Veczán ZoltánTávolodó világvége

Álláspont. Hát megtörtént. Rakétás-hadgyakorlatos kakaskodás, berobbanó hurráoptimista nyitás, majd egy múló hátraarc-beijesztés után végül tegnap egy asztalhoz ült az Amerikai Egyesült Államok elnöke és az észak-koreai diktátor

Veczán Zoltán – 2018.06.13. 01:47 –

A legérdekesebb beszélgetés természetesen zárt körben folyt, így a szakértőknek meg az ezer önkéntes elemzőnek maradtak a másodkézből kapott találgatások, meg a kremlinológia a testbeszédre, szóhasználatra támaszkodva. Gyökeres fordulat a béke irányába, Donald Trump fényes diadala a makacs diktatúrácska fölött, vagy éppen a ravasz Kim Dzsongun verte át az amerikai elnököt? Szárnyalhat a fantázia, attól függően, ki milyen attitűdöt táplál a tárgyaló felek iránt.

Egy biztos: akkor is példátlan történelmi találkozó lett volna ez, ha mindketten csak egy szmájlit rajzolnak a Capella szálloda vendégkönyvébe. Ennél azért továbbmentek, egy négypontos nyilatkozatot írtak alá olyan nyilvánvalóan távlati és kidolgozatlan célokkal, amelyekben legkisebb közös nevezőként egyet tudtak érteni; ezt is hosszú hetek egyeztetése előzte meg. S nyilván rengeteg további sziszifuszi munka van még hátra, az egyetértésekről vagy egyet nem értésekről pedig további PR-bőröket húzhat majd le mindkét fél, meg táncolhat mindenki ki-ki saját bel- és geopolitikai érdekei szerint előre-hátra. A nagy problémamegoldó szerepében tetszelgő Trump éppúgy, mint a nemzetközi legitimáció jeleként is értékelhető meghívásért sok mindenre hajlandó Kim.

Trumpnak egyébként igaza volt, amikor egy jó tizenöt évvel ezelőtti interjúban kijelentette, hogy addig kell ledarálni Phenjant, amíg nincs atomfegyvere. Hát most már van – a korábbi elnökök jobbnak látták más frontokon vívott háborúkkal begyűjteni az újraválasztást meg a Nobel-békedíjat –, ehhez kell alkalmazkodni. Trump pedig bele is állt tisztességgel a történetbe, mint Nagy Feró a majálisba, s láthatóan jobban élvezte ezt a találkozót, mint a G7-csúcsot; atyailag terelgette Kimet, viccelődött, egyszóval hozta a formáját, ahogy tőle megszokhattuk.

Nyugati logikával nézve jogosan róhatták fel persze Trumpnak az emberi jogi kérdéseket, hiszen az ő szerepéhez tartozott volna ezek mellett kiállni, és a nagy pragmatizmusban Trump majdnem elfelejtette, hogy Észak-Korea tulajdonképpen a világ legnagyobb koncentrációs tábora. Számon is kérték rajta a sajtótájékoztatón, kicsit hebegett-habogott, némi önellentmondásba is keveredett, de ez csak azt lephette meg, aki nem tudja, hogy az amerikaiaknál az emberi jogi kérdés nem cél, hanem eszköz, diplomáciai bunkósbot – láttuk ezt a kárpátaljai magyarok és Washington ukrán barátai ügyében is.

A másik ügy, amiért szétkapta a sajtó, hogy szóban megígérte: nem lesz több dél-koreai–amerikai hadgyakorlat, miközben csak a zárt körű beszélgetésen hangzott el deklarált ígéret Kim részéről, hogy ő meg leszereli nukleáris kapacitásait. A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy mind az északiak, mind az amerikaiak pecsétes papírok sorait írhatják alá, „nincsen abban semmi virtus”, bármelyik pillanatban készek az ellenkezőjét meglépni, ha az érdekeik úgy kívánják. Kimet ráadásul semmiféle szabad sajtó vagy ellenzék nem korlátozza, és kifelé is ügyesen váltogatja a fanatikus diktátor és a machiavellista államférfi szerepeit. Kicsit Trump is hasonlóra játszhat, pallérozatlan stílusa és látszólagos flegmasága mögött olykor – saját vagy tanácsadói – nagyon is konzekvens programja rejtőzhet. Mindenki érdekében reméljük, hogy így van, és ha vargabetűkkel és lassan is, de eljutunk oda, hogy egyszer ne két gombnyomásnyira legyen a világvége.