Domonkos LászlóKézcsók

Így nyár közepén, amikor szinte mindenki elérhetetlen, és a hétköznapi dolgok igézetétől szabadulni akar, meglehet, naivitás olyan formálisnak tűnő ügyekkel előhozakodni, amilyenre egyik barátom megjegyzése késztet

Domonkos László – 2018.08.06. 00:52 –

Történt, hogy a társaságunkban levő egyik hölgynek, pillanatnyi elismerésemet kifejezendő, futólag és meglepetésszerűen kezet csókoltam. Barátom reakcióját inkább nem idézném, legyen elég annyi, hogy a teljes félreértés és félremagyarázás, az értetlenség (éretlenség?) iskolapéldája is lehetne – ami össztársadalmi viselkedésrendszerünk állapotát illetően legalábbis némi vizsgálódásra késztet. Bármiféle cikiző-kifogásoló megjegyzésre a kézcsókkal kapcsolatban elsőre elmondhatnánk, hogy hiszen a lengyel és az erdélyi magyar férfiak a mai napig rutinszerűen és ősi szokást, hagyományt követve csókolnak mindig kezet, bemutatkozáskor ez nekik ugyanolyan természetes, mint a kézfogás, vagy ahogy – lehetőleg hangosabban és érthetően – a nevünket megmondjuk. Csakhogy a kézcsókból már következik egy s más. Például: a múltkor a troliról leszállva hátrafordultam és mögöttem leszálló huszonhárom éves lányomnak a kezemet nyújtottam, őt lesegítendő – enyhén szólva megrökönyödötten (bár persze meglepett örömmel) vette tudomásul. Nincs szokva ilyesmihez. Ahogyan a kézcsókhoz sem. Ha bármelyik hölgyismerősünk riadtan elutasító döbbenettel vagy erősen meglepett „ugyan már!”-ral elhúzza a kezét – a legkevesebb. Ha szórakozóhelyre érkezve a férfi előremegy, hogy ő lépjen be elsőnek, ha távozáskor a nőt maga elé engedi: értetlenkedő, furcsálló pillantások kísérik – azután persze elkönyvelik a sajátságos mániák, bolondériák és hasonlók (netán az egészen hülye félreértések, félremagyarázások) között.

Persze nem árt tisztázni: sem tánc- és illemtanár, sem modoros-formalista erény- és erkölcscsősz nem vagyok, és nem is kívánok lenni, sok-sok sorstársamhoz hasonlón nem „jobb körökben”, nem jól nevelt, kifinomult, illedelmes (nagy-)polgári környezetben, hanem bizony elég vagány, vad külvárosban nőttem fel, és évtizedeken át egyáltalán nem kergettek az asztal körül, ha nem tudtam, mi az a halkés vagy hogyan kell az osztályon felüli étteremben diplomatákkal vacsorázva a gondosan odakészített asztalkendőt használni.

Csakhogy: Európában (még mindig) a társadalmi viselkedés normáit a „trendi” által ki nem irtható írott és íratlan szabályok, normák, törvényszerűségek határozzák meg. Mindezt tömören kulturált emberi viselkedésnek nevezik – manapság ez jobban kezd hiánycikké válni, mint anno a Kádár-korban a borjúhús vagy a banán. Hogy bemutatkozáskor nem azt mondjuk, hogy „Jocó”, hogy ismeretlen nőnek igenis kezét csókolommal köszönünk, hogy amikor leszállunk a járműről… – és a kézcsók is, igen. A gyerekkorunkban annyit hallott intelem, a „viselkedj!”, így kap új és időtlen értelmet napjainkban, mert nem lehet elégszer elismételni a lassan klasszikussá nemesedő összeurópai és magyarhoni igazságot, miszerint nálunk az egy főre eső bunkók száma két fő.

És mivel mindezt a tömegmédiában szinte „központilag”, „gyárilag” szentesítik, propagálják, gerjesztik, terjesztik, tessék megnézni a töméntelen tévécsatorna szinte bármelyikét – vagy sétálni egy órácskát Budapest belvárosában –, a helyzet sokkal rosszabb, mint gondolnánk. Ezt bizony nem lehet kormányrendeletekkel, az Országgyűlés által megszavazott törvényekkel, bármiféle utasításokkal, előírásokkal megváltoztatni. Az úgynevezett korszellem, amely egyik kiváló pályatársam állandó rovatának címe is, egyáltalán nem kedvez a hölgyeknek kedves gavallériával, netán vonzóan csábos mosollyal kezet csókoló poznani lengyel vagy kolozsvári magyar férfiaknak – de még a távozáskor a nőt előre engedő magyar vagy internacionális dzsentlemeneknek sem. Hogy helyettük kiknek: sejthető.

A közbeszéd és a közszellem pedig a korszellem unokatestvére. Így a nyár közepén nem árt mindezen elborongani kissé. Mert még egyet-kettőt pillantunk, és vége a nyárnak, jön a hűs ősz, a hideg tél és az újbarbárok kora veszedelmesen közelít.