Faggyas SándorLéket kapott a G7 hajója

Álláspont. Elvileg minden év egyik legfontosabb nemzetközi eseménye a G7-országcsoport állam- és kormányfőinek csúcstalálkozója, amelyet ezúttal Kanadában rendeztek meg, a hét végén

Faggyas Sándor – 2018.06.11. 00:51 –

Azért szoktak figyelni ezekre az összejövetelekre, mert a világpolitika és a világgazdaság meghatározó vezetői ilyenkor személyesen tárgyalnak a legfontosabb nemzetközi kérdésekről, kihívásokról, gondokról, amelyekre közösen próbálnak választ, illetve megoldást találni, hogy békésebb és biztonságosabb vizekre kormányozzák országaik (s a nemzetközi közösség) hajóját.

Az idei találkozón azonban újabb léket kapott a G7-ek közös hajója. És csak részben amiatt, mert Donald Trump amerikai elnök idő előtt távozott a csúcsról, s végül nem is írta alá a közös zárónyilatkozatot. Ez a csúcs ugyanis eleve kudarcra volt ítélve. Először is azért, mert bár a G7-ek csoportja önmeghatározása szerint a világ hét legerősebb gazdaságú országát képviseli, a külföldi és a honi sajtó túlnyomó része is tévesen állítja, hogy ez a hét ország az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország és Olaszország. A valóság ugyanis az, hogy már régen a világ második legnagyobb gazdasága Kína, és az előrejelzések szerint éppen az idén lép előre az ötödik helyre India, megelőzve Franciaországot és Nagy-Britanniát is. Ennek ellenére eddig még egyiküket sem hívták meg a legerősebb országok csoportjába, ami azért is ostobaságra és kicsinyes önzésre vall, mert a két ázsiai országban él a világ népességének több mint egyharmada, és gazdasági növekedésének üteme többszöröse például az Euró­pai Unióénak.

Nem véletlenül mondta 2010-es kormányra kerülése után – az uniós vezetők között elsőként! – Orbán Viktor: „Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban”, amit azzal magyarázott, hogy a világ hatalmas változáson megy keresztül, tartósan eltolódnak az erőviszonyok, Kína, India és más feltörekvő térségek visszaszerzik azokat a világkereskedelmi pozícióikat, amelyeket a 19. század előtt is betöltöttek. Ebből következett a keleti nyitás sikeres magyar politikája.

Úgy tűnik, ezt a nyilvánvaló tényt a Kanadában összegyűlt nyugati vezetők még mindig nem látják, sőt azon is hajba kaptak, hogy a Krím 2014-es elcsatolása után „megbüntetett” Oroszországot ismét visszavegyék-e – ahogy Trump javasolta és az új olasz miniszterelnök, Giuseppe Conte is támogatja – nyolcadik partnerként a G7-ek mellé. A másik öt ország ezt ellenzi, ami viszont Putyin elnököt aligha zavarja, annál is inkább, mert éppen a kanadai csúcs idején látogatott Pekingbe, ahol Hszi Csin-ping kínai elnökkel egy sor stratégiai megállapodást írt alá. Márpedig az orosz–kínai (vagy inkább kínai–orosz) gazdasági, politikai, sőt katonai együttműködés sokkal nagyobb jelentőségű annál, hogy a kívül-belül egyre gyengülő támogatottságú, illetve legitimitású Merkel és Macron hogyan képzeli el Európa jövőjét. Ugyanis – ellentétben Kínával és Oroszországgal – már sem Német-, sem Franciaország nem globális szereplő. És az EU egésze is legfeljebb akkor lehetne ismét az, ha – mint azt a V4-ek régóta javasolják – sikerül az uniót szuverén, erős, önmagukat és egymást megvédeni képes nemzetállamok demokratikus közösségévé tenni.

Elég baj, hogy a G7-ek viharvert, tehetetlenül hánykolódó, az uralkodó szélirányhoz alkalmazkodni nem tudó hajója újabb léket kapott Kanadában. Mi, magyarok azonban a nyolc éve végrehajtott és az áprilisi választás után töretlenül folytatódó irányváltás eredményei alapján bizakodva mondhatjuk Arannyal: „Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”