Eltussolt botrány a múzeumban

Az igazgató keze alatt százával tűntek el a könyvek, mégis megmaradhatott az állásában

Bánó Attila – 2018.07.28. 03:24 –

Amikor Johannes Rau német államfő 2004 tavaszán Budapestre látogatott, felkereste a Deák téri templom tőszomszédságában található Evangélikus Országos Múzeumot is. Kíváncsi volt ugyanis Luther Márton itt őrzött, eredeti végrendeletére.

Jankovich Miklós 20180728 Jankovich Miklós, az önzetlen műgyűjtő (Forrás: Wikipedia)
A német vendéget Fabiny Tibor, az azóta elhunyt kiváló egyetemi tanár, egyháztörténész, múzeumigazgató fogadta, s az államelnök kedvéért megmutatta a becses dokumentumot. Johannes Rau megszemlélte az értékes ritkaságot, majd tréfásan megkérdezte: „Talán ellopták tőlünk?” Fabiny Tibor erre ezt válaszolta: „Tudja elnök úr, hogyan került hozzánk? Úgy, hogy maguk 1804-ben, Helmstedt városában elárvereztették.”


Luther Márton teológusprofesszor, a reformáció szellemi atyja 1542-ben kelt végrendeletét annak idején vadasi és jeszenicei Jankovich Miklós, a híres műgyűjtő vásárolta Németországban. A becses dokumentumot később a magyar evangélikus egyháznak adományozta (az egyházi levéltár jelenleg is gondosan őrzi). Jankovich nagybirtokos köznemesi családból származott, kiterjedt birtokai hatalmas jövedelmet biztosítottak számára. Életének és vagyonának nagy részét történelmi jelentőségű dokumentumok, könyvek, régészeti emlékek, érmék és különféle műalkotások gyűjtésére áldozta. Ezzel korának egyik legértékesebb magyarországi magánkönyvtárát, levéltári, régiség- és képgyűjteményét hozta létre, amely vetekedett a leggazdagabb főúri gyűjteményekkel.

Gróf Széchényi Ferenc saját, jelentős gyűjteményeit 1802-ben ajánlotta fel egy magyar nemzeti gyűjtemény számára, s ezzel megalapozta a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeit. Ezeket később senki nem gyarapította olyan hatalmas mértékben, mint Jankovich Miklós (1772–1846).

A kivételes gyűjtemény

Jankovich elkötelezett, felkészült és szenvedélyes műgyűjtő volt, aki végül csak úgy tudott lépést tartani a gazdag műgyűjtő mágnásokkal, hogy kimerítette saját anyagi lehetőségeit, s azon túl is költekezett. Jelentős bevételei voltak. Öröklött birtokainak jövedelme meghaladta a tizenötezer ezüstforintot, s ehhez jött az újabban szerzett földek hozama. Műgyűjtő tevékenységét nemcsak a gyűjtőszenvedély motiválta, hanem az a határozott szándék is, hogy a magyar kultúra és történelem itthon és külföldön felbukkanó írásos, tárgyi és művészeti emlékeit megfelelő csoportosítás szerint gyűjtse és rendszerezze. Gyűjteménye négy nagy csoportra tagozódott: régiséggyűjteményre, képtárra, kézirattárra és könyvtárra. Munkájának végső céljául kitűzte, hogy mindezzel egyszer hazáját fogja gazdagítani.

Több évtizedes gyűjtőmunka után Jankovich úgy döntött, hogy az értékes gyűjteményt megvételre ajánlja a Magyar Nemzeti Múzeumnak, s 1825 elején beadványt intézett József nádorhoz, a múzeum pártfogójához és elnökéhez, melyben jelezte, hogy százhúszezer (évekkel később ezt százötvenezerre emelte) ezüstforint fejében hajlandó átengedni a teljes anyagot, s kérte, hogy a nádor az ajánlatot terjessze a soron következő országgyűlés elé. József nádor (akinek a kezdeményezésére 1807-ben az országgyűlés jóváhagyta a múzeum nemzeti tulajdonba vételét) azonnal átérezte az ajánlatban rejlő lehetőségeket, ezért előterjesztette az erre vonatkozó javaslatot. Az 1825-ös országgyűlés, amely pedig lelkesen fogadta gróf Széchenyi Istvánnak az Akadémia alapítására tett felajánlását, a Jankovich-gyűjtemény megvásárlásával érdemben nem foglalkozott.

József nádor, az előterjesztő, joggal érezhette „a rendek közönyös magatartását személyes kudarcának”. Nem hagyta annyiban a dolgot, s 1830-ban, a következő országgyűlés előtt megnyerte az ügynek a vármegyék többségét. Ennek következtében a törvényhozók felhatalmazták a szükséges eljárás lefolytatására. A nádor 1832 őszén elfogadta Jankovich feltételeit, a Nemzeti Múzeum pedig megkötötte vele a szerződést.

A szerződés megkötését követően sor került tizenhatezer ezüstforint előleg kifizetésére, ami azonban messze alulmaradt a műgyűjtő hatalmas adósságaihoz képest. Jankovich saját tartozásai ötvenezer forintra rúgtak, ám ehhez jött az az elképesztő mértékű, százötvenezer forintot elérő adósság, amelyet idősebbik fia, a „könnyelmű, tékozló, garázda életmódot folytató” ifjabb Miklós halmozott fel az évek során. Jankovich 1830-ban kitagadta a fiát, aki a következő évben elhalálozott, a tetemes adósság azonban nagy teherként nehezedett a család vállára.

Az átadás-átvétel csigalassúsággal haladt, ugyanis éppen Jankovich kötötte ki, hogy átadás előtt a múzeum készíttessen pontos összeírást a teljes anyagról. Berlász Jenő, a 105. életévében (2015) elhunyt kitűnő történész és levéltáros, az Országos Széchényi Könyvtár évkönyvében (1970–1971) megjelent, a Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa című tanulmányában írta: „Elsőnek az oklevél- és aktagyűjtemény leírását vették programba. Minden egyes darabról gondos regesztát [oklevélkivonat – B. A.] készítettek. Ez a munkamódszer azonban megbukott. Kiderült, hogy ekképpen egy évtized alatt sem lehet a feladatot elvégezni. Kénytelenek voltak egyszerűbb eljárást bevezetni. Ámde így is 1833 nyaráig csak a gyűjtemény 13 000 darabnyi archivális anyagát sikerült számbavenni. Hol voltak még a kéziratok, hol a könyvek tízezrei és az egész régészeti anyag?”

Miller Jakab üzelmei

Teljesen érthető, hogy Jankovich szívén viselte a több évtizedes áldozatos munkával, óriási költségekkel létrehozott gyűjteményének sorsát. Ám erre nem csupán a gyűjtemény iránti érzelmi kötődés késztette. Évekkel korábban lezajlott ugyanis egy, a tudományos munka tisztességét kikezdő esemény, amely akkoriban izgalomban tartotta a beavatottaknak azt a szűkebb körét, amely figyelemmel kísérhette a történteket. A gondosan titkolt botrány 1820 őszén robbant ki, amikor feljelentés érkezett József nádorhoz. Ebben azzal vádolták Miller Jakab Ferdinándot, a Nemzeti Múzeum igazgatóját (a Széchényi Könyvtár korábbi őrét), hogy a könyvtár állományából nagy mennyiségű könyvet és kéziratot jogtalanul elidegenített. Ez felettébb súlyos vád volt, de szavahihető személytől, Horvát István könyvtárőrtől érkezett. A ma is felháborítónak tartható esetről V. Windisch Éva bibliográfus, művelődéstörténész is beszámolt Miller Jakab Ferdinánd múzeumi igazgató utolsó évei és az Országos Széchényi Könyvtár című tanulmányában (Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve; Budapest, 1959). Windisch idézte Horvát könyvtárőr akkori, egyik barátjához írt levelének részletét: „Nálunk a Museumban minden forrásban vagyon. Mi adott erre okot, hosszú volna elbeszélni, s különben is nem papirosra való. A menykő, melly egyébaránt engemet nem is illet, s nem is illethet, Miller Jakab sorsába tsapott. A Palatinus szemei kinyíltak, s minden világosságban vagyon, amit régi homály födött. […] Azonban haec sub rosa dicta sunto [ez a dolog titokban („sub rosa”) van tartva – B. A.].”

József nádor azonnal elrendelte a gyűjtemények anyagának leltározását, majd 1821 tavaszán váratlanul bezáratta a könyvtár helyiségeit, a kulcsokat pedig letétbe helyeztette a nádori irodán. Horvát István, aki hivatali esküje miatt sem nézhette tétlenül főnöke üzelmeit, felkérte József nádort, hogy Miller távollétében látogassa meg a könyvtárat, és saját szemével győződjék meg a történtekről. A nádor eleget tett a kérésnek. Látta „a kivakart Széchényi-féle pecséteket, átütve ’Museum Nationale Hungaricum’ feliratú pecséttel vagy átragasztva Miller címeres exlibrisével; az üresen maradt könyvtokokat, melyek tartalma eltűnt…”

Horvát később írásban is beszámolt arról, hogy Miller keze alatt százával tűntek el könyvek, „s hogy Tibolth, Széchényi Ferenc titkárja keserűen panaszkodott neki, hogy gyakran 600 és még több könyv, melyet Széchényi Cenkről küldött a gyűjtemény kiegészítésére, állítólag soha nem érkezett meg a Múzeumba, úgy, hogy Széchényi a békesség kedvéért másodszor is megszerezte és elküldte őket”. József nádornak éppen elég volt az, amit látott és hallott. Szigorú hangú leiratot intézett Millerhez, amelyben megtiltotta neki, hogy az őr (Horvát István) vagy az adjunktus (Kovachich József Miklós) kísérete nélkül belépjen a könyvtárba, egyúttal közölte vele, hogy a leltározás során kiderülő hiányokért őt fogja felelőssé tenni.

A nádor számára felettébb kellemetlen lehetett, hogy Miller, aki kulturális és tudományos ügyekben bizalmas tanácsadója volt, akit 1812-ben kinevezett a Nemzeti Múzeum első múzeumigazgatójává, és akinek 1816-ban kieszközölte a királyi tanácsosi címet, így visszaélt a helyzetével. Miller nagy érdemeket szerzett a magyar kultúra és a tudományosság ügyének előmozdítása terén. Dolgozott a Marczibányi alapítványi bizottságban, jelentős könyv- és könyvtártörténeti munkákat, háromkötetes kézirat-katalógust írt. A nádorhoz fűződő jó kapcsolatai viszont nemcsak visszaélésekre, hanem arra is bátorították, hogy még a múzeum- és könyvtáralapító gróf Széchényi Ferenccel szemben is elbizakodott és pökhendi magatartást tanúsítson.

Az erdélyi szász családból származó Miller nem szimpatizált a magyar nemességgel, illetve főnemességgel. Korábban a Mária Terézia által felállított államtanácsnak titokban dolgozó Kollár Ádám szlovák jogtudós, könyvtárigazgató vezetése alatt képezte magát. Kollár gyűlölte a magyar nemességet – ez alól talán csak Bessenyei György volt kivétel –, s közreműködött olyan kamarai ügyekben, amelyek magyar nemesi birtokokat juttattak a király (vagyis a Habsburgok) kezére. Miller ennek az embernek volt kiváló követője, s különös módon Ferenc király testvérének, a magyarokkal leginkább szimpatizáló József nádornak is bizalmi embere. Fraknói Vilmos történész Gróf Széchényi Ferenc, 1754–1820 című kötetében utalt azokra a tiszteletlen és sértő megjegyzésekre, amelyeket a grófnak írt leveleiben Miller megengedett magának.

Az elnéző nádor

Nem zárható ki, hogy József nádor a múzeum fölötti bábáskodásban egyfajta vetélytársként tekintett Széchényire. A jeles mecénás élete vége felé búskomorságba esett, és megbetegedett. Elképzelhető, hogy ebben közrejátszottak a múzeum ügyeivel kapcsolatos kellemetlen élményei is, bár nem biztos, hogy értesült a Miller-féle csalásokról. Széchényi Ferenc 1820. december 13-án elhunyt. Egészen döbbenetes, hogy e nagyszerű, a magyar kultúra ápolásáért minden áldozatra kész ember fölött a Miller Jakab vezette Nemzeti Múzeumban senki nem tartott emlékbeszédet. Az igazgató, aki lopásai és csalásai miatt ez idő tájt már nem élvezhette pártfogója, a nádor kegyeit, még azzal sem próbálta enyhíteni a Széchényivel szemben elkövetett galádságait, hogy legalább az intézményen belül, annak nevében meggyászolta volna.

József nádor el akarta kerülni a Miller-ügyből adódó botrányt, amely nemcsak Millerre, hanem őrá is árnyékot vetett volna. Ennek érdekében inkább meghagyta állásában az igazgatót, akinek viszont tűrnie kellett a vele szemben hozott megalázó intézkedéseket. Amikor az illetékesek Jankovich gyűjteményének sorsa fölött meditáltak, Miller Jakab már rég nem élt (1823 novemberében hunyt el). Jankovich a teljes anyag összeírása dolgában végül meghátrált, és 1836 márciusában beleegyezett a gyűjtemény tömeges átadásába, illetve a múzeumban történő utólagos összeírásba. A hosszan elhúzódó ügylet ezzel jogi szempontból lezárult. A szakembereknek a gyűjtemény megfelelő múzeumi, könyvtári és levéltári elhelyezéséig azonban még sok nehézséggel kellett megküzdeniük.

A szerző író, újságíró