Lóránt KárolyBrüsszeli emlékek

Igyekezett is válaszolni a maga stílusában, amit sokszor szélsőségesnek véltek, pedig nem volt más, mint olyan dolgok kimondása, amelyeket mások nem mertek kimondani

Lóránt Károly – 2018.07.12. 01:10 –

Lovas Istvánnal 2004-ben ismerkedtem meg, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese kért meg, hogy szerezzek neki Brüsszelben egy lakást, mert ő lesz a Magyar Nemzet brüsszeli tudósítója. Én akkor már egy éve az Európai Parlament „eurorealista” csoportjánál dolgoztam, ott, ahova nemsokára a UKIP vezére, Nigel Farage is megérkezett egyetlen céllal, hogy az angolokat kiléptesse az unióból, ami a végén sikerült is neki. Pistát csak rádióból ismertem, s egy barátomat kértem meg, hogy adjon leírást róla, és ez olyan alaposan sikerült, hogy amikor a Gellért Szálló kávézójában találkoztunk, rögtön felismertem. Igaz, nem volt nehéz, mert egy fejjel kiemelkedett a kávéház közönségéből.

A brüsszeli évek során – mintegy hét évet töltöttünk kint együtt – hetente találkoztunk, általában a hét végén tettünk biciklitúrákat Bandival, egy harmadik társunkkal Brüsszel legnagyobb parkjában, a Bois de la Cambre-ban. Bandival, becsületes nevén Barcs Endrével egy kiállításon ismerkedtem meg, ahol mind a ketten egyedül lófráltunk, ő szólított meg, és angolul kezdtük, de mikor kiderült, hogy mindketten Budapestről érkeztünk, már magyarul folytathattuk. Ő akkor a Hír Tv tudósítója volt.

Bandi Pistát ismerte már, ők abból az alkalomból jöttek össze, hogy egy sajtótájékoztatón Pista Bandi szemére hányta egy álexkluzív tudósítását, ám a várt heves tiltakozás helyett Bandi készséggel elismerte Pista igazát. A nem várt reakció Pistát úgy megrendítette, hogy utána a legjobb barátok lettek. Na így jöttünk össze hárman, a hét végi biciklizések hármasa, el is neveztük magunkat „a három nagynak”, ami csak rájuk illett, én egy kedves járókelő által készített felvételen úgy nézek ki a két 190 centiméteres ember között, mint egy Miki egér. A parkban lévő tavat tíz perc alatt lehetett megkerülni, négy ilyen kör után elmentünk sörözni. Pista volt, aki a leghamarabb megszomjazott, a végén már a körök száma is csökkent, két kör után jött a két kör sörözés, ezt neveztem el Lovas-túrának. Néha elmentünk „Európába”, így neveztük a vidéket, amely még mentes volt a bevándorlóktól, Gent, Brugge, Knokke vagy a környező országok szebb vidékei. Egy alkalommal Pista talált egy hirdetést, hogy Aachenben olcsón lehet kapni egy formás bőröndöt, ami megtetszett neki, és meg is szervezte az utat. A végén nagyjából háromszor annyit költöttünk, mint amennyit a bőröndön spórolni lehetett, de legalább megnéztük a dómot, ahol a költő, Faludy szavaival „bronzból vert szarkofágban/ Nagy Károly császár halva fekszik”.

Általában azonban Pista lakásán gyűltünk össze, ahol kedélyes borozgatás közben főleg európai és világpolitikai dolgokról beszélgettünk, és többé-kevésbé egyet is értettünk. Az egyik fő téma Európa iszlamizációja volt, ami a szemünk előtt játszódott le, s engem és Pistát biciklilopások következtében közvetlenül is érintett. Bandi azonban inkább az előnyeit élvezte, fantasztikus kapcsolatteremtő képessége révén jóban volt mindenkivel. Be tudott például állni arab gyerekek futballcsapatába, és a haját is három euróért vágatta valamelyik arab borbélynál, míg nekem „egy jobb helyen” ez huszonöt eurómba került. Legtöbbet egyébként Európa jövőjéről beszélgettünk. Nekem volt egy demográfiai modellem, amely azt vetítette előre, hogy Nyugat-Európa iszlamizációja gyakorlatilag megállíthatatlan folyamat, csak idő kérdése, mikor kerül a muszlim lakosság többségbe Nyugat-Európában (nagyjából e század végére). A parlamenttel és a bizottsággal való napi kapcsolat során közvetlenül érzékeltük az unió vezetőinek koncepciótlanságát, vagy inkább azt, hogy amit az unió vezetői akarnak, az mennyire nincs összhangban sem a népakarattal, sem a gazdasági realitásokkal.

Pista gyakran tett fel „találós kérdéseket”, hogy ez vagy az a politikai folyamat miért kezdődött, vagy hogy miként érhet véget. A „mi időnkben” zajlott a második iraki háború, és fel voltunk háborodva azon, hogy hogyan lehet egy kolosszális hazugság alapján több százezer ember halálát okozó háborút indítani. Világos volt, hogy csak okot kerestek a háború megindítására, amit el lehetett adni a népnek. A folyó háború esetében a negyven perc alatt bevethető tömegpusztító fegyvereket, az első iraki háborúnál pedig az inkubátorból kidobált csecsemőket. A cui prodest? (kinek áll érdekében?) kérdésére is megadtuk a választ, és hogy lelkünk nyugalmát megmentsük, meg is írtuk, ahányszor csak lehetett, tájékoztatva a mi cikkeinkkel az olvasókat.

Az összejövetelek kedélyességéről főleg Bandi gondoskodott. Nagyon jó memóriája, rendkívüli mesélőtehetsége és fantasztikus történetei voltak. Ő az apja révén (Barcs Sándor, az MLSZ elnöke az Aranycsapat korszakában) már fiatal korában magas körökben forgott, s ennek révén Fidel Castrót kísérte éjszakai lokálokba, Kádárnak fordított angol filmek vetítésén, vagy rocksztárokkal poharazott (írt is erről egy könyvet Rockzenei kézikönyv címmel). Legjobban azonban azon derültünk, amikor elmesélte, hogyan játszotta el egy korhadt, kidőlt fakereszt szerepét valamely darabban, Bandi ugyanis színész is volt.

Lassanként azonban valamennyien hazajöttünk Brüsszelből, és itt már ritkábban találkoztunk hárman, én azonban a Törésvonalak című tévéműsor kapcsán hetente tartottam a kapcsolatot Pistával.

Legutoljára egy hónapja nálam, Sukorón jöttünk össze néhány külpolitikával foglalkozó újságíró társaságában, és azon törtük a fejünket, hogyan lehetne ellensúlyozni azt a negatív propagandát, amely a nyugati sajtót elöntötte Magyarországgal kapcsolatban. Valamennyien naponta néztük át a nyugati lapokat, és valóban elkeserítő az az ellenséges egyoldalúság, sokszor kifejezett hazugság, amely a nyugati sajtóból felénk árad, és amivel naponta szembe kell néznünk. Valamennyien tisztában voltunk vele, hogy ez nagyjából egy tucat újságíró műve, azoké, akik a hazai balliberális értelmiség rossz szellemét erősítik fel a világlapok hasábjain. A jelenség hungarikum, sehol máshol nem tapasztalható, Pista kolerikus természete révén ezeken nagyon fel tudta húzni magát, és igyekezett is válaszolni a maga stílusában, amit sokszor szélsőségesnek véltek, pedig semmi más nem volt, mint a pontos tájékoztatás, olyan dolgok kimondása, amelyeket mások nem mertek kimondani, pedig nagyon jól tudták.

Pistának kinn, Brüsszelben valamennyi politikai irányzattól voltak jó ismerősei, az számított, hogy lehet-e valakivel értelmesen, elfogultság nélkül beszélgetni. Elég határozott volt véleményében, de észérvekkel meg lehetett győzni. Nagyon tudott lelkesedni, de tudott nagyon csalódni is. Legutolsó vitánk erről Trump kapcsán kerekedett, akinek megválasztásáért drukkoltunk a Törésvonalakban. Trump nem egészen azt a politikát kezdte, mint amit ígért, eredeti tanácsadóit fokozatosan felváltották a „mély állam” köreiből származó tanácsadók és tárcavezetők. Pista nagyot csalódott, én pedig azt mondtam, hogy várjuk ki a végét, aki a szép nőket szereti, rossz ember nem lehet, a végén mégiscsak meg fogja valósítani eredeti politikáját, most széllel szemben, mint a vitorlásnak, krajcolni kell. Nagy dolog lenne, ha békét tudna Koreában teremteni, de ráadásul kétségkívül sok az ellendrukker a saját adminisztrációjában. De akárhogy alakul is, ezt már Pistával nem fogjuk megbeszélni.

Látni urnában annak hamvait, akivel négy héttel korábban még együtt ittunk, nevetgéltünk, tervezgettünk, és semmi sem utalt az elmúlásra, maga a döbbenet. Ki fogja pótolni? Ki fogja naponta 9-10 nyelven átnézni a napi sajtót, és ki fog tudósítani azokról a hírekről, amelyekről más forrásból a magyar társadalom nemigen hallhat? Valószínűleg senki. Életében nem kapott sok elismerést, hacsak az olvasóktól nem, akik sok ezren a temetésén is részt vettek. Talán méltó lenne egy díjat elnevezni róla, hogy emléke megmaradjon. És hogy elismerésben részesüljenek azok az újságírók, akik elég bátrak és széles látókörűek ahhoz, hogy olyan dolgokról tájékoztassák az olvasókat, amelyeket a fősodratú sajtóból sohasem tudhatnak meg.