Mark IV-es harckocsi – a tankoknak nagy szerepük volt az antant győzelmében (Forrás: Wikipedia)

Az a támadássorozat, amelyet a németek 1918. március 21-én indítottak Franciaország legyőzésére és a szövetséges antantcsapatok szétzúzására, 1918 júliusára kifulladt. A hónap közepére a kezdeményezés a Ferdinand Foch tábornagy vezette antantseregek kezébe került, és a második marne-i csatában vereséget mértek a németekre; ezzel pedig a francia főváros, Párizs megmenekült az ellenséges megszállás rémétől. Paul von Hindenburg tábornagy nem tehetett mást, mint hogy feladja az ún. marne-i kiszögellést, amelyet az előző hónapokban igen nagy áldozatokkal foglalt el. Az antant július 18-án kivívott sikerében már jelentős szerepet játszott az a négyszáz harckocsi, amelyeket a franciák vetettek be, valamint először ekkor nyomott sokat a latba a pihent amerikai alakulatok bekapcsolódása a harcokba. Ekkor már havonta közel negyedmillió katona érkezett az Egyesült Államokból a kontinensre – ezzel pedig a háború eo ipso eldőlt. A Német Császári Haditengerészet nem tudta teljesíteni azt a feladatot, amelyet a korlátlan tengeralattjáró-háború 1917. február 2-i deklarálásakor vállalt. Az antant a konvojrendszer bevezetésével megsemmisítette a német búvárhajóflotta zömét, szabaddá tette Nagy-Britannia ellátását és az amerikai csapatok óceánon történő átszállítását.





Váratlan támadás



Ilyen baljós előzmények után került sor a támadásra az észak-franciaországi Amiens-től keletre Albert és Moreuil között egy mintegy harminc km hosszúságú arcvonalon. A megelőző napokban az OHL (a német hadsereg-főparancsnokság) megkezdte a Lys völgyében is a visszavonulást, mert a kacskaringós arcvonalat mindenképpen le kellett rövidíteni az antant fölénye miatt. Az antant teljesen váratlanul egy igen heves, de rövid pergőtűz után rohamra indította a harckocsikat, miközben a légierő is porrá bombázta a német állásokat. A brit Mark IV típusú nehézharckocsik ellen nem volt hatásos fegyver: a géppuskák tüze egyszerűen lepattant a páncélzatról, így többnyire csak a kézigránattal való megsemmisítés maradt lehetőség: ez azonban nagy személyes bátorságot és hihetetlen áldozatokat kívánó metódus volt.

A német védelem még fel sem tudott ocsúdni, amikor beérkezett az ellenség (brit, kanadai, ausztrál és francia) gyalogságának rohama, akik a természetes, illetve mesterséges köd védelmében csaptak le a védőkre. Az arcvonal átszakadt, a keletkezett résbe pedig az antant lovassága is benyomult. A hadművelet gyorsasága egész egyszerűen megdöbbentő volt: hasonló energikus támadásra csak pont négy évvel korábban a németek részéről került sor. Egész hadosztály-parancsnokságokat rohant le az ellenség. Két nap alatt több mint harmincezer német katona esett hadifogságba. Foch ekkor vérszemet kapott, és az Ancre és Avre folyók mentén már több mint hatvan km-es szélességben indította támadásra csapatait.

A sors iróniája, hogy Compiègne-től északra is ekkor sikerült visszaszorítani a németeket, akik ekkor még nem sejthették, hogy negyedév múlva itt fogják aláírni a háborút lezáró fegyverszünetet. Ludendorff kétségbeesetten próbálta ellenlökésekkel megállítani az ellenséget, de erői zöme leharcolt hadosztályokból épült fel, amelyeket pont a pihentetés és feltöltés szándékával vontak ki az arcvonalból. A helyzetet a német 2. hadsereg mentette meg, amely heroikus harcokat követően meg tudta állítani az offenzívát. Azonban mindez nem változtatott azon a tényen, hogy az anyagháború a szó legszorosabb értelmében bedarálta a német haderőt. Csak ezen a fekete napon több mint százhúszezer katona, 6000 géppuska és 1400 löveg veszett el. Ennél súlyosabb csapást – a központi hatalmak oldalán – ennyi idő alatt csak az Osztrák–Magyar Monarchia szenvedett Przemyśl elestekor, illetve 1916. június 7-én a Bruszilov-offenzíva idején.

Az augusztusi csapás súlyát Ludendorff így értékelte emlékiratában: „Augusztus 8-a a német hadsereg fekete napja volt ebben a háborúban. Ennél rosszabbul csak azokat eseményeket éltem át, amelyek [1918] szeptember 15. után a bolgár fronton következtek be, és amelyek megpecsételték a négyesszövetség [a központi hatalmak] sorsát.” A német tábornok itt a Franchet d’Espèrey vezérezredes által vezényelt francia–brit–görög–szerb csapatok támadására utalt, amely a Balkánról kiindulva kiütötte Bulgáriát és az Oszmán Birodalmat a háborúból. A háború elérkezett a clausewitzi ún. kulminációs ponthoz, vagyis a döntéshez. Az OHL ekkor ismerte fel, hogy a vereség elkerülhetetlen, itt már csak kedvezőbb fegyverszüneti feltételekért lehetett harcolni. Ludendorff korábbi félelmei, vagyis, hogy összeomlik a morál, és az anyagi utánpótlás is elfogy, most realizálódtak, és az ellenség támadásai a meginduló „birnami erdőt” idézték fel a német tábornok számára.





A végső csapás



A német vereség híre sokkot váltott ki az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokságon is. IV. Károly császár és király azonnali találkozót kért II. Vilmos német császártól, a fő célja az volt, hogy Wilson amerikai elnök 14 pontja alapján együttesen ajánljanak fegyverszünetet. A vereség szimbolikus előjele volt, hogy ugyanezen a napon, vagyis augusztus 9-én Gabriele D’Annunzio vezetésével egy olasz repülőszázad röpcédulákat szórt Bécs fölött, amelyben deklarálták, hogy legközelebb bombázni fognak…

Ilyen körülmények között került sor II. Vilmos és IV. Károly utolsó találkozójára Spában 1918. augusztus 14-én. A találkozó tematikája sajátos antagonizmusban volt a kialakult helyzettel, hiszen a felek többek között arról tanácskoztak, hogy a japán–amerikai intervenció az orosz Távol-Keleten nem jelent fenyegetést a központi hatalmak keleti frontjára, valamint hogy Berlin és Bécs nem biztosít katonai segítséget Lenin számára az antanttal folytatott háborújában. Szintén előkelő napirenden szerepelt, hogy Németország nem kíván Örményországban érdekeltségeket szerezni, valamint hosszan tárgyaltak a bakui olajmezők helyzetéről is. Paradox módon épp a nyugati front helyzete került háttérbe a tárgyaláson, mivel a németek palástolni igyekeztek vereségük mértékét és haderejük gyengeségét. Ennek ellenére az osztrák–magyar vezérkar főnöke, Arz tábornok is ráébredt arra, hogy „a központi hatalmak nem lesznek abban a helyzetben, hogy az ellenségre döntő csapást mérve diktálhassák a békét”. Újra megerősítette, hogy a Monarchia csak decemberig tud kitartani, de a harcot nem szabad a teljes végkimerülésig folytatni, mert a hadseregre szükség van a béke utáni bel- és külpolitikai kérdéseket illetően. Bár Arz hazánk helyzetét jellemezte így, szavai fájdalmas módon igazak voltak a Német Birodalomra is.

A találkozón az OHL is elismerte, hogy „a háborút többé nem lehet megnyerni”, és a Német Császárság politikai vezetésében ekkor érlelődött meg a mielőbbi békekötés gondolata. Tragikus módon az addig általuk többször megalázott és félig-meddig árulónak tartott Károly király igazsága – vagyis a mielőbbi békekötés szükségessége – érvényesült, csakhogy 1917 tavaszán gyökeresen mások voltak a hadügyi konstellációk. Míg azonban az osztrák–magyar fél már egyértelműen a fegyverszünet pártjára állt, német tárgyalópartnereik még bíztak abban, hogy a harcmezőn jobb tárgyalási pozíciókat tudnak kiharcolni. E reményeikben csalatkozniuk kellett: most derült ki, hogy Wilson – egy profi pókerjátékos módjára – egyszerűen blöffölt az év elején, és egyedül a központi hatalmak destruálása, és különösen a Monarchia meggyengítése volt a célja. E politika folytatását jelezte, hogy a nyugati front sikerein is felbuzdulva, az antant hadviselő félnek ismerte el Csehszlovákiát augusztus 17-én, amely egyébként Károly 31. születésnapja is volt…

A következő hónapok során az antant a nyugati arcvonal teljes hosszában támadt az ún. száznapos offenzíva keretében. Sikerük titka az volt, hogy minimális tüzérségi előkészítés után megindult a harckocsik vezetésével a támadás, így a védők nem tudták átcsoportosítani erőiket a védekezéshez. Ráadásul arzenáljuk révén folyamatos nyomás alatt tartották az arcvonalat. Különösen véres harcok bontakoztak ki Pikárdiában, a Somme mentén, Flandriában, valamint az argonne-i erdőben. A korábbi éveket jellemző állóháború, amely már március 21-én véget ért, egyre intenzívebb mozgó háborúvá alakult. Mivel túl kevés elhárítólöveg állt a németek rendelkezésére, harckocsijaik pedig gyakorlatilag nem voltak, és korszerű légierejüket is felőrölte az ellenség, egyszerűen nem maradt ellenszer az antanttal szemben.

Szeptember 18-án az antant áttörte a Siegfried-vonalat, amely 1917 tavasza óta volt a német védelem gerince, és ahonnan elindult az 1918. márciusi offenzívasorozat. Az amerikai hadsereg ekkor már több mint egymillió katonát vetett be az arcvonalon, így a korábban likvidált angol és francia hadosztályok valósággal újra megjelentek a hadszíntéren.





Kapituláció és mítosz



Miután november 3-án a Monarchia kapitulált, a németek számára sem maradt más lehetőség, mint a megadás; különösen miután Lenin ravasz politikája következtében forradalom robbant ki az országban. Végül ez volt az a tényező, ami miatt a németek aláírták november 11-én a compiègne-i fegyverszünetet. Bár a hadsereg még képes lett volna kitartani, és az antant is úgy számolt, hogy legkorábban 1919 tavaszán lehet befejezni a háborút győztesen, a valóságban azonban már a harcmezőn is bekövetkezett a döntő vereség. Ez a helyzet azonban megteremtette az „im Felde unbesiegt” (vagyis a harcmezőn le nem győzött hadsereg) mítoszát, amely összekapcsolódott a tőrdöféselmélettel: a fronton küzdő hadsereg hátországból való legyőzésének koncepciójával. 1918 őszén – a „nyugaton a helyzet változatlan” napjaiban – azonban már egész egyszerűen nem volt pardon, és semmi sem akadályozhatta meg az antant győzelmét. Ennek lélektani hátterét mind a győztes, mind a vesztes oldaláról 1918. augusztus 8-a alapozta meg, amelyet olyan mély megaláztatásként élt meg a német társadalom, hogy ezt csak újabb és ezúttal győztes háború révén vélte feloldhatónak. A III. Francia Köztársaság 1940. évi szétzúzásának eszmei háttere itt keresendő.

A háború a német hadsereg fekete napjával így lényegében huszonnégy óra alatt elveszett.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa