Létfilozófia a nyolc hegyen

Paolo Cognetti megérdemelten nyerte el tavaly a Premio Stregát – Letisztult és szép prózát ír a legfrissebb olasz sztárszerző – Generációs regényként is értelmezhető a díjazott mű

Péntek Orsolya – 2018.06.13. 01:16 –

Elsőkönyves szerzőként kapta meg tavaly a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát Paolo Cognetti Nyolc hegy című regényéért: a díj egyértelműen pozicionálja a kötetet, amely a Prix Médicis étranger-t is elnyerte. A magyar fordítás Nádor Zsófiának köszönhető, a mű Jelenkornál jött ki a könyvhétre.

Az 1978-ban, Milánóban született Cognetti kötete olyan letisztult és szép, hogy alig hihető: első regény. Látszólag nem szól semmiről. Egy kisfiút szülei rendszeresen magukkal visznek a Milánó feletti hegyekbe. Nyolcévesen összebarátkozik egy magakorú kisfiúval, Brúnóval. A két fiú bejárja a környéket, miközben felnő, főhősünk pedig igyekszik megküzdeni erős személyiségű apjával, a hegyek iránti ambivalens érzéseivel, végül dokumentumfilmesként a Himalájába megy, és innentől hol ott, hol gyermekkori hegyén bukkan fel. Közben váratlanul meghal az apja, ő pedig észreveszi, hogy immár negyvenéves, meglett ember, csak épp nem történt közben semmi. Cognetti látszólag egyszerű története mögött annyi történetréteg rejtőzik, hogy alig tudjuk szétfeszegetni – a minimalista történetmesélésnek köszönhetően egy-egy mondat mögött létfilozófiai mélységek tárulnak fel, újabb történetekbe vezető ajtók nyílnak, máshol pedig, mintha japán zen mestert hallgatnánk, egy-egy találó mondatba sűrít mindent.

Primitív olvasatban a könyv nem több, mint generációs regény: a hetvenvalahányban születetteké, akiknek szülei a háború szülöttei, kemény emberek, mint Berio apja, a venetói háborús árva. Kizárólag a hegy, a hó és a teljesítmény mozgatja, fia felett pedig még halálában is uralkodik: egy telket hagy rá fent, a hóhatáron, amellyel egyben oda is köti örökségéhez. Cognetti aprólékos mozzanatokból építi fel egy olyan európai generáció általános arcát, amelyet ridegen neveltek, és amely felnőttként az ezredforduló utáni évtizedben azzal szembesült, hogy a gazdasági válság miatt munkájára nincs szükség vagy ha igen, napi húsz órát kell dolgoznia a megélhetésért, mint a gyerekkori barátnak, Brúnónak. Négykor kel, napnyugtáig megállás nélkül hajt, mégsem elég talpon maradni: rámegy a vagyona és házassága is. Az önellátás lehetetlen, a „hegyi embereknek” pedig annyi választása marad, hogy városba költöznek, vagy valamelyik síparadicsom liftkezelő- vagy pincérrabszolgái lesznek. Vagy – mint a főhős – választhatják azt is, hogy nem vállalva a család felelősségét, elhagyják Európát, és megpróbálják egy idegen civilizációban megtalálni az élet értelmét, mint Berio, akinek Nepálban egy csirkeárus elmondja a Nyolc hegy meséjét.

Más olvasatban Cognetti többet ad generációs mesénél: olyan létfilozófiai szöveget, amely egy ember mentális felnövekvésén keresztül bemutatja, hogyan hullanak le a buddhista értelemben vett ébredésben a felesleges súlyok és tévképzetek az elméről, mire a valóban felnőtt, felelős ember eljut annak tudásáig, hogy ő maga semmi a hegyek alatt és a hegyekhez képest, mégis minden cselekedetéért felelős – a regény csúcspontján, az egyik legszebb jelenetben a Katmanduból Olaszországba hazatelefonáló Berio bajba került barátja egyetlen halk mondatára hazaindul.

A fordító tájszavakkal adta vissza a hegyi világot, a hegyi házat például „bújónak” nevezi, az ideiglenes menedéket „esztenának” – nem lehetett könnyű dolga, az azonban biztos, hogy az eredeti szöveg szikár gondolati íve tökéletesen átjön. Alighanem sokan várják a második kötetet.