Radetzky Marsch Itáliában

„Az ellenséget súlyos vereség érte egy nagyon erős ütközetben Verona közelében, és visszavonult. Első ízben hallottam ágyúgolyót a fülem mellett elsüvíteni – egészen boldog vagyok” – számolt be édesanyjához írott levelében Ferenc József

Babucs Zoltán – 2018.08.06. 00:51 –

Százhetven évvel ezelőtt, 1848 tavaszán tört ki a Habsburgok ellen az észak-itáliai függetlenségi háború, ahol a bevált „oszd meg és uralkodj” elv alapján nagyszámú magyar kiegészítésű császári csapattest verekedett oroszlán módjára. Az agg Radetzky alapos leckét adott az olasz egység híveinek, s kevésbé ismert, hogy az ifjú Ferenc József főherceg az atyjaként tisztelt marsall kíséreté­ben szagolt először puskaport.

Radetzky tábornagy 20180806 Ferenc József főherceg és Radetzky tábornagy Santa Luciánál. Ismeretlen festő műve (Forrás: Wikimedia)
Az 1815-ös bécsi kongresszus megerősítette a Habsburgok észak-itáliai uralmát, hiszen a kezükön maradt a Lombard–Velencei Királyság, míg az olasz félsziget többi része kisebb-nagyobb országokból állt, a császári csapatok pedig időről-időre csendőri feladatokat láttak el, melyekkel korántsem növelték a birodalom iránti talján szimpátiát. Az olasz egyesítés hívei nem törődtek bele a széttagoltságba, s hosszú szervezkedést követően 1848 tavaszán elérkezettnek látták az időt terveik megvalósítására, így a Lombard–Velencei Királyság területén robbant ki háború. Egész Itália forrongott, az olasz egység megteremtésének zászlóvivője a Szárd–Piemonti Királyság volt, amelynek frissiben trónra került uralkodója, Károly Albert intenzív hadseregfejlesztésbe kezdett. Természetesen ennek tudatában volt a császári hírszerzés, ekkor 25 ezer főre, majd 1848-ban 80 ezer főre becsülte a piemonti hadsereg létszámát, amely a német és svájci fegyvervásárlások révén jelentősen megerősödött. A piemontiak ügynökeik révén készítették elő a talajt, a lombardiai és venetói tartományokban igyekeztek megteremteni a kellő közhangulatot, miközben csapataik zömét felvonultatták a lombard határra.

A hadjárat kezdete

A Felső-Itáliában állomásozó császári csapatok parancsnoka a napóleoni háborúkban hírnevet szerzett 82 esztendős gróf Joseph Radetzky tábornagy volt, akinek 70 ezer főt számláló seregében – amely 62 gyalogzászlóaljból, 36 lovasszázadból és 120 lövegből állt – igen jelentős erőt képviseltek a magyar kiegészítésű sorgyalog- és huszárezredek, csak a gyalogság negyven százalékát a magyar bakák adták. Tíz zászlóalj – a 32. Estei Ferdinánd-, a 33. Gyulay-, a 48. Ernő-, az 52. Ferenc Károly- és 61. Turszky-sorgyalogezredek két-két zászlóalja –, egy magyar gránátoszászlóalj, illetve a katonai határőrvidék ezredeinek kilenc zászlóalja származott a Szent Korona országaiból, míg a lovasság sorai­ban az 5. Radetzky- és a 7. Reuss-Köstritz (magyarosan: Rác-Krisztus) –huszárezredek voltak. A marsallt nemcsak katonái, de az olasz parasztok is tisztelték, akik védelmezőjüket látták benne az arisztokrata forradalmárokkal szemben, s nem rokonszenveztek az olasz egység ideájával. A császáriak I. hadteste Milánóban, a II. Padovában székelt. Radetzky sejtette, hogy háború lesz, így erősítést kért, mire Metternich herceg, a birodalmi kancellár azt válaszolta, nemsokára 150 ezer főre növelik a felső-itáliai csapatok létszámát.

Innentől kezdve az események gyors fordulatot vettek, a bécsi és a pesti forradalom után március 17-én Velencében, másnap pedig Milánóban is kitört a revolúció. Radetzky Milánóban ostromállapotot rendelt el, utcai harcok robbantak ki, így március 22-én kiüríttette a várost, miközben „ropogtak a puskák, mennydörögtek az ágyúk, égő épületek és barikádok lángjai világították meg a menetelő katonák útját (…)”. Radetzky elhagyván a Porta Romanát, visszafordult a város felé, s csak annyit mondott: „Visszajövünk!” Velencében más volt a helyzet, ugyanis gróf Pálffy Alajos kormányzó és gróf Zichy Ferdinánd altábornagy nem akart erőszakot alkalmazni, ezért a kilencezer főt számláló helyőrség – az olasz legénységű alakulatokat kivéve – elhagyta a lagúnák városát. Velence stratégiai fontossággal bírt, ugyanis a császári hadiflotta zöme itt horgonyzott, így érzékeny veszteség volt, amit tetézett az olasz ajkú katonák átállása és az egyre növekvő dezertálási hajlandóság.

Károly Albert március 23-án hadat üzent a Habsburg Birodalomnak és hozzávetőleg 30 ezer fős seregével átlépte a határt, sorait toszkánai, pármai és pápai segédcsapatok is erősítették, melyek a Pó mentén – ami a Lombardia és az attól délre lévő Parma, Modena és Romagna közötti határfolyó volt – igyekeztek a császáriak déli irányú támadá­sait meggátolni. A piemonti csapatok március 26-án bevonultak Milánóba. E szorult helyzetben Radetzky a Mincio és Adigo folyók mentén lévő Peschiera, Mantova, Verona és Legnano által határolt várnégyszögbe vonta vissza hadseregét. A pápai csapatok nem kívántak az osztrákokkal hadakozni, a nápolyi király is visszavezényelte csapatait, ekkor a magukra maradt piemon­tiak úgy döntöttek, hogy Mantova és Pastrengo ellen indulnak azzal a céllal, hogy elvágják a császáriak dél-tiroli utánpótlási vonalait. Április 6-án átkeltek a Minción és Peschiera erődjét ostrom alá vették. Károly Albert eközben azon fáradozott, hogy Lombardiát megszerezze, mert tudta, a milánóiak önálló köztársaságot akarnak, amelyhez még francia segítséget is kért volna. Végül májusban megállapodott a milánói ideiglenes kormánnyal, amely elfogadta a Piemonttal történő egyesülést. A 46 ezer fővel és 88 löveggel rendelkező piemonti sereg támadása május 6-án Santa Lucia mellett elakadt, ahol a császá­riak megállították előrenyomulásukat és győzelmet arattak a kétszeres túlerőben lévő olaszok felett.

A custozzai diadal

Még nem volt 18 esztendős Ferenc József főherceg, amikor édesanyja, Zsófia főhercegnő az észak-itáliai hadszíntérre küldte tapasztalatszerzés céljából. A marsallhoz intézett levele szerint: „A legdrágábbat, szívem vérét bízom az Ön hű kezére. Vezesse gyermekemet az Ön pályáján, akkor jó és becsületes úton jár majd. Legyen jó apja, megérdemli, mert derék, tisztességes ifjú és gyermekkora óta szenvedéllyel készül arra, hogy katona legyen.” A főherceg Santa Luciánál esett át a tűzkeresztségen, ahol az 52/II. zászlóaljat lelkesítette a sagramosai magaslat védelmekor, amikor az olaszok tízszeres túlerővel rontottak rájuk. Minderről édesanyjának levélben számolt be: „Az ellenséget súlyos vereség érte egy nagyon erős ütközetben Verona közelében és visszavonult. Első ízben hallottam ágyúgolyót a fülem mellett elsüvíteni – egészen boldog vagyok.”

Görz környékén ekkoriban egy császári tartalékhadtest szerveződött Laval Nugent táborszernagy parancsnoksága alatt 15 ezer katonával. Nugent április közepén indult a Piave felé, majd Radetzky parancsára Verona felé vette az irányt, s miután hasztalan próbálta bevenni Vicenzát, egyesült Radetzky seregével, aki már 45 ezer katonával operálhatott. Mantovából elindulva május 29-én Curtatone és Montanara mellett győztek a Mincio vonalánál széles kiterjedésű arcvonalon álló toszkán-nápolyi csapatok ellenében, ám előnyomulásuk másnap Goito mellett elakadt. Radetzky ennek ellenére folytatni akarta a támadást, ám a beállt esős idő, a peschierai erőd eleste és a május 26-i újabb bécsi forradalom híre tervei feladására kényszerítették, ezért az agg tábornagy Verona felé hátrált, miközben csapatai június 10-én Vicenzát vették be – ahol Durando tábornok katonái kapituláltak –, s június derekára Verona alá érkeztek.

Ezután nagyjából egy havi hadműveleti szünet következett, ezalatt a császáriak több várost és erődöt visszavettek, s Velence köré is szorosabb ostromgyűrűt vontak. Az észak-itáliai császári hadsereg újabb erősítéseket kapott, miáltal létszáma 60 ezer főre emelkedett. A vele szemben álló szárd hadsereg szövetségeseivel együtt 70-80 ezer főre rúgott, csapataikat Rivolto és Mantova térségében, a custozzai dombok és a rivoli fennsík között állították fel. A hadjárat döntő összecsapása Sommacampagna–Custozza térségében következett be. Július 23-án a piemontiak támadták a császáriakat, akik állták a sarat, másnap azonban Sommacampagna mellett a Simbsen-dandár szenvedett súlyos vereséget. Július 25-én a Valeggio és Custozza közötti összecsapások döntetlenül végződtek, amikor beérkezett Julius Haynau altábornagy dandárja, amely a custozzai diadalt eredményezte. A vesztes fél Villafrancán keresztül Goito felé hátrált rendezetlenül. Másnap a császáriak bevették Voltát, melyet a piemon­tiak sikertelenül próbáltak visszafoglalni, s Milánó felé retiráltak.

Radetzky augusztus 4-én Milánó mellett ismét megverte az ellenséget. A helyi ideiglenes kormány a város védelmét tűzte ki célul, de Károly Albert inkább saját határai felé vonta vissza megtépázott seregét, amivel Lombardia bizalmát végképp elvesztette. Két nappal később a diadalittas császári hadsereg bevonult Milánóba. Károly Albert augusztus 9-én Vigevanóban hat hetes fegyverszünet megkötésére kényszerült, titokban azzal áltatta magát, hogy Anglia vagy Franciaország pártfogásába veszi és közvetítőként lép fel. Ez nem történt meg, ugyanis Lombardia teljes visszafoglalása után a császári diplomácia semmiféle külső közvetítést nem fogadott el, ezért a szárd–piemonti uralkodó többször kényszerült a fegyverszünet meghosszabbítására. A harc elült, ám mindkét fél intenzíven készült az újabb háborúra.

Március végén Mantovában is majdnem felkelés tört ki, amelyet az oda bevonuló 32-es „Eszti”-bakák erélyes módon, csírájában fojtottak el. A pottornyai és csáti Pottornyay András ezredes parancsnoksága alatti 52. sorezred számos alkalommal kitüntette magát. Custozzánál a Berettara magaslaton verekedett az ezred, amikor megkapták Radetzky lelkesítő parancsát. Szieber János őrvezető ekkor kiáltotta oda az ordonáncnak: „Azt üzenjük a marsallnak, hogy a dombot nemcsak megrohanjuk, hanem el is foglaljuk.” A Ferenc Károly-ezred egyik századosa, Becsey István több ízben vitézül helytállt, s Voltánál harcolt a leghősiesebben, amikor katonái és a segítségükre küldött erősítés válságos helyzetbe került. „Rettenetes harc következett, amelyben Becsey kardja kezében darabokra tört, a kézitusában csákóját és egyenruháját több helyen átszúrták, arcát négy helyen megsebesítették, mégis visszaverte az olaszokat.” Magatartásáért kiérdemelte a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Hasonló módon jeleskedett a 33. Gyulay-ezred és parancsnoka, Benedek Lajos ezredes, aki 1849 nyarától dandárparancsnokként harcolt a honvédek ellen.

Ausztria győzelme

A császári hadsereg itáliai hadműveletei nem kedveztek Magyarországnak, hiszen amennyiben az olaszok győznek, az onnan kivont császári erők Magyarországon kerülnek bevetésre, ha pedig a császáriak kerekednek felül, az a Habsburg Birodalom megerősödését hozza magával és hatékonyabban léphet fel a magyar alkotmányos törekvésekkel szemben. Ezen eset két ízben is bekövetkezett, először 1848 késő nyarán, majd 1849 nyarán. A nemzetek feletti, egy és oszthatatlan császári-királyi hadsereg jelesre vizsgázott 1848 nyarán. Letörte a prágai felkelést, rendet tett Galíciában, s miután „Ausztria megmentője” – akinek tiszteletére komponálta idősebb Johann Strauss a Radetzky-indulót – győzött Észak-Itáliában, Bécs hozzáfoghatott a magyar ügy „rendezéséhez”.