Száz év impressziói Debrecenben

A Modern és Kortárs Művészeti Központban látható a johannesburgi galéria kollekciójának legjava szeptemberig – A szívek királynőjétől Picassón és Matisse-on át Andy Warholig

Péntek Orsolya – 2018.07.11. 01:14 –

Szeptember 23-ig látható a debreceni Modem – Modern és Kortárs Művészeti Központban a dél-afrikai Johannesburgból érkezett képzőművészeti tárlat, Impressziók címmel. A száz év stílusváltozását bemutató kiállításon mások mellett Dante Gabriel Rossetti, Degas, Monet, Sisley, Cézanne, Picasso és Warhol munkái szerepelnek.

Modern és Kortárs Művészeti Központ 20180711 Az anyag tökéletesen leképezi az európai festészet százéves periódusát a tizenkilencedik századtól a huszadik század közepéig (Fotó: Hegedüs Róbert)

Az utóbbi időben kissé kikerült az országos figyelem fókuszából a debreceni Modem – Modern és Kortárs Művészeti Központ, amely most sztárkiállítással szeretné visszaszerezni a képzőművészeti szcéna iránt érdeklődőket, valószínűleg nemcsak a városból. Hiszen a szeptember 23-ig látható, Impressziók – Monet-tól Van Goghig, Matisse-tól Warholig című tárlat vélhetően az egész kelet-európai régióból nézve vonzónak tűnik, főleg, ha hozzávesszük, hogy a Johannesburgi Művészeti Galéria kollekciójából ilyen bő válogatás utoljára 1910-ben volt látható Európában, legalábbis a falszövegek szerint. A kiállítás, amelynek kurátora Simona Bartolena és Süli-Zakar Szabolcs, ugyanakkor nem pontosan azt adja, amit ígér: noha jó ízléssel összeállított válogatásról van szó, amelyben igazi remekművek szerepelnek, aligha volt érdemes például a korai rajzzal szereplő Van Gogh nevét bedobni az alcímben, hiszen így néhányan úgy érezhetik, a Mátyás-mesében szereplő esethez hasonlóan meg is kapták, amit ígértek nekik, meg nem is.

Érdemesebb a „húzónevek” sztárdarab­jaira való várakozásból lejjebb adni, és egy kicsit szakmaibb szemmel végigtekinteni a kiállításon: ha hajlandók vagyunk felvenni ezt az alapállást, sokkal jobban járunk, ráadásul tökéletes és szép képet kapunk az európai festészet fejlődésének körülbelül száz évéről.

Lady Florence Phillips, a lobbista

A johannesburgi galériát 1910-ben nyitották meg Lady Florence Phillips, egy bányászati iparmágnás feleségének kezdeményezésére – portréja látható is a tárlaton, Antonio Mancini olasz verista festő örökítette meg –, aki nemcsak saját férjét beszélte rá a gyűjtésre, de a többi tehetős embert is, emellett pedig meggyőzte Sir Max Michaelist, hogy adományozza a 17. századi holland és flamand gyűjteményét Fokvárosnak.

A johannesburgi kollekciót végül Sir Hugh Percy Lane, egy brit szakértő segítségével kezdték el összeszedni, állítólag az ő közreműködésének köszönhető az igazán gazdag impresszionista anyag, amelyből szép darabok láthatók Debrecenben is. A gyűjtemény egyre bővült, ma pedig kilencezer műtárgy található benne, és bár sokáig hiányoztak a helyi alkotók munkái, ma az eredeti elképzelések szerint nemcsak az európai, de a dél-afrikai művészetnek is gyűjtőhelye. Először 1940-ben vásároltak dél-afrikai festőtől, Gerard Sekotótól, később pedig George Pemba, Maud Sumner, Selby Mvusi és Maggie Laub­ser képei is bekerültek – a tárlaton szereplő Pemba-kép egyébként az egész kiállítás egyik legérdekesebb darabja. A gyűjtemény hat szekcióban mutatja be a 19. század második felének és a 20. század első felének művészeti törekvéseit. A preraffaeliták kerültek a nyitó terembe: Sir John Everett Millais és Dante Gabriel Rossetti jó felvezetés.

A Szívek királynője

Rossettitől a Regina Cordium („Szívek királynője”) került ki: az 1860-as mű modellje Elizabeth Siddall volt, Rossetti felesége. Arca nem véletlenül ismerős: ugyanő a modellje Rossetti leghíresebb képének, a Beata Beat­rixnek, amely Dante szerelmét hivatott megjeleníteni. Elizabeth súlyos ópiumfüggő volt – a legenda szerint tébécéjét kezelték a kor szokásainak megfelelően ópiummal, őt azonban egyre jobban legyengítette a kábítószer és a betegség együtt –, végül pedig valószínűsíthetően öngyilkos lett. A Regina Cordium a játékkártyák ikonográfiáját követi, az arany háttér előtt ábrázolt nő ibolyát tart a kezében, nyakában vörös láncon vörös szív függ: a festmény minden bizonnyal a kollekció egyik legfontosabb darabja és a preraffaelita irányzat ikonikus műve.

Mellette szinte elhalványul Millais varrónője, ha azonban továbbsétálunk, összevethetjük a Rossetti-féle nőideált és az ópiumos ködben megfestett, félig lecsukott szemű, romantikus csupa árnyék, csupa arany ragyogásból kitekintő „Beatricét”, valamint Picasso hús-vér nőit. A Modern stílusú arckép és a Nő nyakékkel a negyvenes évek végén készült, alig pár vonallal. Kevesebb mint száz év telt el – és nemcsak a festészet vagy a mű mibenléte, de a nő mint modell is gyökeresen, teljesen más lett: a tárlat egyik legszebb pillanata ez, ahol képek egymásutániságában megmutatkozik nemcsak a művészettörténeti változás, de egyben a világészlelésben bekövetkezett változás is.

Ebben a szekcióban fedezhetjük fel Henry Moore 1938-as Álló figuráit, amelyek talán sokakban idézik fel a későbbi metrósorozat rajzait, amelyeket a művész az óvóhelyekké alakított londoni metróállomásokon rajzolt a német bombázások alatt.

Matisse Táncosában, Ülő nőjében és a Nő virágokkal című munkájában az indázó vonalakon sejlik fel a tipikus Matisse, a kissé szigorú kompozíciókat azonban talán csodálkozva nézi, aki inkább a későbbi munkákat ismeri: a kiállított darabok a húszas évek közepén keletkeztek.

Dél-afrikai meglepetés

Egy szép kis Modigliani-rajz vezet tovább, a Picassótól kikerült 1945-ös Női fej pedig alighanem a tárlat egyik legszebb darabja: a rézkarcnyomat olyan könnyed, szép és finom rajzú, hogy érdemes akár visszatérni is hozzá.

Van Gogh Idős férfiról készült portréját már említettük, a szénrajz azután készült, hogy a művész megismerte Millet parasztábrázolásait. Ahogy a mű nem felel meg a köztudatban élő, elvárt, „tipikus” Van Gog képnek, úgy a szintén látható Turner művek sem tekinthetők tipikusnak.

Courbet-től az Étretat sziklái (1869) és Corot tájképe azonban már hozza a „kötelezőt”, csakúgy, mint az egész impresszionista és posztimpresszionista szekció: Monet Tavasza, Sisley Folyópartja, Degas táncosai, Pissarro és Signac valóban a tárlat legerősebb szekcióját alkotják. Meglepetés lehet Cézanne 1898-as Fürdőzői: a litográfia egy 1877-es saját olajképéről készült.

Sokaknak feltűnhet Derain Dáliái és a Vörös hajú lány portréja 1928-ból, a sötétből ragyogó színek szinte caravaggiói hatást keltenek, ami a levegős-lebegős impresszionista rész után legalábbis meglepő: Derain, Vlaminck barátjaként, sőt egy időben lakótársaként is, osztozott a színek mint a kép szervezőelve iránti lelkesedésben. Később Picasso és Cézanne is hatott rá, miután azonban végigjárta a korabeli összes stílusirányzatot, a neoklasszicizmuson keresztül jutva találta meg saját stílusát.

Említettük, hogy a kiállítás érdekes szek­cióját alkotja a dél-afrikai művészek munkáiból összeállított rész: George Pemba munkája, amely illegálisan összegyűlt, táncoló afri­kaiakat ábrázol, karikatúraszerűsége ellenére emlékezetes darab.

A kiállításról Roy Lichtenstein, Andy Warhol Beuys-triptichonja, Francis Bacon Férfiportréja és Pablo Picasso egy tipikus Harlequin-feje vezet ki.


Bálint Endre és Barcsay Jenő egy teremben

Augusztus 26-ig látható a Modemben Fátyolsáv fények, csurranó színek címmel az Antal–Lusztig-gyűjtemény legszebb darabjaiból álló kiállítás, amelyen Barcsay Jenő, Bálint Endre, Vajda Lajos, Ámos Imre, Korniss Dezső és Anna Margit munkái szerepelnek Nagy T. Katalin kurátor rendezé­sében. Ahogy az intézmény honlapján olvasható, a Déri Múzeum gondozásában gyűjteményi kötetekbe rendezve jelennek meg az ötezer darabos Antal–Lusztig-kollekció legszebb kincsei. Az első kötet hat alkotó közel félezer művének reprodukcióját tartalmazza, a nagy képek mellett a katalógusoldalakon egy-egy művésznek a gyűjteményben megtalálható összes alkotása látható, egyedül az Ámos Imre-fejezet kivétel, mert a festőtől több mint hétszáz munkát őriz a kollekció, így a kötetbe viszont alig több mint száz került.