„Megadjuk!”

Annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! – mondta Kossuth

Babucs Zoltán – 2018.07.11. 01:23 –

Az áprilisi törvények alapján megválasztott népképviseleti országgyűlés 1848. július 5-én nyílt meg Pesten, ahol elsőként – Kossuth Lajos pénzügyminiszter javaslatára – az ország védelmével kapcsolatos intézkedéseket tárgyalták meg. A magyar retorika ékkövének számító, nagy ívű beszédét akkor mondta el Kossuth, amikor július 11-én Magyarország védelmére hívta fel képviselőtársait.

Kossuth 20180711 Kossuth lánglelkű szónoklata elementáris erővel hatott a Képviselőház tagjaira (Forrás: Wikipedia)

Százhetven esztendővel ezelőtt nemcsak a modern polgári magyar nemzet született meg, hanem a többi magyarországi nemzetiség is öntudatra ébredt, s törekvéseiket hamarosan a „divide et impera” elv alapján a Habsburgok fegyverként használták fel a magyarokkal szembeni küzdelemben. A Délvidéken élő rácok többségén – köszönhetően a bécsi udvarnak – hamar magyarellenes hangulat lett úrrá. A karlócai rác nemzetgyűlés április 14-én már az önálló Szerb Vajdaság létrehozatalát követelte, és május derekán fegyverbe szólította a magyar földön élő szerbeket. A szálakat Bécs mellett a belgrádi szerb kormány is mozgatta, amely Dél-Magyarországon és Boszniában akart felkelést kirobbantani az egységes délszláv állam létrehozásának céljából. A délvidéki „kis háború” kirobbanása gyakorlatilag a magyar szabadságharc nyitányának tekinthető. Karlócán megalakult a rác főodbor, ennek élén előbb Josip Rajačić metropolita, majd Đorđe Stramirović állott. A június 12-i karlócai ütközettel kezdődő háborúskodást rác részről hihetetlen kegyetlenkedés jellemezte, ugyanis céljuk volt a magyarság fizikai megsemmisítése.

Tótok és horvátok

A felvidéki tótok alacsony támogatottságú, ám annál aktívabb mozgalma alig pár tucatnyi emberből állt, mely a horvátokkal, rácokkal és oláhokkal szemben még katonai erővel sem rendelkezett, törekvéseiket pedig gátolta a magyarság. Első, mérsékelt hangvételű petíciójukban anyanyelvük szabad használatát kérték, miközben igyekeztek a tót parasztságot mozgósítani. Május 10-11-én Liptószentmiklóson „óriási” tömeg – mintegy negyven evangélikus lelkész, tanár és diák – jelenlé-tében hangnemet váltottak, követelték nemzeti egyenjogúsításukat és az ország nyelvi és etnikai alapú felosztását. A magyar közfelfogás csak a jogegyenlőség elvét ismerte el, így a nem magyar ajkú népek által követelt területi autonómiát oly tendenciának vélték, amely az ország területi integritását veszélyeztette, ezért Batthyányék a „triumvírek” – Hurban, Hodža és Stúr – ellen elfogatóparancsot adtak ki, akik Csehországba menekültek.

Már 1848 előtt sem volt felhőtlen a magyar–horvát viszony, melynek törésvonalát a politikai, nemzeti és vallási kérdések jelentették. A horvátok zömét az illírizmus eszméje hatotta át, amely szerint a délszlávok alkotják az ókorból származó illír nemzetet, és a pánszlávizmus horvát megfelelője volt. Ezen idea nem tetszett a magyar közvéleménynek, mely a szláv tengerben bekövetkező nemzethaláltól rettegett, míg a horvátok sérelmezték, hogy a magyar nyelv használatát a törvényhozás és a közigazgatás minél nagyobb területére akarták kiterjeszteni. Horvátország színtiszta katolikus lakosságú volt, ezért nem pártolta a többi keresztény vallás egyenlősítését sem. A horvát liberálisok 1848 tavaszától egyre hangosabban követelték, hogy a magyar hatóságokkal horvát nyelvű legyen a hivatali érintkezés, valamint a Háromegy Királyság létrehozását Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a Magyar Tengermellék, a horvát és szlavón határőrvidék egyesítése révén. A forradalmi események következtében felértékelődött az 1845 óta betöltetlen báni méltóság szerepe. A katonai és politikai szempontból nagy fontosságú tisztségre a magyar kormányt megelőzve Bécs lépett, amikor a népszerű és feltétlen dinasztiahű báró Josip Jelačić ezredest, az 1. báni határőrezred parancsnokát jelölte e tisztségre. Az időközben vezérőrnaggyá előléptetett Jelačićot március 23-án kinevezték horvát bánná, s megkapta a horvátországi főhadparancsnokságot is.

Kossuth szónoklata

A bán politikusként is császári-királyi tábornok maradt, és a horvátokat egyre inkább a magyarok ellen hangolta. Magyarországgal minden kapcsolatot megszakított, a másik fél tárgyalási ajánlatait válaszra sem méltatta. A „jóságos uralkodó” magyar nyomásra június 10-én felfüggesztette báni tisztségében, de ezt Jelačić elutasította, mivel úgy vélte, az uralkodótól ezen lépést kikényszerítették. A magyar kormány felajánlotta a perszonál-uniót, majd Horvátország Magyarországtól való teljes elszakadását. Ezzel szemben Je-lačić bécsi sugalmak alapján az önálló magyar pénz-, hadügy- és kereskedelemügy felszámolását követelte, és horvát főség alatt kívánta egyesíteni a birodalom délszláv népeit. Bécs csupán addig korlátozta a bánt, amíg külpolitikai helyzete bizonytalan volt. Amint az itáliai hadszíntéren erősödött pozíciója, Jelačić magyarellenes ténykedését nem akadályozta tovább.

Július 11-én, azon a napon, amikor V. Ferdinánd oklevelet adott ki az erdélyi országgyűlés unió-törvénycikkéről, a Képviselőházban Kossuth rendkívül nagy ívű szónoklatot tartott. A közel kétórás beszédben nemcsak felvázolta az akkori helyzetet, hanem számba vette az ország lehetőségeit és a külhoni állapotokat is. „Midőn a szószékre lépek – kezdte beszédét a lázas beteg Kossuth –, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek. Uraim! Így áll e percben a nemzet önök kezében. És Isten kezükbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezükbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban, uraim, nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez. Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. És ahol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak. – Uraim! A haza veszélyben van.”

Érzékletes módon festette le az ország állapotát, és beszámolt arról, hogy a Batthyány-kormánynak sem pénze, sem hadereje nincs. Hosszasan ecsetelte a horvát kérdést, kitérvén arra, hogy Horvátország „nyílt pártütésben van”, élén a bánnal, s a bécsi restaurációs törekvések Magyarországot fenyegetik. Bemutatva a rácok lépéseit kimondta: „Magyarországban különböző népek laknak, de aki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statáriummal kell felelni.” Kitért az osztrák féllel megromlott kapcsolatokra és kijelentette, miszerint „a bécsi falakban létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé. (…) kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárcát ismét a bécsi minisztérium számára visszaszerezni sikerüljön; mert hiszen a többi majd elkövetkezik. Akinek keze egy nemzet zsebében, és kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik.” A külpolitikai helyzet vizsgálata mellett a lengyelek példáját felhozva óva intett attól, hogy túlzott reményeket tápláljunk Európa nyugati fele iránt: „Mint minden nemzettől, megkövetelem a magyar irányában azt, hogy dolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándékozom szólani, csak annyit mondok, hogy a Pruth szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges, de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell.”

Mondandója akkor érte el csúcspontját, amikor „nagyszerű határozatra” hívta fel hallgatóságát: „mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyűlés rendkívülileg is összehívatott, méltó tekintetbe vevék; a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, és hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad; hanem minden méltányos kívánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet – vagy visszaverhesse a harcot, ha kell –, felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200 000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen diszponibilis haderőt 200 000-re emelhesse, s ezen első percben 40 000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit aszerint s úgy, mint a szükség fogja kívánni. 200 000 embernek kiállítása, fegyverreli ellátása s évi tartása 42 millióba kerül – 40 000 embernek kiállítása pedig 8-10 millióba kerül. (…) amennyiben a hadi erő kiállítására, mely a körülmények szerint szükséges leend, a kivetendett adók elegendők nem lennének; felhatalmazást fogok kérni arra, hogy hitel nyittassék a kormány számára azon határig, melyet a képviselők kiszabandnak; s azon határig vagy kölcsön, vagy papírpénz kibocsátása, vagy más financiális munkálat által segítsen az ország szükségein. (…) azon határozattól, melyet a ház most indítványomra hozand, e nemzetnek jövendője függ nemcsak, hanem nagy részben függ azon módtól is, miszerint a ház e határozatot hozni fogja. (…) Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését…”

Lelkesült megajánlás

Kossuth ekkor pillanatnyi szünetet tartott, mikor a szónoklat hatása alatt álló Nyáry Pál hirtelen felpattant helyéről, s kezét esküre emelve így kiáltott: „Megadjuk!” Aztán az egész Képviselőház felállt, és hangosan utánakiáltotta: „Megadjuk! Megadjuk!” A megindultságtól Kossuthnak könnybe lábadt a szeme és reszkető hangon így zárta szónoklatát: „ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!”

A beszéd hatására elfogadott határozat kezdetben csupán elvi jelentőséggel bírt, ugyanis kérdésesnek számítottak a hadsereg kétszázezer főre emelésének konkrétumai, és az első negyvenezer újonc sorsa, azaz, hogy a magyar kormány alárendeltségében lévő császári-királyi alakulatokhoz vagy az új honvédzászlóaljakhoz kerülnek. Az országgyűlés csak augusztus közepétől vitatta meg a kérdést, és miután a horvát bán csapatai átlépték a Drávát, a miniszterelnök utasítása értelmében, szeptember 14-én kezdődött meg az országos toborzás.