Lázin Miklós AndrásBörzsönybe a medvével!

Gyermekkoromban sokszor láttam egy érdekes jelenséget

Lázin Miklós András – 2018.07.11. 01:25 –

Ha a kertben tetves lett a ház ékének számító negyvenéves rózsabokor, akkor kiküldtek egy üres gyufásdobozzal a veteményesbe, hogy fogjak pár katicabogarat. A feladat teljesítése után a begyűjtött rovarokat valamelyik felnőtt rászóratta velem a fertőzött növényre, majd elvonultunk valami mást csinálni. Úgy másfél óra múlva aztán ismét kiballagtunk a virágok közé, s láthattuk, amint a levelek nyüzsögnek a katicáktól, akik valósággal leszüretelték a parazitákat a levelekről és a szirmok közeiből.

Mivel a címben a medve díszeleg, jogos a kérdés: hogy jön ide a gyermekmesék kedves hétpöttyös szereplője? A válasz egyszerű: a kommunikáció okán. Az ugyanis az állatvilágban is épp oly hatékonyan működik, mint nálunk – igaz, a hangyák vagy a borzok nem wifit vagy Vibert használnak, csak illatanyagokat. Azt viszont nagyon ügyesen. Olyannyira, hogy egyes elképzelések szerint a fejlettebb fajok még bizonyos érzelmeket is képesek e módon kifejezni.

Egy pillanatra hagyjuk el az illatokat, s tekintsünk rá felülről hajdani hazánkra, a Kárpát-medencére. A rendszerváltozás óta eltelt több mint negyedszázad, a mesterséges határokat lebontották, a természetvédelmi törvények a környező államokban – hála az EU-nak – sokat szigorodtak, az erdők területe mindenütt bővült, s a kormányok komolyabban veszik a zöldügyeket, mint két évtizede. Mindez közösen azt eredményezte, hogy – bár akadtak hullámvölgyek, de – a tendencia mégis emelkedő jellegű, azaz egyre több körülöttünk (is) a vad.

Saját emberi megközelítésben, ha tetszik tudományosan fogalmazhatunk olyformán is, a rengetegeket elérte a túlnépesedés problémája. Hiszen a sakál, a farkas vagy a medve nem az a kimondottan társas, magamagát többezres csordában otthonosan érző lény. Érthető és jogos tehát a részükről, hogy a szaporulatot folyton elüldözik – s ha az netán mégis maradni akar, akkor a többiek megeszik reggelire, ebédre és vacsorára.

Hova mehet tehát szegény mackó (és a többi csúcsragadozó), ha otthon, azaz a Felvidéken vagy Erdélyben nincs már neki egy ványadt pagonya sem, ahol két étkezés között békésen meghúzhatná magát? Próbálkozik nálunk. Persze nem tudja, hogy Magyarországon jogilag szigorúan védett, mindebből legfeljebb annyit érez, hogy sem a hegyekben, sem az Alföldön nem bántja senki.

Jön-megy, tájékozódik, aztán üzen az illatok hátán a többieknek: itt béke van, gyertek. Valahogy úgy, mint a katicák. Mi pedig nézhetjük, ahogy sétál a síneken, átússza a Tiszát, a Dunát, csemegézik a városok főterein.

Nem kívánok tragikus húrokat pengetni, de egészen biztosan kijelenthető, előbb-utóbb csúnya sérülés, netán emberhalál lesz a medvesztorik vége. Ugyanis ahol a gólyákat céltáblának használják egyesek, ott mindig akadnak majd olyan futóbolondok, akik telós szelfire vágynak a medvével. Egy kapitális és ritka trófeára ácsingózó orvvadász sebző lövésének hajmeresztő következményeit pedig jobb végig sem gondolni.

Mennyivel üdvösebb lenne, ha társadalmi szerződést kötnénk a medvével, s a kölcsönös nyugalom jegyében bezárnánk gyodával és elektronikus kerítéssel hazánk legnagyobb lakatlan hegységének, a Börzsönynek úgy a kétharmadába. (Aztán jöhet a Bükk és a Zemplén…) A természetvédők bizonnyal örülnének, mert oda többet ember „csak úgy” nem tehetné be a lábát, az egyetemek nyernének egy első osztályú kísérleti terepet, a Jurassic park-élmény okán nőne az ellenőrzött turizmus és a bevétel a nógrádi falvakban – s nem utolsósorban elmondhatnánk, hogy megmentettünk jó pár emberéletet. Öt-hat esztendőnként pedig rendkívül sok pénzért befoghatnánk és eladhatnánk néhány fiatalabb medvét azért, hogy elszállítsák egy másik ország medvétlen erdejébe.

Erre a lehetőségre biztos örökké lesz tolongás.