A Szent Korona rejtekhelyének titka

Négy évvel a szabadságharc leverése után egy áruló útmutatása alapján bukkantak rá az osztrákok az elrejtett nemzeti ereklyénkre és a koronázási ékszerekre

Bánó Attila – 2018.08.04. 01:16 –

Magyarországon a Habsburg-uralom évszázadai alatt nyüzsögtek a titkos ügynökök, akik hazafias érzelmű magyaroknak álcázva magukat elárulták honfitársaikat és jelentéseikkel elárasztották bécsi megbízóikat. Ilyen ügynök volt Wargha István is, aki 1808-ban született az Arad vármegyei Pécskán s beszervezése előtt minden szempontból jó hazafinak tűnt.

Korona-kápolna 20180803 A Korona-kápolna az egykori rejtekhely közelében. Képeslap 1901-ből (Fotó: Pethő Csongor gyűjteménye)

A „jó hazafi” a hajdúböszörményi előnevű Wargha (Vargha) családból származott, s tanulmányainak befejezése után a nagyváradi községi iskolák főgondnoka, majd a város főjegyzője és közigazgatási tanácsosa lett. Igazgatta a tolnai kisdedóvóképző intézetet, később egy fiúnevelő intézet tulajdonosa volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben levelező tagnak választotta, 1846-tól pedig a Kossuth Lajos által alapított Iparegyesület Hetilap című újságjának munkatársaként tevékenykedett. Az 1848-as magyar forradalom idején Bécsbe került, ahol a király személye körüli minisztérium titkáraként dolgozott. Az októberi bécsi forradalom után állásából elbocsátották, majd két évre bebörtönözték.

Valószínű, hogy az osztrák rendőrség ez idő tájt szervezte be. Hamarosan azzal „hálálta meg” a bizalmat, hogy információkat adott át a bécsi hatóságoknak Noszlopy Gáspár volt kormánybiztosról, a szabadságharc utáni függetlenségi szervezkedés vezetőjéről s a vele kapcsolatban álló Arad-környéki ellenálló csoportról. Noszlopyt és két társát a Wargha-féle információk alapján elfogták, s 1853 márciusában Pesten kivégezték őket. Kossuth Lajos a 19. század legbátrabb emberének nevezte Noszlopyt, majd 2015. október 6-án Áder János köztársasági elnök ezt mondta a somogyi Újvárfalván, a Noszlopy-kúriánál tartott megemlékezésen: „Noszlopy Gáspár nem született hősnek, politikusnak, katonának, mégis történelmünk egyik legszebb és legtöbb hősiességet kívánó időszakában mutatott példát arra, hogy mit jelent embernek, hazafinak, a szabadságharc megalkuvást nem tűrő honvédtisztjének, magyarnak lenni.”

Wargha legnevezetesebb árulása mégsem a Noszlopy-ügyhöz kötődött, ugyanis még ezt az aljasságot is képes volt felülmúlni.





Az elásott és megtalált korona



Az 1848−49-es szabadságharc idején a Szent Korona két alkalommal tett nagyobb utat. Először akkor, amikor az osztrák hadak közeledése miatt Bónis Sámuel képviselő, országos biztos felügyelete mellett Debrecenbe szállították, majd öt hónappal később, Buda visszafoglalása és a kormány visszatérése után a budai várba vitték. Július végén, az ellenséges erők közeledésekor másodszor is menekíteni kellett. Ezt a feladatot Szemere Bertalan, a forradalmi kormány miniszterelnöke és belügyminisztere vállalta a koronaőrség részvétele nélkül, a lehető legnagyobb titoktartás mellett. Előbb Szegedre, onnan Nagyváradra, majd Arad és Lugos érintésével Karánsebesre vitte a koronát és a koronázási ékszereket rejtő ládát.

Szemerének Orsovánál súlyos döntést kellett hoznia, mert a határt nem léphették át a különleges szállítmánnyal. A miniszterelnök megbízott társaiban. Házmán Ferenc, Lorodi-Eischl Ede belügyminisztériumi tanácsos és Grimm Vince nyomdász, tipográfus (a Kossuth-bankók kliséinek készítője) vett részt a rejtekhely keresésében. Grimm vállalta, hogy rajzon fogja ábrázolni a helyszínt. Tóth Béla író, művelődéstörténész Mendemondák című kötetében (Budapest, 1900) írta: „A korona ládája kis szekeren állott az udvaron. Házmán és Lorodi kimentek a vidékre, az elásásra alkalmas helyet keresni. Házmán, mikor visszajöttek, Egressy Gábor eladó lovait fogta a szekérbe, az alatt az ürügy alatt, hogy ki akarja őket próbálni. Mind a négyen felszállottak a láda mellé. Csalitos, vízjárta helyre mentek, az Oláhország felé vivő úttól balra. Itt ásták el a nemzet kincsét.” Azután megjelöltek egy fát, amely a rejtekhellyel és a közeli híddal háromszöget alkotott. Grimm rajzot készített a helyszínről, és átadta Szemerének. Ezután valamennyien elhagyták az országot. A korona rejtekhelyének titkát később megosztották gróf Batthyány Kázmérral, Fülepp Lipót volt kormánybiztossal, majd Viddinben Kossuth Lajossal is. Párizsban gróf Teleki Lászlót is beavatták a titokba, így az orsovai rejtekhelyről már legalább nyolc ember tudott.

Kossuth az emigrációban élő magyarokból állítólag expedíciót próbált szervezni annak érdekében, hogy a Szent Korona Londonba vagy Amerikába kerüljön, miközben az osztrák rendőrség szívósan dolgozott a felkutatásán. Négy évvel az elrejtése után végre rábukkantak az áhított kincsre. Tóth Béla erről így írt: „Az már ma is kétségtelen, hogy a koronát pénzen megvásárlott ember árulta el az osztráknak. A feladás alkalmasint 1853 tavaszán történt. A Karger Titus őrnagy-hadbíró vezetése alatt folyt hosszas kutatások szeptember 8-án reggel értek véget. Akkor pendült meg egy utászkatona ásója az 1608-ban készült pántos ládán. Nem lehet igaz, hogy a kutatókat a fákra vésett jelek és egy ottfeledt órakulcs meg egy kapanyél vezették nyomra. A korona elrejtői csupán egy fát jelöltek meg, azt is úgy, hogy avatatlan szem ne lássa meg a rovást, és a hely színén nem feledtek semmit.”

A megtalált kincset hajóval vitték Budafokra, ahol egy bizottság azonosította. Ezután a budai várban közszemlére tették, de már másnap vonattal Bécsbe szállították. Miután a császár megszemlélte, szeptember 20-án nagy pompával ismét Budára szállították, ahol osztrák gránátosokra bízták az őrzését.

A korona megtalálása kapcsán sokan árulásról suttogtak és egymás után röppentek fel a lehetséges elkövetők nevei. Az emigráns magyarok a saját soraikban keresték az árulót, s voltak, akik Batthyány Kázmérra, illetve egy Balog nevű emberre gyanakodtak, aki sokat forgolódott Kossuth körül. Szemere Bertalan valahonnan arról értesült, hogy a Londonban tartózkodó Kossuth embereket küldött Orsova közelébe, hogy kivitesse a koronát, s ezeket a császáriak elfogták. Szerinte Kossuth rosszul választotta meg az embereit, és egyikük elárulta a rejtekhelyet a Habsburg-udvarnak.





Júdáspénzből szivarüzlet



Az áruló kilétére idővel fény derült, de a róla szóló, bizonyító erejű írás csak 1877. január 11-én jelent meg az Abaúj-Kassai Közlönyben. A különös történetet Péterfi Károly, Wargha István egykori bizalmas barátja adta közre. Az írás Wargha halála után jelent meg, és Péterfi csak azért törte meg addigi hallgatását, mert nem akarta, hogy az árulás vádja ártatlanokat sújtson. Mint írta: „Szemere, midőn a koronát feltalálták, többeket gyanúsított az emigrációból, köztük Batthyány Kázmért is. Nekem mindig fájt, hogy nem lehetett nyilatkoznom e tárgyban, ki részletesen tudom a korona feltalálásának előzményét, részleteit s tényezőit. Minden részletezés nélkül, röviden csak annyit tartok szükségesnek kijelenteni, hogy a koronának a bécsi kormány Wargha István feljelentése folytán jött nyomára. Ő ment le szeptember 3-án, egy policáj főnökkel a Bánátba s mutatta meg a helyet, hová Szemere három társával, öt évvel az előtt, 1849-ben, a koronát elrejtette. Wargha István múlt tavasszal halt meg, mint nagyváradi főjegyző; 1848-ban az Esterházy herceg külügyminisztériumában volt miniszteri tanácsos. Több évig a korona megtalálása után Angliában lakott családjával. Mikor jött vissza és hogy lett városi főjegyző, nem tudom. A korona feltalálásának körülményeit rajtam kívül kevés ember ismeri. Itt csak annyit adtam elő, amennyi szükséges, hogy a gyanú árnyéka ártatlanokat ne sújtson. A korona feltalálóját szükségesnek tartom felemlíteni, mert ez a titok aligha velem el nem hal. Kossuth bízta meg a korona felvételével és kiküldésével. Az osztrák rendőrség nyomára jött ezen kiküldetésnek. Warghát, midőn Londonból visszajött, Prágánál elfogták, s Bécsbe vitték. Sokáig vallatták, végre négyhavi vallatás és ígéret után elárulta a titkot. 150 000 forintot kapott a feladásért, s ezzel Angliába ment ki, ahol szivarüzletet vitt, s más spekulációba ereszkedett, míg rövid időn megbukott. Nekem bizalmas barátom volt; minden titkát ismertem. Igen ügyes, eszes ember volt.”

Wargha valóban az egyik legbizalmasabb embere, mintegy titkára volt Kossuthnak. 1846-ig dolgozott a Pesti Hírlapnál, majd a Hetilap szerkesztője lett. Kossuthnak itt jelentek meg az írásai azután, hogy megvált a Pesti Hírlaptól. Wargha a kiszabadulása után Pesten élt, igen rossz körülmények között. 1853 áprilisában báró Johann Franz Kempen altábornagy, a legfelsőbb rendőrhatóság vezetője titkos megbízatással küldte Londonba Warghát. Az volt a feladata, hogy férkőzzön be a Kossuth-emigráció köreibe és derítse ki a Szent Korona rejtekhelyét. Londonban találkozott Kossuth Lajossal, akitől megtudhatta, hogy a korona Magyarországon maradt. Bő kétheti londoni és párizsi tartózkodást követően került vissza Bécsbe. Ekkor kihallgatták, majd letartóztatták és a feljegyzéseit elkobozták. Az ügynök jóval többet tudott annál, mint amit a feljegyzései tartalmaztak. Állítólag 60 ezer osztrák forintot kért a titok felfedéséért (Péterfy Károly, Wargha bizalmas barátja szerint 150 ezret). Mivel Orsova környékén Karger Titus őrnagy nem találta meg a koronát, Warghát kiengedték a börtönből, így csatlakozhatott az osztrák csapathoz. Pár nappal később az ő útmutatása alapján valóban rábukkantak a koronát és a koronázási ékszereket tartalmazó ládára. Wargha ezután megkapta a kért összeget és 1853 végén, családjával együtt Londonba utazott. Dániel nevű fiát is magával vitte, akiből ott idővel tekintélyes kereskedő lett.





Tehetséges spekuláns



Szontagh Pál, a főrendiház tagja, képviselőházi alelnök közelről ismerte Wargha Istvánt és hitelesnek tekinthető információkat osztott meg Tóth Bélával, aki könyvében ezeket is közreadta. Szontagh szerint „Wargha István Londonban kalandos életet élt. Angol kereskedőházak megbízásából utazásokat tett Indiában és Kínában. Majd nagy trafikot nyitott, de belebukott. Később játékházat tartott, és, mondják, sok pénzt harácsolt össze. Már itthon is nem egyszer kapták hamis kártyázáson.” Akkoriban többen is úgy vélték, hogy a korona rejtekhelyének elárulásáért kapott pénzzel távozott Angliába.

Az 1860-as évek elején ismét felbukkant Pesten, ahol Kossuth amerikai bankóit árusítgatta, majd Nagyváradra költözött. Lukáts György polgármester, aki 1867−75 között töltötte be ezt a tisztséget, valamiért felkarolta, s ennek köszönhetően tanácsosnak, az iskolaszék főkurátorának, 1872-ben árvaszéki ülnöknek, 1875-ben pedig főjegyzőnek választották. Kétségkívül tehetséges ember lehetett. Több nyelven beszélt és rendszeresen írt cikkeket egy angol újságnak, illetve a nagyváradi kormánypárti lapnak. Nagyváradon hunyt el 1876. március 12-én. Temetésén csak a polgármester és négy tanácsos jelent meg a város tisztviselői közül, ami igencsak méltatlannak tűnt ahhoz képest, hogy a város főjegyzője volt. Ám annak tükrében nagyon is érthető, hogy ismerősei messze elkerülték, mert soha nem bocsátották meg árulását.

A szerző író, újságíró