Szerencsés KárolyKönyvhét

Óceánok és sivatagok választják el a bennszülötteket, akik „írónak” mondják magukat

Szerencsés Károly – 2018.06.09. 02:30 –

Budapest szívében időnként egy tér önálló bolygóvá válik, amelyről, mint a Himalája, kimagaslanak Vörösmarty Mihály szobrának carrarai márvány csúcsai. („Széll Kálmán miniszterelnök veje”, ezért a szobor – epéskedett Ady Endre egykor, mert nálunk szobor ügyben másként nem lehet.) A nagy hegy lankáin mindenfelé önálló földrészek, országok húzódnak meg, s bennük uralkodók, kalmárok, lakájok és primadonnák, mindenféle népek és emberek. Könyvhegygerincek tagolják a földrészeket, s óceánok és sivatagok választják el egymástól a bennszülötteket, akik „írónak” mondják magukat. Beláthatatlan távolságok alakulnak ki, leküzdhetetlen akadályok, amelyek miatt az egyik író nem is tud a másikról, de legalábbis nem akar tudomást venni a másikról. Az egész bolygón nincs egyetlen elégedett ember, hiszen mindenki az egész világért felel, nagyon komolyan veszi e küldetését. Mindenki tudja mit kellene tenni – különben hogyan is lehetne művész –, de a világ valahogyan sohasem akarja követni, megy a maga feje után. Reménytelen. Itt már naprendszerekben kell gondolkodni! Létre is jönnek ilyen „írói naprendszerek”, pofozkodnak is, de nagy közös nevezőjük is van: az előleg, a hono­rárium és a díj. Fő istenük a Baum­garten. Sohasem mosolyognak, legfeljebb, ha jön Karinthy Frigyes, kezében egy sonkás szendviccsel, és pátosszal szaval: „Pünkösdkor tüzes nyelvek / Zuhogtak az éjből alá, / Naprendszerek pofozták egymást, / Két rostélyos egymást falá.” Nem vicc ez, nem is tréfa: halálosan komoly dolog.

Még egyszer, talán utoljára, egyetlen órára bebocsátást nyerek e furcsa bolygóra. Kiülök én is a könyvhegyek közé, magányosan. Volt már, hogy sokan jöttek, volt, hogy alig. Legtöbbször együtt voltunk a feleségemmel. Legutóbb már fényérzékeny volt, és tűzött a nap! Menekült, s csak annyit láttam, hogy a Petőfi Sándor utca sarkán egy autó vette fel. Volt úgy, hogy mellettünk valakinek a könyvét egy olvasó darabokra tépte. Lám, a gesztusra emlékszem, de a könyvre, pláne a szerzőre nem. Gyanítom, hogy politika lehetett benne, mert esztétikai okokból ritkán tör ki háború. Máskor zuhogott az eső, de a kis ernyő alatt kitartottam, hátha megjelenik Margaret Bourke-White, s számon kéri rajtam, miket hordok össze az ő képei ürügyén. Gyurkovics Tiborra emlékszem, aki természetesen és kedélyesen volt író, s ha kértek tőle valamit, mosolyogva felelte: meglesz, nagyság, egyszer, majd ha egyszer lesz. Félszeg tanítványokra, akik rászánták magukat, és itt is csak Tanár úrnak szólítottak, de akik közül többen később barátaim, munkatársaim is lettek. Kollégákra, akik a tömegben csámpáztak, s ha megláttak, szemüket a földre szegezve siettek tovább.

Be fog köszönni az idén – biztosan tudom – Szabó Lőrinc, csak hogy még egyszer elmondja a bölcsről, hogy angyalok voltak a katonái és a hóhérai is. Bólogatok majd, s ő idegesen igazgatja előreomló tincseit. Petőfi is jön majd, és Vörösmarty szobrára mutat vádlón: „Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért.” Sándorunkban alighanem mélyen megült, hogy őt nem választották be a parlamentbe, ellentétben Vörösmartyval. Meg is volt a véleménye a testületről: itt nyámognak és cammognak, mint valami inaszakadt invalidus! Petőfi, ha jön, jön Arany János is, de mivel nem nagyon szeret beszélni, csak annyit motyog a bajsza alatt, hogy ő nem mert élni, mert élni akart. Én átélem búját, de Petőfi dühösen legyint. Illyés Gyula furakodik közelebb – akkor már nagy lesz a tömeg a Kairosz sátra körül –, s csak annyit mond, hogy ő nincs beszélő viszonyban a kormánnyal, Flóra közvetít, de azért megfelel a szerepnek. Az író a hajó orrán… – még ennyit hallok majd. Mikszáth Kálmán is megjelenik. Egy levelet tol az orrom alá, amit leendő feleségének írt, akitől már egyszer elvált: „Legjobban szeretném, ha olyan lenne, mint régen, de úgy sem biztos, hogy vajon tetszik-e, mert már nem emlékszem, milyen volt.” Kérdőn néz rám: milyen? Ekkor kiszököm a tömegből, alig veszi észre valaki, Mikszáth rögtön a helyemre is ül, és dedikálja legszebb szerelmes leveleinek hetedik kötetét. A titkára hozta magával egy kofferben. (És Ilona hozzáment!)

Mire visszatérek, a tömeg eloszlik, csak Krúdy Gyula ácsorog a napernyő alatt, kezében kalappal és bottal. A tér sarkán néhány munkás épp leszereli a „Gizella tér” táblát, és hevenyészett feliratot helyez ki: „Károlyi Mihály tér”. Száz év? Gizella (Ferenc József legidősebb gyermeke) végleg lekerül, de Károlyi sem „melegedett meg”. Krúdyval a betegségről váltunk szót. Látja rajtam, hogy rosszul vagyok, bevallom, hogy mindig későn megyek orvoshoz. Megnyugtat: ő is félrevezeti a doktort, mint olyan ember, aki ad valamit a szabadságára. Füstfelhőben légies alak közelít. Pilinszky János. Hangjáról nem tudom, nagyon mélyről vagy nagyon magasról jön-e. De valami olyasmit mond, hogy megtörtént, holott nem követte el, és nem történt meg, holott elkövette. És ezt úgy, azzal a tekintettel, hogy az ember tényleg úgy érzi, megértett mindent. Mindent! Nem csak a hatvanas-hetvenes éveket, de egyáltalán az embert, a hatalmat, a lehetőségeket, mélységeket és magasságokat. Itt van Dsida Jenő. Együtt jöttek? Imbolygó kísértetek, lábujjhegyen, értem jöttek? „S pil- lantván a barna fákra, / gondolsz régi balladákra. / Nappal-éjjel így terül szét / fölötted az egyedüllét.”

Jókai Mór is megjelenik udvartartásával. Nem látszik boldognak. Szürke szakálla és ibolya szemei némi szemrehányást sugallnak. Tudod, mit mondtak ezek? – kérdi bizalmasan. „Hoztunk konyakot, de írjál valamit, mert hatvan forint volt.” Hát, ha Jókai sem elégedett, mit szóljon Sinka István? „Kastélyt vehettem vón’ / nem vitt rá a lélek / Végtelenből így is / végtelenbe érek.” Nagyon szép, de hát azért más házát „kiigényelni”? „Lemondtam róla, s megint olyan vagyok, mint a madár akin csak a rajtvaló tolla van” – köszön el fanyar mosollyal. Márai Sándor közeleg, elegáns fehér öltönyben. Ezek biztosan nem akartak találkozni – mondom magamban. Hallom is már a polgár kimért hangját: hogy akadjon író, szellemi ember, akinek van gusztusa befeküdni egy ágyba, amely még nem hűlt ki egy család melegétől?! Ez az, amit nem értek – mondja, s közben jelzi, hogy másra gondolt, nem Sinkára. De a sértettsége kiült az arcára. Szinte vigasztalva közli, hogy a közelmúlt könyvnapon a miniszterelnök meg az államtitkára is gondosan elkerülték kiadójának sátrát, ahol három napon át aszalódott a forróságban. Mindegy, Gömbös se jött oda, nem csak ez. Aztán továbbsiet, pedig érzem, hogy lett volna még mit mondania. Tényleg, egyetlen miniszterelnök sem jött még dedikáltatni. Bár ki tudja? Kosztolányi Dezső érkezik. Kezében cigaretta, raccsolva súgja, hogy őt igazán csak a halál érdekelte, semmi más. Egyetlen mondanivalóm, hogy meghalok – mondja, éreztetve, hogy végtelenül lenézi azokat az írókat, akiknek más mondanivalójuk is van. „Milyen fölösleges munkát végeznek szegények, s milyen büszkék rá.”

Elég már, igazán elég. Felnézek Vörösmartyra. Sárkányfog-vetemény? Delet harangoznak. Negyven fok árnyékban. Kihalt a tér. Néhány kínai turista. Szemben az „Elizélt palota” nem kevésbé elizélt utódja. Mögötte a Vigadó, ahol a csillár alatt Széchenyi István köré gyűlnek hívei. Előtte a Dunán kétéltű busz araszol a Lánchíd felé. A Gellérthegy és a Várhegy között szelíd frissítő szellő lengedez, érezni Pannónia illatait. A szépen művelt földekét, a rétekét, erdőkét. Látom a városokat, Pápát, Veszprémet, Székesfehérvárt, ahol kisunokáim a kertben játszanak. Látom Bécset, Párizst s távolabb az óceánt. Halászokat a part közelében, hatalmas bálnákat repülve úszni sötét mélységek felett.

Tudom, nem versenyezhet e szűkös pesti tér a világgal, s abban sem vagyok biztos, lesz-e emberi mű maradandó. Az is igaz, hogy ha már mindent, még az örömöt is csak fájdalommal tudja az ember megélni, eljutott életének legnehezebb szakaszába. Én már erre járok. Segít az ima, a szeretet, a jóakarat s a könyv is, legalábbis, amely nem hull ki a rostán. w



A szerző június 10-én, vasárnap 11 órától 12 óráig dedikálja a Magyar Hírlapban megjelent cikkeit tartalmazó kötetét a Vö­rösmarty téren, a Kairosz Kiadó sátránál