Boros ImreEurópai tótágas

Különös viszonyt ápolunk mi magyarok Európával, és nemkülönben Európa velünk

Boros Imre – 2018.06.12. 04:02 –

Nemcsak manapság, de nagyon régóta. Régmúltunk máig a rejtélyes homályban van, de amikortól történelmünk létezéséről hivatalosan is tájékoztatnak minket a beavatottak, úgy formálják tudatunkat (történelemoktatás és média), hogy másról sem hallunk, hogy alkalmazkodtunk és még ma is alkalmazkodnunk szükséges Európához. Úgy tűnik, jó egy évezred kevés volt ahhoz, hogy mi magunk is a magasztos Európa részei legyünk, legalábbis a ma is divatos hivatalos tudatformálók szerint. Európához tartozásunkról őket nem győzte meg, hogy a Római Birodalom keblében létrejött, és annak bukása után Európában államalkotó vallás, a kereszténység követői léteztek nálunk már első és egyben kanonizált királyunk uralkodását megelőzően is. Sőt mi több, a hajdani birodalomhoz tartozó részeken (Dunántúl) már jóval ezelőtt hidat vert a kereszténység.

Az sem elég érv, hogy Árpád-házi királyaink lányait egymás sarkát taposva kérték nőül európai fejedelmek, királyok és császárok. Teljesen feledésbe merült a tény, hogy hazánk fogta fel a halálos csapást, amit a terjeszkedő iszlám mért volna Európára a 16-17. században.

A legújabb kori történelemben pedig a valóban pusztító első világháborúért Európa urai messze a legnagyobb büntetéssel minket mint „Európán kívülieket” sújtottak azzal, hogy elcsatolták területeink kétharmadát és kisebbségi létbe lökték a magyarok harmadát. A huszadik századi kommunizmus valóban Európán kívüli negyven éve után ismét elemi erővel tört felszínre az Európához történő igazodás vágya, az igény, hogy annak integráns részévé váljunk.

A múlt század kilencvenes éveiben valóban volt valós alapjuk a vágyaknak: magasabb életszínvonal, a társadalom működését szabályozó demokratikus intézmények, országhatárok nélküli szabad mozgás, munkavállalás, tanulás lehetősége, nem is beszélve az Európai Unióba tömörült országok által biztosított és a felzárkóztatást elősegítő pénzügyi alapokról. Mindezek eléréséért – a jogi értelemben is érvényes befogadásért – mi is komoly áldozatokat vállaltunk, megnyitottuk piacainkat, befogadói lettünk az európai áruknak, olcsón kínáltuk vállalkozásaiknak a tőkejavakat, még azt is eltűrtük, hogy időközben százezrek vesztik el nálunk a munkahelyüket. Az volt a véleményünk, hogy végre ezeréves vágyakozás után egy a csatlakozott nemzetek egyenjogúságán alapuló, kiegyensúlyozott bázison működő nagy közösség haszonélvezői, és egyben másoknak előnyöket nyújtó tagja lettünk.

Jó tíz évnek kellett eltelnie, no meg tapasztalni a közben történteket, valamint belülről közelebb kerülni az európai működés lényegéhez, hogy az évszázados lelkesedés és az európai vágyakozások mellé megfontolt, nemzetérdekű gondolatok is társuljanak. Kívülről szemlélve nem látszott, sőt jó ideig belülről sem, hogy az unió közös pénze, az euró a levegőben lóg, nem illeszkedik állami struktúrába, hiszen az unió nem állam. A közös fizetőeszköz előhírnökei a gondolatot 1970-ben azzal indították útjára, hogy a tagországok hamarosan harmonizálják gazdaságpolitikájukat, főként a pénzügyeket, és arra könnyen illeszthető lesz egy közös pénz.

Ma már nem dönthető el, hogy volt-e már akkor is mögöttes szándék egy szuperállam létrehozására a felülről beillesztett közös valuta segítségével vagy sem. Egészen 2008-ig kellett várni, hogy kiderüljön: a közös pénzt nem az unióból, hanem kívülről „vezénylik”. A pénzügyi válság kapcsán ugyanis az Európai Központi Bank (EKB) nem lépett fel megmentőként egy sor európai székhelyű, sőt európai országok neveit is hordozó bank megmentése érdekében (Deutsche Bank, Royal Bank of Scotland). Helyette az amerikai magántulajdonú jegybank, a Fed küldött dollármilliárdokat, és ezzel euró-pénzteremtési kényszert alkalmazott – mert világos, hogy az eurózóna pénzügyeit azok uralják, akik ezt megtehetik. Ennek ellenére a lépés az amerikai kongresszusban is megütközést keltett. Vakmerő szenátorok és képviselők kérdezték, hogy az ő jegybankjuk mi végből költött ezermilliárdokat „külföldi” nagybankok megmentésére.

Válaszok persze, a legendás banktitokra hivatkozva, nem érkeztek. Az EKB is inkább a nemzetközi befektetők érdekeit védi, amikor százmilliárdjával felvásárolja a súlyosan eladósodott országok eurókötvényeit, miközben irányítójával, a Feddel karöltve ezt a nemzeti valutával dolgozó országok központi bankjai esetén halálos bűnnek deklarálja. Nem véletlen tehát, hogy az euróra ma más szemmel nézünk, mint 2002-ben, amikor a magas hazai kamatok és a támadható valutánk miatt szívesen láttunk volna mi is eurót a pénztárcánkban. Ma már szuverenitásunk egy darabjáról mondanánk le, nem is tudjuk, kinek a javára, és helyette nem többletértékeket, hanem egy adag új kockázatot kapnánk.

Az euróról azt gondoltuk, hogy az lesz a közös pénzünk, ám nem az lett. Az EU külső határairól meg úgy szóltak a megállapodások, hogy azokat a határokon élő országoknak kell megvédeniük annak érdekében, hogy belül szabad legyen a mozgás, de a kívülről jövőket tudjuk ellenőrizni és el tudjuk dönteni, hogy ki jöhet és ki nem. Éppen Európa vezetőitől és egyes tagállamok politikusaitól kellett megtudnunk, hogy a szemünk káprázik, gondolataink pedig zavarosak. Aki jön, az csak jöjjön bátran, azt sem kell tudni, honnét, miért, mi a neve, életkora, nemzetisége, mindenkit kötelesek vagyunk befogadni, mert ez nem veszélyforrás, hanem humanitárius kötelezettség. Az államok az idegen jövevényekre eddig mint potenciális veszélyforrásra tekintettek, ezért őrizték gondosan a határokat és ellenőrizték az átmenő forgalmat.

Most viszont az unió tétlenül nézi a jövevények beáramlását és tagországok közötti ide-oda cirkálását, miközben több tagország belső határellenőrzést vezetett be, amivel akadályozza saját polgárai szabad mozgását. Hosszú időbe tellett, míg rádöbbentünk, hogy kizökkentek a dolgok a régi kerékvágásból. Mi a fene az a független nemzetállamokat tömörítő, Európai Uniónak nevezett valami, amelynek pénze nem az övé, határait nem kell védeni (és ha kell is, gyakran nem tudja)? Nem más, mint egy egyhatalmas tótágas, a feje tetejére állt világ lenyomata. Ide vezetett a kontinensen uralkodó, korszellemnek is nevezhető, jórészt kanonizált, pártsemleges erkölcsi relativizmus, ami, valljuk be, kezdetben nálunk is népszerűségnek örvendett, és szánalmas bukdácsolását még ma is többen fájlalják.

Mindez kezdődött azzal, hogy kétségeket támasztottak a jó és a rossz megkülönböztethetősége dolgában. Személyiségi jogai hirtelen inkább az elkövetőknek, mind az áldozatoknak lettek. Folytatása ennek az évszázadok bölcsességével rossznak tartott és főként a többségi akarattal szembemenő dolgok felmagasztalása lett. Lett ebből a többség által képviselt normák elfogadása helyett a másság szeretete, a közösségi értékek helyett az egyén szabadságjogainak szélsőséges kiterjesztése. Ma ott tartunk, hogy az egyén szabadságjogai kiterjesztve, kötelezettségei a közösséggel szemben elsorvasztva, beleértve a jövő nemzedékek megszülését és felnevelését. Napjainkban már bőven eljutottunk a tradicionális államszerkezet relativizálás alapú sikeres fellazítási kísérleteihez. Erről szól az igazságügyben dolgozó döntéshozók (főként a bírók) érzékenyítő oktatása. Legyen a törvény is egyértelmű helyett relativizálható, nagyon rugalmasan értelmezhető. Jó későn, de talán még időben döbbentünk rá, hogy Európa ügyében fejen állunk, illetve akik még nem, azokat is fejre kívánják állítani.

A józanul és felelősen gondolkodóknak össze kell fogniuk, hogy a kontinens a fejéről ismét a talpára álljon. Úgy tűnik, egyre több nemzetállam ébred ennek a fontosságára, és igyekszik Európát ismét jó útra terelni. Csak ebben bízhatunk.