Péntek OrsolyaValcer

Gyűlölöm a határokat magam közt. Bécstől Kolozsvárig és Pozsonytól Zágrábon át Triesztig otthon vagyok. Márpedig amíg emlékszem, otthon vagyok

Péntek Orsolya – 2018.06.11. 00:40 –

Vannak hétfői, keddi, szerdai, csütörtöki és pénteki városok; de vannak hétvégi városok is, amelyeknek valódi arca kizárólag szombaton vagy vasárnap mutatkozik meg, mintha az egész heti munka után ledobnák végre az öblítőszagból, bankkártyacsipo­gásból, rutinmosolyokhoz járó közönyös tekintetből, begyakorolt mozdulatokból és unt, hazug és felesleges mondatokból álló hétköznapmaszkot, hogy előtűnjön önvalójuk.

Bécs az egyik leghétvégibb város; valamikor szombat hajnaltájt lesz benne örökszombat, akkor, amikor a Johnstraße felett megjelenik egy világoskék csík az égen, aztán egy óra múlva nekicsattan az ablaktábla a falnak azon a 18. századi házon, amelynek lépcsőháza egész éjjel arany fényben fürdött a sárga gömbös lámpabúrák által. Amikor a lámpák maguktól elalszanak, valaki kinyitja az ablakot.

Vagy legalábbis régen így volt – akkor lett szombat reggel, amikor valaki kinyitotta ott az ablakot, és a szemközti ház falára háromszöget rajzolt a reggeli nap. Éles és tiszta Bécsben a reggel.

Amikor kicsattan az ablaktábla, megáll a világ egy pillanatra, csodálkozva, akárha percnyi levegőre lenne szükség egy walzer közepén, és minden olyan lesz, mint azelőtt, amikor még egyben volt, ami egybe­tartozik: Közép-Európa.

Aztán szombat délelőtt lesz. Ugyanúgy nyújtja a hentes a leveshúst, ugyanazzal a mozdulattal lép le a villamoskocsiról a nő, és néz fel az égre, hogy lesz-e eső, ugyanabban a háromnegyedes ütemben sasszézik a kamaszgyerek, aki valahová rohan egy könyvvel a hóna alatt, ugyanazzal a mozdulattal hozza a karján a fehér kendőre fektetett tálcán a kávét a Bräunerhof kávéház pincére, és ugyanazzal a mozdulattal teszi le, mint egykor dédanya elé tehette egy másik pincér, talán a szomszéd kávéházban, vagy éppen itt, és ebben az ugyanolyanságban rémálomnak tűnik minden, ami azután lett.

Ocsmány félreértésnek, amelyet kimagyarázni nem lehet, csak megszüntetni, áthúzni egyetlen, határozott mozdulattal. Megsemmisíteni. Megsemmisíteni az elmúlt száz évet, és még azt a négyet is, ami az elmúlt százra még rárakódott: 1914, te mocskos és átkozott.

–  Gyűlölöm a határokat magam közt. Bécstől Kolozsvárig és Pozsonytól Zágrábon át Triesztig otthon vagyok. Márpedig amíg emlékszem, otthon vagyok – mondja az ember a pincérnek gondolatban, de hangosan csak annyit mond, köszönöm, aztán belekeveri a szomorúságot a kávéba. Mellette valaki horvátul beszél a telefonba. Halkan, egyenletesen. Fiatal férfi, előtte német nyelvű könyv, hasra fektetve, építészettörténet lehet, az Architekt szó tisztán látszik a borítón. Talán diák.

Az üvegablakon át, kifelé merengve jobban látszik a húsz évvel ezelőtt. Ugyanannál az asztalnál, ahol most a diák ül, ő ült az arcra fordított művészettörténet-könyv fölött, darabokra estek a német mondatok, aztán összeálltak megint csikorogva, a nehezebb szavak helyén üres foltokkal. Schiele és a századforduló – olvasta akkor a fejezetcímet tizedszer, aztán tizedszer is felnézett. Akkor arany október volt, épphogy futotta még egy kávéra a könyv után, az öreg könyvesboltostól vette, aki olaszul köszönt el tőle, de bécsi kedvességgel. Évek óta nem látni a boltban. Meghalhatott. Azon a délutánon a tükörablakokon át besütötte az egész helyiséget a nap. Akkor választotta ki a Bräunerhofot magának, talán a napfény miatt, pedig nem volt igazán jó a kávé, és gőze sem volt még róla, hogy Thomas Bernhard törzshelye volt. Arról sem nagyon volt még gőze, hogy kicsoda volt Thomas Bernhard.

„A mi városaink közül mindegyikben legyen egy asztalod” – hallotta a nagyapja hangját, és mert nem lehetett elfelejteni, minden városban lett egy asztala. Pesten, Zágrábban, Triesztben és Bécsben legalább, merthogy a „mi” az az egykori Monarchiát jelenti, arról soha, semmiféle kétsége nem volt.

Amikor összenéztek a horvát diák­kal a pincér háta mögött, eszébe jutott, hogy ideje megkeresni a pozsonyi és prágai asztalát. A kávé ugyanúgy közepes volt, mint húsz éve vagy 1901. december 3-án.