Ferenc József, a főhivatalnok

Az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója lényegét tekintve abszolút úr volt alkotmányos jogkörökkel, és „egy acélszerkezet pontosságával végezte mindennapi teendőit”

Faggyas Sándor – 2018.07.17. 03:06 –

Az elmúlt év kerek történelmi évfordulói közül kiemelkedett az osztrák–magyar kiegyezés százötven évvel ezelőtti megkötése, amelynek csúcspontja 1867. június 8-án a budavári Mátyás-templomban Ferenc József magyar királlyá koronázása volt. Bár tavaly számos rendezvényen megemlékeztek a korszakalkotó eseményről, annak főszereplőiről, a leghosszabb ideig trónon ülő magyar uralkodóról nem született új hazai monográfia. A VERITAS Történetkutató Intézet 2017-es Évkönyvében több tanulmány is pótolni igyekszik a hiányosságot.

ferenc-józsefKora egyik legrutinosabb politikusa volt (Forrás: Wikipedia)
Ismert, hogy a Magyar Királyság (Regnum Hungariae) majdnem ezeréves történetében Ferenc József uralkodott a leghosszabb ideig, összesen 68 évig. Ha csak az 1867-es koronázásától számítjuk – egyébként teljes joggal – törvényes, alkotmányos uralkodónak, a 49 és fél évnyi országlása akkor is kiemelkedő, alig marad el Luxemburgi Zsigmond 1387 és 1437 közötti fél évszázados uralkodásától. Önmagában ez a tény is indokolja, hogy jobban megismerjük a Habsburg–Lotaringiai-házból származó utolsó előtti magyar király személyiségét, mentalitását, tetteinek mozgatórugóit. De ennél többről van szó. Ahogy Schwarczwölder Ádám történész fogalmaz a VERITAS 2017-es Évkönyvében megjelent tanulmányában, „az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonképpen Ferenc József személyre szabott birodalma volt”. Miért? Mert bár az általánosan elfogadott vélekedés szerint az 1867-es kiegyezéssel véget ért a Habsburg-önkényuralom kora, a (történeti) magyar alkotmány helyreállításával az uralkodó lemondott – Isten kegyelméből való – abszolút hatalmáról, valójában mégis megtartotta legfőbb hadúri jogait, és a közös kül- és hadügyeken (s az ezekhez szükséges pénzügyeken) túlmenően is övé maradt a legfőbb politikai hatalom Ausztriában és Magyarországon egyaránt.

Szinte korlátlan hatalom

Kétségtelen, hogy a dualizmus fél évszázada a magyar történelem egyik legbékésebb és legvirágzóbb korszaka volt. Miként az is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia politikai rendszere bár formailag hasonló volt, tartalmát tekintve azonban meglehetősen különbözött a klasszikus – angol típusú – alkotmányos monarchiától, ahol a király (illetve királynő) „uralkodik, de nem kormányoz”. Ferenc József valójában abszolút úr volt alkotmányos jogkörökkel – állítja Schwarczwölder Ádám –, hiszen egyfelől letette az esküt a magyar alkotmány megtartására, s tény, hogy hosszú uralkodása alatt mindvégig a választott parlamentnek felelős kormányok útján gyakorolta végrehajtó hatalmát, döntéseit és rendelkezéseit a miniszterelnöknek vagy egy miniszternek is ellenjegyeznie kellett. (Erre azért is volt szükség, mert az uralkodó személye szentnek és sérthetetlennek számított, és politikai döntéseiért nem lehetett felelősségre vonni.) Másfelől azonban az uralkodó saját belátása szerint irányította a birodalom mindkét felében a kormányzást, gyakorlatilag tetszőlegesen döntött a magyar (és az osztrák) miniszterelnök és az egyes miniszterek kinevezéséről. A józan belátáson kívül semmi nem kötelezte az uralkodót, hogy a választásokon győztes pártból nevezzen ki miniszterelnököt, sőt a kormányváltások általában a választásoktól függetlenül történtek. Jellemző, hogy amikor elégedetlen volt a kabinettel vagy annak valamelyik tagjával, akkor nem direkt módon bocsátotta el őket, hanem miután éreztette velük bizalmának megrendülését, nekik az íratlan szabályok szerint kötelességük volt felajánlani lemondásukat, amit a király – megköszönve addigi fáradozásaikat – általában el is fogadott.

Az egyik fő biztosíték az volt Ferenc Józsefnek kormányzói akarata érvényesítésére, hogy az 1867. március 17-én (tehát még a koronázás előtt) az ő elnökletével tartott minisztertanácson a gróf Andrássy Gyula vezette új magyar felelős kormány elfogadta azon ügyek listáját, amelyek „végelhatározás végett
Ő Felségéhez terjesztendők”. A 24 tételes lista 12. pontjában szereplő előszentesítési jog szerint „törvényjavaslatok, országgyűlési előterjesztések, országgyűlési bemutatásuk előtt, vagy ezeket pótló lényegesebb rendelvények tervezetei” is előzetesen (!) jóváhagyandók. Ferenc József egyébként nemcsak a fontosabb, hanem sok, a legfelső vezetői szinten valójában jelentéktelen ügyben (például kanonokok kinevezése, fizetésemelések, nyug- és kegydíjak, tízezer forintot meghaladó iskolai építkezések jóváhagyása vagy alapítványi helyek adományozása a Theresianumban) is magának tartotta fenn a végső döntés jogát.

Az említett lista garantálta, hogy a király szerepe meghatározó legyen a törvényalkotási folyamatban is. Az országgyűlés mindkét háza (képviselőház és főrendiház) által elfogadott törvényeket ő szentesítette, amit elvben meg is tagadhatott, bár ezt soha nem tette meg. Nem is volt rá szüksége, mert az előszentesítési jogával élve megtehette, hogy a neki nem tetsző törvényjavaslatokat eleve nem engedte az országgyűlés elé terjeszteni. Ez persze nem azt jelentette, hogy az országgyűlés csak azt tárgyalta, amit a király akart, mert minden egyes képviselőt megilletett az országgyűlésben a javaslattétel, továbbá az interpelláció joga. Az előszentesítés igazából a mindenkori kormányok felett jelentett nagyon erős ellenőrző pozíciót, így az egymást követő magyar kormányok mindig igyekeztek eleve olyan döntési alternatívákkal előjönni, amelyek összhangban állnak Ferenc József és környezete álláspontjával. Vagyis a kormányok hiába támaszkodtak többnyire szilárd többségre a pesti országgyűlésben, a mindenkori kabinet erősebben függött a királytól, mint a parlamenttől. Az 1867. évi X. törvénycikk lehetővé tette az uralkodó számára, hogy akkor is feloszlathassa az országgyűlést, ha az még nem fogadta el a következő évi költségvetést, de az új parlamentnek még elég ideje lesz azt tárgyalni. Az is jelzi a parlament és a király közti erőviszonyt, hogy Ferenc József sosem látogatta az üléseket. Ha pedig személyesen nyitotta meg vagy rekesztette be az ország-gyűlést, a honatyák mentek a budai palotába.

A precíz katona-hivatalnok

A törvények által biztosított hatalmat hatásosan egészítette ki Ferenc József informális, személyes uralkodói tekintélye, különösen idős korában. Köztudott, hogy egész életét – egyetlen hobbiját, a vadászatot leszámítva – gyakorlatilag csak az uralkodás töltötte ki, szinte minden idejét az államügyeknek szentelte. Mint az 1916. novemberi temetésén részt vevő Krúdy Gyula írta Bécsi levelei­ben, ez a kemény, szigorú és kérlelhetetlen, fanatikus és nyugodt, hatalmas úr kora reggeltől utolsó estéjéig „egy acélszerkezet pontosságával végezte mindennapi teendőit”. Az öregúr, aki nemcsak egyik leghatalmasabb uralkodója, de egyik leggazdagabb férfiúja is volt Európának, „igénytelenül, pazarlás nélkül töltötte napjait, mint egy öreg államhivatalnok, akinek legfőbb napi gondja az volt, hogy elintézetlen akta ne maradjon asztalán”. Bár Karl Kraus osztrák író-újságíró a megtestesült „személytelenségnek” és „a középszerűség démonának” titulálta Ferenc Józsefet, az idősödő uralkodó valójában korának egyik legrutinosabb és legszorgalmasabb politikusa, a munka megszállottja volt.

A századvég és századforduló éveire kialakult gyakorlat szerint a császár és király Schönbrunnban lakott, és a Hofburgban dolgozott. Általában hajnali négykor vagy még előbb kelt, a reggeli elfogyasztása után íróasztalához ült, s egyedül dolgozott, leveleket írt, majd hat óra körül megkapta az első iratcsomagot, s miután ezzel végzett, áthajtatott a Hofburgba. Ott mindennap először a különböző udvari és katonai tisztségviselőket fogadta, aztán következtek a miniszterek és a többi hivatalnok. Rendszerint heti két alkalommal, délelőtt tíz és tizenkét óra között általános audienciát tartott, majd következett az egyszerű villásreggeli, s ha tehette, utána a Hofburg parkjában sétált egyet. Délután kettőkor kapta a második iratcsomagot, ebben már benne volt az aznapi sajtószemle is.

A délutáni munka részét jelentette az uralkodói döntések megfogalmazása, a fogalmazványok és a sürgős ügyek, kérvények elintézése. Teendői végeztével, négy-hat óra között visszakocsizott Schönbrunnba, ahol következett az estebéd (többnyire egyedül vagy az éppen ott tartózkodó családtagok társaságában), majd rendszerint nyolc-kilenc tájban nyugovóra tért. Napirendje alapvetően akkor sem változott, midőn Magyarországon tartózkodott, kivéve az olyan alkalmakat, amikor kifejezetten pihenni, vadászni jött Gödöllőre.

Nélkülözhetetlen bizalmasok

A szakirodalom általában kiemeli Ferenc József merevségét, érzelemmentességét, azt, hogy uralkodói feladatait, az államérdeket mindig személyes érzelmei, magánélete fölé helyezte. Azt is szokás megjegyezni, hogy bár soha nem volt katona, a legfőbb hadúri hivatástudata és a katonaság iránt érzett vonzalma miatt szinte mindig tábornoki uniformist hordott. Tulajdonképpen a hivatalnok-katona vagy katona-hivatalnok ideálját testesítette meg. Fiatalabb korában felesége, Erzsébet (Sisi), a későbbi években lányai, unokái és barátnője, Schratt Katalin színésznő társaságában is fel tudott oldódni, de valóban ezek voltak a ritka pillanatok. A nyilvánosság szemében az elhivatott, fegyelmezett, kötelességteljesítő, puritán király képe és az érzéketlen, merev, gépies, katonás bürokrata merev arca együtt, sajátos ellentmondásban élt, és ebben sok igazság van.

Ferenc József mégsem volt gép, és nem is volt magányos uralkodó. Felségjogait főként a Kabinetiroda és a Katonai Iroda hivatalnokain keresztül gyakorolta, s legfőbb bizalmi embereivel naponta tanácskozott, mielőtt meghozta döntéseit. A két iroda vezetői (Adolf Karl von Braun báró, Franz Schiessl, illetve Arthur von Bolfras báró) Friedrich von Beck-Rzikowski gróf vezérkari főnökkel és Eduard von Paar gróf főadjutánssal kiegészülve alkották az idős császár-király legbelsőbb bizalmi körét. Az ő társaságukban teltek az uralkodó napjai, ezért nehezen elképzelhető, hogy ne hatottak volna rá, ne formálták, befolyásolták volna döntéseit.

Magyar vonatkozású ügyekben azonban Ferenc József általában mások véleményét kérte ki. A Kabinetiroda magyar osztályát Pápay István, majd König Károly és Daruváry Géza vezette, ők magyar ügyekben a király nélkülözhetetlen tanácsadói voltak, általában nem döntött véleményük kikérése nélkül. A magyarországi ügyeket ők dolgozták ki, a javaslatokat személyesen terjesztették a király elé, és ők közvetítették az uralkodói döntéseket, rendelkezéseket az államszerveknek. A legfontosabb magyar bizalmasok közé tartozott még Kállay Béni közös pénzügyminiszter és Fejérváry Géza honvédelmi miniszter is. Bármilyen nagy volt is Ferenc József hivatástudata, szorgalma és munkabírása, az általa kiválasztott, hozzá hasonló tulajdonságokkal rendelkező, elkötelezett, megbízható, szorgalmas hivatalnokok nélkül képtelen lett volna az évi több ezer ügy kezelésére, elintézésére.

Bár Ferenc József nem tekinthető igazán kiemelkedő képességű államférfinak, azt sem lehet elvitatni, hogy az általa létrehozott és legfőbb döntéshozóként – egyben főhivatalnokként – irányított államszervezet fél évszázadon keresztül többé-kevésbé jól működött. Az Osztrák–Magyar Monarchia és benne Magyarország működési mechanizmusa az ő személyiségjegyeit viselte magán, ezért a dualizmus fél évszázadát joggal lehet Ferenc József korának is nevezni.

A világháborús összeomlást és a trianoni országcsonkítást megért nemzedék nem alaptalanul érezte úgy, hogy „Európa leg­első úriemberével” együtt nemcsak a császárságot temették el, hanem a békebeli Nagy-Magyarországot is, ahol (Krúdy szavai­val) az „aranyvonalú nemzedék a pompát és a jólétet, a mindennapi szabadságot és az élet sűrű kedveskedéseit úgy megszokta, mint a levegőt”.