Az Adria büszke óriása

Száz évvel ezelőtt küldte hullámsírba egy olasz gyorsnaszád a magyar hajóépítés remekét, a Szent István csatahajót – 2016 óta június 10-e a magyar haditengerészek emléknapja

Faggyas Sándor – 2018.06.09. 02:13 –

A Pesti Napló polgári liberális napilap 1918. június 13-i számának első oldalán vezető hírként közölte, hogy elsüllyesztették a Szent István csatahajót. Közzétették a cs. és kir. közös Hadügyminisztérium tengerészeti osztályának Bécsben, június 12-én kiadott hivatalos közleményét is. Eszerint: „Őfelsége Szent István hajóját az Adrián egy éjszakai útján torpedólövéssel elsüllyesztették. Rövid Miksa sorhajóhadnagy, Saarnitz gépüzemvezető, Müller Antal tengerész hadapród és a legénységnek mintegy 80 emberéről nem tudunk. Serda József tengerészeti tisztjelölt meghalt. A legénység többi részét megmentettük.”

Szent István csatahajó 20180609 Az olasz torpedótalálatok megpecsételték a Szent István csatahajó sorsát (Forrás: Wikipedia)

A Szent István csatahajó kereken száz évvel ezelőtti tragédiájáról hírt adó bécsi közleményből nem derül ki, de akkor természetesen köztudott volt, hogy az „Adria büszke óriásának” és az „Adria dicsőséges őrzőjének” nevezett Szent István az osztrák–magyar haditengerészet (k. und k. Kriegsmarine) legnagyobb és legkorszerűbb, HMS Dreadnought („Rettenthetetlen”) osztályú hadihajója volt, amelyhez hasonló típusú, nagyságú és tűzerejű csatahajóval akkoriban csupán néhány nagyhatalom hadiflottája rendelkezett. A húszezer tonna vízkiszorítású, 152 méter hosszú, 28 méter széles, negyvenkét ágyúval – köztük tizenkét 305 milliméteres, forgótornyokban elhelyezett nehézlöveggel – felszerelt, rendkívül erős páncélzatú, valóságos vízi erőd a magyar hajóépítés mesterműve volt – a Ganz-Danubius fiumei hajógyárában építették, és 1914 elején bocsátották vízre. A parancsnoki tanácsteremben elhelyezett, ólomüvegből készült oltáron négy oltárkép fogta közre a Szent István bronzplakettet. A festmények államalapító királyunk életből vett jeleneteket ábrázoltak, a plakett szövegét Beöthy Zsolt irodalomtörténész professzor, akadémikus, a Kisfaludy Társaság elnöke fogalmazta meg: „Amilyen szerencsével indította Szent István hazánk hajóját a történelem tengerére, az a szerencse kísérje Őfelsége e hajójának minden útját”.

A jeles tudós jókívánsága sajnos nem teljesült – különleges balszerencse okozta a hajó vesztét. Bár a Szent István már 1915 novemberétől szolgálatban állt, a háború java részét Pola kikötőjében töltötte, ahol 1916 végén IV. Károly magyar király, majd II. Vilmos német császár is megtisztelte látogatásával.

Az osztrák–magyar csatahajó elsősorban (leeresztett horgonnyal) a légvédelem terén hasznosította magát, első – és egyben utolsó – küldetésére egészen 1918 júniusáig kellett várnia. Ekkor Horthy Miklós ellentengernagy, a cs. és kir. hadiflotta parancsnoka merész ak­ciót szervezett az Otrantói-szorosban, Olaszország és Albánia között, az antant erők által kiépített ellenséges hajózár áttörésére. Ezáltal a Monarchia flottája kiszabadulhatott volna az adriai „teknőből”, egyúttal a szövetséges német tengeralattjárók (búvárhajók) kijuthattak volna az Adriáról a Földközi-tengerre, hogy elvágják az antant egyik fő tengeri utánpótlási vonalát. A Horthy vezette első hajócsoportosítás rendben meg is érkezett a Raguza (ma Dubrovnik) közelében levő Slano kikötőjébe, a Heinrich Seitz sorhajókapitány vezényelte második hajókötelék pedig – négy korszerű, rendkívül nagy tűzerejű csatahajó rombolók és torpedónaszádok kíséretében –, élén a Szent Istvánnal, június 8-án, illetve 9-én este futott ki Pola kikötőjéből, és elindult dél felé. Abban bíztak, hogy az éj leple alatt a dalmát szigetek mellett észrevétlenül leúszhatnak az Otrantói-szoros közelébe, ahol csatlakoznak Horthy hajócsoportjának tervezett támadásához.

A végzetes út

Mi történt a június 10-re virradó, végzetes éjszakán, illetve hajnalon? A Monarchiával hadban álló Olaszország hajói természetesen rendszeresen járőröztek az Adrián. Azon az éjjelen a Luigi Rizzo korvettkapitány vezette két olasz gyorsnaszád – torpedóval ellátott motorcsónak – az észak-adriai Premuda sziget közelében járőrözött, és a szigettől mintegy kilenc mérföldre délnyugatra észrevették az osztrák–magyar hadihajók füstjét. A merész Rizzo kapitány – aki korábban elsüllyesztette a Wien csatahajót – elhatározta, hogy újabb hőstettet hajt végre. A hajnali derengésben MAS-15-ös fürge motorosával sikerült átcsúsznia a Szent István jobb oldalát fedező torpedónaszádok között, és alig háromszáz méterről kilőtte mindkét torpedóját az ellenséges csatahajóra. Ilyen közelről persze „gyerekjáték” volt eltalálni a hajóóriást. A másik olasz naszád a Szent István mögött haladó Tegetthoff csatahajót vette célba, de nem találta el. Mire az osztrák–magyar torpedónaszádok felocsúdtak, a két kis olasz motoros már eltűnt a hajnali, párás tengeren.

A Szent Istvánt sajnos mindkét torpedó eltalálta: fél négykor a jobb oldalát az első és a második kazánház magasságában átütötték, átszakítva a köztük levő vízhatlan válaszfalat is. A két nagy lék a hajó vízvonala alatt öt-hat méterrel keletkezett, a hatalmas hajótest azonnal megdőlt, s emberfeletti küzdelem kezdődött a lékek betömésére. A kolosszus még órákig a víz színén maradt, haláltusáját a kísérőhajókról filmre vették (a drámai felvétel az interneten bárki által megtekinthető). A több mint ezerfős legénység többsége megmenekült, ám azok, akik az utolsó pillanatig küzdöttek a hajón, hősi halált haltak. A Szent István csatahajó 6 óra 5 perckor felborult, és hét perc múlva elsüllyedt a mintegy hatvanöt méter mély hullámsírba.

Olasz torpedótalálatok

Hogy pontosan mi is történt fél négy és negyed hét között, azt többek között egy túlélő tengerész, Magyar Ferenc volt „torpedo­vormann”, azaz vezető torpedókezelő 1938-as élethű visszaemlékezéséből tudjuk, amely a tragédia huszadik évfordulóján a Vasvári Újságban jelent meg, cikksorozat formájában. A későbbi híres órásmester és óragyűjtő 1918 júniusában alig múlt húszéves, amikor csodával határos módon megmenekült a süllyedő vízi erődről. Visszaemlékezése szerint a gyors elsüllyedést azzal akadályozta meg Seitz sorhajókapitány, hogy egyrészt haladéktalanul leállíttatta a kazánokat, amelyekből kiengedték a gőzt; másrészt a hajófenék bal oldali részébe vizet eresztetett be. Ezzel és a súlyos nehézágyúk bal oldalra fordításával sikerült majdnem egyenes helyzetbe visszahúzni a mintegy negyven fokkal jobbra dőlt hajót. Mint az egykori tengerész írta: „bíztunk benne, hogy a Tegetthoff be tud bennünket vontatni valami kikötőbe vagy legalább a dalmát szigetek közé, ahol a sekély vízben a fenékre leülhet a hajó, amíg sikerül a léket betömni. A torpedózás után a vízbe ugrott emberek jó része is visszajött a hajóra, bízva abban, hogy az már nem süllyed el.”

Magyar Ferenc elbeszélése szerint a legénység pokrócokkal, függőágyvásznakkal és más eszközökkel próbálta betömni a válaszfalakon támadt réseket; közben az egyetlen működőképes fényszóróval morzejeleket küldött a Szent István mögött haladó Tegetthoff csatahajónak: „Süllyedünk, jöjjön segítségünkre, és vegye a hajónkat vontatókötélre”. Ezután a csupán pár kilométerre levő páncélos óriás gyorsan bajba jutott társa közelébe ért, mégsem tudott segíteni. Azért nem, mert a Szent Istvánt megtorpedózó két gyorsnaszád időközben több olasz tengeralattjárót riasztott, és a Tegetthoffot is célba vették, erre az osztrák–magyar hadihajó önvédelemből irányt változtatott, és faképnél hagyta a Szent Istvánt. A megtorpedózott, megbénult csatahajót kísérő torpedónaszádok azonban felvették a harcot az olasz tengeralattjárókkal, és a Szent István kisebb, könnyebben mozgatható ágyúi is tüzeltek az ellenségre. A hajó belsejében megfeszített erővel küzdöttek az emberek, hogy a még el nem árasztott helyiségeket vízmentesen elzárják, továbbá folyamatosan szivattyúzták a vizet, de nem bírtak a lékeken benyomuló áradat túlerejével. Később az újabb segítséghívásokra – miután az olasz tengeralattjárók eltűntek – a Tegetthoff mégis visszaindult a Szent István felé, de mire a közelébe ért, a hajó már menthetetlen volt. A tengerészek egymás után ugráltak a tengerbe vagy a meredek hajóoldalon csúsztak le, mivel a több mint ezer ember számára összesen két mentőcsónak állt rendelkezésre.

Magyar Ferenc is a vízbe akart ugrani, de akkor a hatalmas hajótest felfordult és ő beleröpült a tengerbe. A fiatal tengerész a mentőövének és jó úszni tudásának köszönhette, hogy – sok bajtársával ellentétben – nem fulladt a vízbe. Minden erejével a másik csatahajó felé kezdett úszni, s amikor néhány száz méter távolságba jutott, megállt, és végignézte a Szent István elsüllyedését: „Most az egész hajótest lefelé lendült, a propellerek és kormánylapátok magasan kiemelkedtek a tengerből, három ember a propellerekbe kapaszkodott, mintegy átölelte azokat, s ekkor az egész hajótest hirtelen a mélységbe zuhant, és eltűnt a hullámokban. Hatalmas örvényt csapott, és magával vitte nemcsak a propellerekbe kapaszkodó három embert, hanem a közelben levőket és a belsejében rekedt sok bajtársat is. Eltűnt a legszebb és legnagyobb csatahajónk, aminek minden részét magyar anyagból, magyar kéz gyártotta, és eltűnt vele a sok jóbarát, akikkel jóban-rosszban éveket töltöttem el ezen a hajón.” Magyar végül is nem a Tegetthoffra tudott felkapaszkodni, hanem a 81-es torpedónaszádra, s miután kifújta magát, ő is részt vett fuldokló társai kimentésében.

Hullámsírban

A honi történelemben száz éve halt meg egyszerre a legtöbb magyar haditengerész: tisztek, matrózok, fűtők, gépészek, löveg-, torpedó- és aknászmesterek. Hivatalos adatok szerint nyolcvankilencen (köztük negyvenkét magyar) vesztek a tengerbe, s közülük hetvenöt hősi halott ma is az elsüllyedt hajó belsejében nyugszik, tizennégy vízbe fulladt tengerész pedig a polai katonai temetőben. Magyar Ferenc szerint azonban több száz ember pusztult el a csatahajó elsüllyedésekor. A Szent István tragédiája és az osztrák–magyar hadművelet ellenség általi felfedése miatt Horthy flottaparancsnok kénytelen volt lefújni a támadást, s az első világháború végéig hasonló jellegű tengeri akcióra többé nem nyílt alkalom. A császári és királyi flottát – már altengernagyként – Horthy IV. Károly döntése értelmében 1918. október 31-én átadta a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek.

A hatvanöt méter mélységben hajófenékkel fölfelé fordulva fekvő, orral a tengerfenékbe fúródott óriási hajótestet – jugoszlávok, olaszok és osztrákok után – magyar búvárrégészek is megtalálták 1994 októberében, s azóta több magyar búvárexpedíció látogatta meg a Szent Istvánt. A magyar tengerésztemetővé vált csatahajó presztízsét jelzi, hogy Olaszországban – Mussolini uralmától fogva mind a mai napig – június 10-ét a „tengeri győzelem napjaként” tartják számon.

Amíg ez a nap az olaszoknál ünnep, nálunk az emlékezésé, ugyanis a magyar országgyűlés 2016 őszén határozott arról, hogy június 10-ét a magyar haditengerészek emléknapjává nyilvánítja.