Boros ImreÍgy készül ma az infláció

A huszadik században és azóta élő nemzedékek természetes jelenségként, szinte magától értendő dologként élik meg a pénz értékének romlását, az inflációnak nevezett jelenséget

Boros Imre – 2018.07.17. 03:18 –

A történelem során azonban nem volt ez mindig így. Amikor a forgalmat fémek (arany, ezüst) bonyolították le, szinte kivételesnek volt tekinthető az árszínvonal általános emelkedése. Ilyenről egyszer keletkeztek feljegyzések, amikor a nagy gyarmatosításokat követően iszonyú tömegben áramlottak a nemesfémek Amerikából Spanyolországba, és az ottani nagyon gazdagok (grandok) féktelen költekezésbe kezdtek, kerül, amibe kerül alapon.

Ez az észszerűtlen viselkedés bontotta meg aztán a korábban mindig meglévő tartós egyensúlyt az áruk és a fémek belső értékviszonyai között – az előállításukhoz szüksége elfogadott munkamennyiségek alapján – a fémek kárára. A jelenséget aranyinfláció néven jegyzi a pénztörténet.

Bajt ezen kívül a pénzforgalmat monopolizálók (uralkodók, bankok) is tudtak okozni, azzal, hogy rontották a pénzérmék fémtartalmát, vagy a forgalmat olyan papírokkal hígították, amelyek végül nem voltak átválthatók fémre. Ilyenkor a valódi értékes fémek előkelően kivonultak a forgalomból, mindenki zsebre vágta őket, és a romlottal kívánt fizetni –Gresham törvénye szerint. Manapság pedig napi gyakorlatként éljük meg a pénzérték romlását. Az infláció jelenségére egész megmagyarázó (félreértelmező) közgazdaság-tudomány épült, főként a második világháború után, ott is inkább a hozzánk közelebb eső évtizedekben. Hangzatos mondataik szerint egy bizonyos infláció egyszerűen szükséges a gazdaságban, mert az infláció „egészséges” mértéke stimulálja a gazdasági növekedést. Nálunk például változatlanul inflációs célkövetésről szól az okfejtés. Avatatlan szemlélőnek ez azt sugallja, hogy bizony egy meghatározott inflációs szintet el kell érni, mert ez a gazdaság szempontjából hasznos, ezért szinte aggódnunk kellene, hogy ez be is következzen.

A lényeget illetően a célkövetés helyett inkább csak inflációkövetésről kellene beszélni, azt sugallva, hogy figyelünk, és ha az infláció egy bizonyos szintet elér, cselekednünk kell, hogy a további nyomulásának ellenálljunk, de a maximálisan tolerálható mérték alatt még normálisnak mondott rendben képes a gazdaság igazodni. Az inflációs nyomás ugyanis a nemzetközi pénzügyi rendszer belső természetéből adódik, ami ellen tenni sokat amúgy sem tudunk.

Európában 1914 előtt a pénzérték-stabilitást jórészt a szabályoktól való bűnös eltérés (nemesfémek keverése értéktelenekkel, banki mohóság), tehát rendszeridegen, szubjektív okok veszélyeztették, és napjainkra ez a fajta szubjektív behatolási lehetőség már általánossá vált. Kezdődött mindez azzal, hogy a pénzhelyettesítők és a fémek átváltási kapcsolatát fokozatosan korlátozták, és végül 1971-ben az Egyesült Államokban egy elnöki rendelettel (azaz már negyvenhét éve, de „ideiglenes” jelleggel) meg is szüntették. (Már a Monarchiában forgó korona is sánta valuta volt, tehát érte nem lehetett automatikusan aranyat kapni, csak aranyra váltható nemes valutát, többnyire angol fontot.)

Nagy lendületet a pénz nemesfémtelenítése a második világháború után kapott, amikor az amerikai dollár vette át az arany helyett a világpénz funkciót. Lendületesen haladt a pénzügyi átváltási korlátok leépítése is, azaz az erős pénzek akadály nélkül hatolhattak a gyengé(bb)nek mondott nemzeti pénzek piacára. Az esetek jó részé­ben oda jutottunk, hogy a helyi jegybankok már nem igazi pénzteremtők, hanem asszisztálnak az erős pénz, többnyire a dollár) bejövetelének. Ez azt jelenti, hogy a jegybankok jórészt nem teremtik a saját pénzt, csak a dollárt váltják át hazai pénznemre, illetve vissza. A pénz, amint az általánosan tudott, keresletet támaszt, ha túl sok van belőle, de egyúttal áremelkedést is okoz, viszont hiánya sem kedvező hatású.

Ezzel el is jutottunk oda, hogy a pénzérték-stabilitást honnét lehet a leghatékonyabban veszélyeztetni: nyilvánvaló, hogy nem a nemzeti pénzteremtő (jobbára azonban átváltó funkcióra kényszerített) jegybankokból. Ráadásul a jegybankokat a nemzetközi regulák attól is eltiltották, hogy saját hazájuk államkasszáját szükség esetén finanszírozzák, tehát hogy ezen a csatornán keresztül pénz áramoljon ki, ami árszínvonal-emelkedést okozhat. A 2008-as nagy pénzügyi válság viszont egyértelműen igazolta, hogy amit szabad Jupiternek azt nem szabad a kis ökörnek. A nagy államok – főként az Egyesült Államok –jegybankjai teleszívták magukat állampapírokkal, és az Európai Unió központi bankja is roskadozik a bedőlés határain álló országok állampapír-milliárdjai alatt, miközben a kicsiknek emiatt azonnal a körmére lépnének a nemzetközi pénzügyi fogdmegek, főként a hitelminősítők, amelyek bonitásukat a porba húznák, kitagadnák őket a befektetésre javasolt kategóriából.

Napjainkban a pénzérték-stabilitás, ami egyrészt az árszínvonalat, másrészt a nemzeti valuták árfolyamát illeti, legnagyobb részben külső és erősen szubjektív körülmények foglya. Nézzünk ezek után néhány pénzértékromboló, közelmúltbeli gyakorlatot. Kézenfekvő a török példa. A törökök, felülve a nagyon alacsony nemzetközi kamatoknak, dollárból finanszírozták magukat. (Hazánk is három évtizeden keresztül többször felült az olcsó kamatú svájci franknak.)

A törökök az olcsó dollárfinanszírozással a pénzügyi (pénzteremtő) világhatalom kezébe adták a fegyelmezés lehetőségét, amire ismert közelmúltbeli politikai okok miatt nagyon rá is szolgáltak. A dollárok hazahívása Törökországból drasztikus árfolyamromlást okozott, ami hozta magával a megnövekedett inflációt. A drasztikus kamatemelés szinte automatikus volt. Törökország „méltó” büntetést kapott, sokkal több kamatot kell ezután külföldre fizetnie.

Külön figyelmet érdemel a hazai inflációs ügymenet 1985 és 2013 közötti gyakorlata. Az államot idegen pénzből finanszírozták, ami időről időre valutaleértékelésekhez vezetett, és utána jött az infláció, három „dicsőséges” évtizeden keresztül.

A költségvetés nem is csinált mást, mint igyekezett az adósságszolgálathoz szükséges kamatokról gondoskodni, tovább növelte az amúgy is tobzódó inflációt, adókat emelt, főként áfát, személyi jövedelemadót, de jövedéki adókat is. Tehát részese volt az inflációgyártásnak, lehet, hogy ezért harapózott el nálunk az infláció imádata?

Két azonos méretű, de az infláció hasznosságáról ellentétesen vélekedő ország (Csehország és hazánk) példája támasztja alá, hogy mégis az inflációellenes politika volt a nyerő. Csehországban rövid ideig
volt magas infláció, nálunk egészen 2010-ig alig ment tíz százalék alá, a csúcson pedig harminc százalék felett volt. Folyó dollárban mérve a cseh gazdaság 1990 és 2018 között 4,7 szeresére, a mienk pedig csak 3,3 szorosára nőtt. A csehek az induló rosszabb pozícióból három évtized alatt állva hagytak minket, amiben az inflációhoz való ellentétes viszony nagy szerepet játszott.

Távolról se higgyük azonban, hogy a nemzeti jegybankoknak nincsen szerepük az inflációellenes küzdelemben, a hazai pénzvolumen irányításában. A különbséget éppen napjainkban lehetett lemérni a magyar és a török jegybank esetében az MNB javára, ahogy sajátos eszközeikkel a megtámadott nemzeti pénzek védelmére keltek, illetve nem keltek.

Végül válasz adható arra a kérdésre is, hogy miféle gazdaságnak hasznos az infláció. Nem kétséges, hogy egyrészt a pénzteremtő és finanszírozó hatalmasságoknak. Rajtuk kívül pedig azoknak, akik termékeik révén monopol szállítói pozícióban vannak. Ilyenek az energia- és a hightech cégek, amelyek még ritkán sem köthetők egyértelműen egyetlen nemzetállamhoz, ők az igazi nemzetköziek.