Ránk zárul az emberi lélek legmélye

A film, ami annyira jó, hogy nem is akarjuk látni: Ari Aster első horrorja, az Örökség kiemelkedik a műanyagtengerből

Varga Bence – 2018.07.10. 00:59 –

A horror rengeteg, sekélyes klisétől terhelt műfajjá vált. Ebben nagy szerepe volt és van James Wan filmes producernek, aki ízléstelen műanyaghorrorjaival évről évre előáll. E zsánerből jó ideig száműztek minden művészi megfontolást, az emberben rejlő mélység feltárását, a gonosz rendes ábrázolását, és mindössze könnyen fogyasztható, bevált sémákból építkező vázlat­sztorikat gyártottak.

A rutinos néző szinte másodpercre pontosan tudhatja ma már, hogy mikor kerül elő a szellem a házban, amelybe a család beköltözött, hogy mikor kísérti meg a kisgyermeket egy démon, és mikor bukkan fel a tükörbe bámuló főhős háta mögött egy torz alak. A kiszámítható cselekményvezetésen túl pedig a jump scare jelenséget tették a horror mindenkori alapegységévé: amikor a pattanásig feszített jelenetek végén a semmiből hatalmas üvöltéssel váratlanul előugrik valaki, szívbajt okozva a nézőknek. Ez pedig nem egyéb, mint az ember ösztönös reakcióját kiváltó manipulatív gesztus, semmiképp sem horrorisztikus ábrázolásmód.

Ilyen borús kilátások között már a 2015-ben bemutatott A boszorkány című film is kitűnt az évente piacra dobott, moslékosvödörnyi horror közül. A Robert Eggers rendezte film egészen újszerűen, művészi koncepcióval, a szimbolika segítségével, a váratlan ijesztgetés szinte teljes mellőzésével próbált rettegést kiváltani – méghozzá rendkívül ügyesen. Az igazi horror ugyanis mardosó, belülről fakadó, és azt akarja, hogy a film minden pillanatában reszkessen a néző a lelki folyamatoktól, ezt pedig sok-sok év után először A boszorkány tudta elérni. Egészen idáig azt is gondolhattuk, hogy ismét hosszú ideig nélkülözni kell az ilyesmit, aztán a producere elhozott számunkra valami még sötétebb alkotást: Ari Aster rendező első nagyjátékfilmjében olyasmit alkotott, amit bátran nevezhetünk életre szóló élménynek. Az Örökség (Hereditary) című film kétórányi intenzív borzongás, amelyet tökéletesen vittek vászonra.

A történet egy családról szól, s legfőképp az anyáról, Annie-ről, aki a film kezdetekor veszíti el édesanyját. Próbálja feldolgozni a veszteséget, de a családot sújtó újabb tragédia felborítja lelki világát, s az egyébként sem tökéletes családi rendet. A dolgok szépen lassan kicsúsznak Annie irányítása alól.

A film egyik nagy ereje abban van, hogy nem ront ajtóstul a házba: a történet lassan halad, a valódi mélységeit csak óvatosan bontja ki előttünk, eleinte még úgy is tűnhet, hogy nem horrorral van dolgunk. Drámai erővel kapaszkodik az emberi mélylélektanba, feltárva a diszfunkcionális, elnyomásokkal, félelmekkel küszködő családok rémisztő képét. Majd a tragé­diák feldolgozásának és a lelkiismeret-furdalás fojtogató érzésének lidércnyomássá alakításával kirángat minket a komfortzónánkból. Segítségül pedig a lassan vánszorgó, folyamatosan mozgásban lévő kamerát és az egyenesen a pokol mélyén lekottázott zenéket, illetve a különböző hanghatásokat hívja. E mellett pedig a kiváló horrorok örök dilemmáját: valóban természetfeletti erők hatnak a történetben, vagy csupán az emberi elme játéka az egész?

S minderre ráadásként jön a főszereplőket alakító két színész kiváló alakítása. Toni Collette új szintre emeli a széthulló személyiségű édesanya karakterének bemutatását, és a végletekig kihasználja a tébolyultságban rejlő összes potenciált. A fiát, Petert alakító Alex Wolff a kulcsjelenetekben olyan váratlan erővel villantja fel a tinédzser­éveiben őrlődő fiatalok minden kínját, hogy az ember azonnal tudja: érdemes odafigyelni rá a későbbiek­ben. Ezek az eszközök szinte tökéletes haláltáncot járnak a végletekig kikezdett idegrendszerünkön, csak ezt követően zárják ránk az emberi tudattalan vasajtaját, és kergetnek minket végig a család pokoljárásán. A vérfagyasztó kamerabeállítások, a háttérben megbúvó sötét alakok kínzóan mesteri használata után végül egy csattanós befejezéshez érünk, ahol a szimbolika és a cselekmény parádés lezárásban egyesül, a felvetett kérdésekre pedig igen súlyos válaszok születnek.

Ari Aster első filmjével olyan tökéletes horrort alkotott, amely hihetetlenül igényes képi megoldásaival, bravúros cselekményvezetésével és mesterien alkalmazott zenéivel szinte pszichés sokként hatnak a nézőkre. Valódi félelmeket és emberi érzéseket vegyít misztikus történettel, így valóban szenvedés végig nézni a filmet. A lehető legjobb értelemben.



Örökség

Amerikai horror, 126 perc, 2018

Rendező: Ari Aster



9/1