„A mezőgazdaság stratégiai ágazat, ezért nagy szükségünk van a fiatalokra és a tudásukra”

Nagy István: A hazai baloldal teljesen feladta a vidéket, a mezőgazdasági bizottságban sincs egyetlen baloldali képviselő sem. A vidéken élők csak ránk számíthatnak

Nagy Ottó – 2018.06.07. 02:34 –

A versenyképesség fokozása a legfontosabb feladat a mezőgazdaságban, ehhez még inkább meg kell teremteni a feltételeket az öntözéshez, és fel kell számolni az ágazatot gúzsba kötő osztatlan közös tulajdont – mondta a Magyar Hírlapnak Nagy István agrárminiszter. Hangsúlyozta, modernebb formában visszahoznák a háztáji gazdálkodást, és beszélt arról is, mennyire fontos a fiatalok megnyerése az agráriumnak, amely egyértelműen stratégiai ágazat. Kiemelte, visszakerül a minisztériumhoz a vidékfejlesztési államtitkárság, így a „kettőben lévő hatások összeadódnak, szinergiát képeznek”.

Nagy István 20180607 Biztonságba helyeztük a magyar földet – mondta lapunknak Nagy István agrárminiszter (Fotó: Ficsor Márton)

– Köztudott, hogy szeret méhészkedni, azt azonban az olvasók közül talán nem mindenki tudja, hogy a méhanyákat minden évben egy bizonyos színnel megjelölik. Melyik az idei anyajelölő szín?

– Piros, amit a hármasra és a nyolcasra végződő években használunk.

– Egy vállalat-gazdaságtannal foglalkozó ismerősöm szerint a méhészet az egyik legjövedelmezőbb szakág. Igaza van?

– Azért ezt lehetne vitatni, de kétségtelenül a legszebb. Vannak ennél jövedelmezőbb mezőgazdasági ágazatok is, például az üvegházi és az intenzív, fóliás zöldségtermesztés. Gyakran két egymást követő évben sincs pozitív eredmény, mert elfagy az akác, rosszkor jön az eső, és még lehetne sorolni. Ugyanakkor jöhet két-három olyan esztendő is, amikor szép eredményeket lehet elérni. Ötéves ciklusokban a méhészet nyereséges tevékenység, de főállásban megélni kevesen tudnak belőle.

– Az eddigiek alapján milyen évre számíthatnak a méhészek?

– Panasz nincs, bár a repce és az akác is korán elvirágzott, mert hamar jött a meleg, és elfonnyadtak a virágok, aztán jöttek az esőzések meg a viharok. Mégis azt mondom, hogy az idei év nem rossz. Több év átlagát tekintve az akác ebben az évben volt a legjobb, és egyelőre jó kilátásaik vannak a méhészeknek.

– Miniszteri meghallgatásán beszélt arról, hogy mennyire fontos az öntözés. Azt is mondta, hogy ma nyolcvanötezer hektárt öntözünk, de a csatornahálózatot kétszázezer hektárra építették ki. Hogyan lehet a maradék száztizenötezer hektárt bevonni az öntözésbe?

– Nagyon egyszerűen, de két részre kell bontani a témát. Az egyik nagy vitakör a kutak kérdése, és akkor itt máris az ivóvízbázis védelméről, a klímahelyzetről kell beszélni, és felvetődnek ombudsmani kérdések is. Ez azt jelenti, hogy le kell folytatni azokat a társadalmi vitákat, amelyek a felszín alatti ivóvízbázis sérülékenységéről, felhasználhatóságáról szólnak. A másik a felszíni vizek elvezetésének kérdése, hiszen kevesebb víz érkezik Magyarországra, mint amennyi eltávozik tőlünk. A kettő közti különbséggel kötelességünk, erkölcsi felelősségünk jól gazdálkodni. Fogalmazhatunk akár úgy is, hogy bűn, ha ezt a vízmennyiséget nem használjuk fel a mezőgazdaság versenyképességének erősítésére. Ezért azt javasoltam, hogy amíg az elvi vita zajlik, addig a már meglévő csatornahálózatot tisztítsuk meg, tegyük lehetővé, hogy öntözésre használhassák, és akkor máris kétszázezer hektárnyi területet öntözhetünk. Azaz két és félszeresére emeljük az öntözött területek nagyságát, és máris hozzájárultunk a mezőgazdaság versenyképességének növeléséhez. Ráadásul ha felszín feletti vizeket használunk fel, az még több segítséget ad. Az egyik legnagyobb gondunk a légköri aszály, amely miatt például az allergiás betegségek is élesebb reakciókat mutathatnak. A csatornák nyomvonala mentén a kapillaritás elve alapján a talaj nedvességtartalma nő, a párolgás pedig a légköri aszályt csökkenti. Ráadásul kiépített nyomvonalak vannak, nem kell egyeztetni a gazdákkal, hogy kinek a földjén és hogyan megy át a csatorna. Ha a közmunkaprogramban részt vevők segítségével tudjuk megoldani a tisztítást, akkor nagyon hasznos tevékenységet végezhetünk rövid időn belül. Közben folytatódhatnak a felszín alatti vizekről szóló viták, és mire a csatornák elkészülnek, a kutakkal is tisztában leszünk.

– Jellemzően hol vannak ezek a csatornák?

– Az egész országban, persze koncentráltabban azokon a területeken, ahol régebben is öntöztek. Elő kell venni azokat a területeket, ahol a drénezések már megtörténtek, a nagyüzemi területeket is. A mezőgazdaság nem tekinthet el a víz használatától, hiszen általa jelentősen nő a jövedelmezősége. De van egy másik dolog is, nem csak arra kell gondolni, amikor öntözéses gazdálkodásról beszélünk, hogyan tudjuk odavezetni a vizet. Gondolni kell arra is, hogy a talajban lévő vizet hogyan tudjuk megtartani, hogyan tudunk vele gazdálkodni.

– És hogyan?

– Van egy magyar világszabadalom, a vízőr technológia. Ennek alkalmazásával hatvan százalékkal kevesebb vízre van szükség, mint más esetben.

– Mi a lényege?

– Olyan anyagot juttatnak a talaj felszínére, amely leszivárog a talajba, ott gél állagúvá válik, felülről átengedi a vizet, alulról azonban megakadályozza a párolgást, végül maradvány nélkül, organikusan lebomlik.

– Tulajdonképpen egy mesterséges vízzáró réteget hoznak létre?

– Igen, és a talajélet is jobb lesz.

– A gazdákat rá kell venni az öntözésre, vagy nem kell sokat biztatni őket?

– Ha lehetőségük van rá, öntöznek. Ma azonban még túl bürokratikus az öntözés szabályozása, egyszerűsíteni kell. Azt látom – és ezt a szemléletet szeretném megváltoztatni –, az öntözés csak arról szól, hogy egy-egy gazdának van-e saját kútja. Összefogásra van szükség a csatornahálózat fenntartása érdekében, és gondoskodni kell arról, hogy abban megfelelő mennyiségű víz álljon rendelkezésre. Ennek a minőségét meg kell őrizni, és szabályozni kell azt is, hogy a víz hogyan tud a termőföldre jutni.

– Beszélt arról is, hogy öntözési ügynökséget állítanak fel. Ez itt lesz a tárcánál?

– Igen.

– A csatornákért most ki felel? A Bel- ügyminisztérium?

– Igen. Abban állapodtunk meg velük, hogy a víz elvezetése a földig, az infrastruktúra kiépítése, annak szabályozása belügyminisztériumi hatáskör. A mi feladatunk annak szabályozása, hogy a víz hogyan jut a földre.

– A felszíni vizek alatt például a Duna, a Tisza értendő?

– Igen, de tározókra van szükség, hogy a tavaszi áradáskor érkező vizet meg tudjuk őrizni. Elő kell segíteni, hogy a csatornákat ilyenkor feltöltsük, majd amikor jön az aszály, azokból öntözhessünk.

– Új Tisza-tavakat kell elképzelnünk?

– Nem akkorákat, jóval kisebbeket, de az aszályos, sőt a rendszeresen aszály sújtotta területeken tározótavi kapacitásokat kell kiépíteni. Mintaprojektekben tanulmányozhatjuk, hogy egy-egy ilyen beruházás milyen követelményekkel, előfeltételekkel jár. Ha megtanuljuk kezelni a gyerekbetegségeket, akkor kiterjeszthetjük a beruházásokat.

– Lehet már tudni, hogy az első tározókat hol építik?

– Még nem, most egyeztetünk ebben a kérdésben az agrárkamarával, de nekik például négyszáz-négyszázötvenezer hektárra jeleztek öntözési szándékot.

– Említette már a versenyképességet, korábban pedig azt, hogy ennek egyik lényeges eleme az osztatlan közös tulajdon felszámolása. Gyakorlatilag 1990 óta van osztatlan közös tulajdon, a felszámolásába azonban eddig még mindenkinek beletört a bicskája.

– Remélem, hogy az én bicskám keményebb acélból van! Ugyanis olyan fokú társadalmi elszántság van ennek az állapotnak a felszámolására, ami sikerrel kecsegtet. A parlamentben is megvan ehhez az erőnk. Ebben a kérdésben nem tűrök haladékot, az ősszel, remélem, a szükséges törvényeket elfogadja az Országgyűlés.

– Ebben a ciklusban fel tudják számolni az osztatlan közös tulajdont?

– Ez az egyik legnagyobb kihívás, de a legnagyobb elszánás is társul hozzá.

– Hány hektárt érint a kérdés?

– Egymillió hektárt, háromszázezer tulajdonossal. Ez gúzsba köti az egész gazdálkodást. A felszámolása nem csak azt jelenti, hogy megváltoztatjuk az örökösödési törvényt, és a viszonyokat úgy alakítjuk át, hogy ezek a területek ne tudjanak tovább öröklődni és aprózódni. A kérdés fontos része az is, hogyan tudunk birtokösszevonásokat végrehajtani, hogyan tudunk gazdaságosabban működő birtokszerkezeteket létrehozni. A Nemzeti Földalapkezelő Szervezetnek nagyon komoly vásárló- és eladószereplővé kell válnia. Meg kell oldania olyan helyzeteket is, amelyekben a nyolchektáros területnek nyolcszáz tulajdonosa van. És a tulajdonosok egy része Új-Zélandon vagy Amerikában lakik, esetleg rég meghalt, és az örökösök azt sem tudják, hogy van öt négyzetméternyi tulajdonuk, amelynek többe kerül az ügyvédi költsége vagy a hagyatéki eljárás, mint a „földterület”. Ki kell találnunk, hogy ilyen esetekben az állam hogyan tud vásárlóként fellépni, és az ilyen területeket, összevonás után, hogyan tudja piaci áron értékesíteni.

– Mekkora földforgalmat generálna ez?

– Nem a forgalom érdekes, hanem hogy még több életképes méretű birtok alakuljon ki. Azért még több, mert már sok van, de némi rendeződés persze mindig lesz, viszont a Földet a gazdáknak! program véget ért, és vele az a folyamat is, ami a birtokok kialakulását kísérte. Akik elég elszántak voltak, és akartak földet vásárolni, megtehették. Biztonságba helyeztük a magyar földet, hiszen a program rendkívül sikeres volt. Az osztatlannál zömében három hektár alatti területekről beszélünk, ami már csak finomhangolás.

– A versenyképességet már említette, de ezzel kapcsolatban korábban beszélt arról is, hogy itthon egy hektáron az uniós átlagjövedelemnek csak az ötvenkilenc százalékát tudjuk elérni. Ha megszabadulunk az osztatlan közöstől, és öntözünk is, akkor mennyivel nőhet a hatékonyság?

– Nagymértékben, és ez is a célunk. A hatékonyság növelésének többféle eleme van. A birtokpolitika, az öntözés, de most jönnek a telepfejlesztési, a telepkorszerűsítési és az élelmiszeripari feldolgozó üzemek pályázatainak eredményhirdetései, ami azt jelenti, hogy két év múlva megvalósult, működőképes beruházások erősíthetik a mezőgazdaságot. Nagyon bízom abban, hogy a ciklus végére legalább húsz százalékkal tudjuk növelni a mezőgazdaság hatékonyságát. Onnantól persze lassúbb lesz a fejlődés. De az uniós forrásokkal és a kapcsolódó hazai intézkedésekkel döntő mértékben javulhat a versenyképességünk. Ezért hangsúlyozom, hogy a mezőgazdaság stratégiai ágazat, ezért próbálom meggyőzni a fiatalokat, hogy rettenetesen nagy szükség van a tudásukra. Jöjjenek az agráriumba, mert az olyan fokú változásban van, hogy az ő tudásuk és munkakedvük nélkül nem leszünk sikeresek.

– A napokban volt egy furcsa, érdekes kijelentése, a „lengyelfrász”. Ez alatt mit kell érteni?

– Azt takarja, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha rossz politikai döntést hozunk. Ugyanis a 2006 és 2013 közötti pénzügyi ciklus forrásait Magyarország rosszul használta fel. Csak a források negyven százalékát fordítottuk gazdaságfejlesztésre, míg szociális felzárkózásra hatvanat. A lengyelek fordítva csinálták, látszik is náluk, hogy mekkora gazdasági ugrást lehet elérni egy ciklus alatt. Régiós szinten megépítették a feldolgozóüzemeket, a hűtőházakat, a tejporítókat, a húsfeldolgozókat. És bármilyen válságintézkedés jött, nekik arra megvolt a válaszuk, mert megcsinálták a kezelésükhöz szükséges beruházásokat. Amikor itt volt a tejválság, a porításhoz sok pénzt adott az Európai Unió, amit a lengyelek szépen lehívtak. Mi nem, mert csak egy porítónk van, s annak a gazdaságossága is csak a harmada annak, ahogy egy átlagos lengyel üzem működik. Aztán amikor a piac engedte, a lengyelek a tejporból készített tejet behozták hozzánk, és ezzel agyonvágták a hazai tejpiacot. Ugyanez a spanyol sertés problémája. Ki kellett vonni a sertéshúst a piacról, ami csak fagyasztással lehetséges, de mi nem tudtunk erre reagálni, mert nincs hűtőkapacitásunk. Aztán a spanyolok kitárazták a húst, és behozták hozzánk, mert itt tudták értékesíteni, amit meg a sertéságazat és a húspiac érzett meg. Duplán szenvedtük meg, hogy rosszul használták fel a 2006 és 2013 közötti uniós pénzeket. A „lengyelfrász” azért van, mert szinte mindenben jöttek, jönnek a nyakunkra. Márciusban hozzák az almát, ami korábban elképzelhetetlen volt. A megfelelő forrásfelhasználás alapvetően változtatta meg a lengyel mezőgazdaság hatékonyságát. Ezért állítom, ha mi is jól használjuk fel ennek a ciklusnak a forrásait, akkor a versenyképességünk ugrásszerűen nő.

– Ehhez kapcsolódik megint csak egy korábbi kijelentése, miszerint reális cél, hogy a hazai termelők kezébe kerüljenek a kiskereskedelmi láncok. Ez még akkor is túl szép, ha hozzátette azt is, hogy erre azért szükség van húsz-huszonöt évre. De mégis, hogyan?

– Nagyon egyszerűen, egy olyan „dologgal”, ami még hiányzik az „agrárkörforgásból”. Ez pedig a termelői együttműködés, azaz az integráció. Ez akkor is igaz, ha az integráció még mindig félelmet kelt a gazdákban. De amiről én beszélek, az csak önkéntes alapon jöhet létre. Az integráció ugyanis leginkább a legkisebbek érdekét szolgálja, nekik van rá a legnagyobb szükségük. Most az a helyzet, hogy azért nem vonzó a mezőgazdaság a fiatalok számára, mert minden kockázatot a termelőnek kell viselnie. Az aszályt, a belvizet, a jégkárt, a fagyot. Aztán megérkezik a felvásárló, és attól kezdve mindenki ráteszi a hasznát a termékre. Kockázatviselésről ekkor már nem lehet beszélni – de ez így nem fair. Az állattenyésztésben egész évben takarmányoznak, kezelik az állategészségügyi kockázatokat, majd az év egy adott pillanatában eldől, hogy önköltségi áron, alatta vagy felette lehet-e értékesíteni a jószágot. De a felvásárló és a kereskedő már ismeri a maga hasznát. Ezért odáig kell eljutnunk, hogy a gazdák ne csak a termelésből származó jövedelemből részesüljenek, hanem a feldolgozásból és a kereskedelemből eredő haszonból is.

– Ez már majdnem utópia. Hogyan lehetne megvalósítani?

– Termelői csoportokat kell létrehozni, beszerzésit, értékesítésit, mindegy. Ha ez megvan, akkor a legkisebbek is olcsóbban jutnak műtrágyához, vetőmaghoz, a termeléshez szükséges alapanyagokhoz, ami már nyereségesebbé teszi a gazdálkodásukat. Ha egy kistermelő egyedül megy tíz mázsa műtrágyáért, akkor nem ő lesz alkupozícióban. Ha másokkal együtt vesz száz tonnát, akkor igen. A termelői csoportokat a minisztérium komolyan támogatja, létrehozásukra öt év alatt százötvenmillió forint támogatást adunk.

– És vannak már termelői csoportok?

– Igen, már működnek, de nincs belőlük túl sok. A rendszerváltoztatás utáni negatív tapasztalatok, mint például a Hajdú–Bét-ügy, nem erősítik a bizalmat. Ezeket a gátlásokat le akarjuk bontani, mert nincs más út, sem lehetőség, csak a termelői csoportok létrehozása annak érdekében, hogy a gazdák megerősödjenek, s így a feldolgozásból és a kereskedelemből is kivegyék nemcsak a részüket, de a hasznukat is. A csoportok a plusznyereségükből meg tudják venni előbb a közelükben lévő feldolgozóüzemeket, vagy építenek, amennyit szükséges. A feldolgozóüzemből származó nyereségek segítségével és az üzemek esetleges újabb integrációjával felvásárolhatják a kereskedelmi egységeket, láncokat is. A modell működik a skandináv országokban, Németországban és a hollandoknál is. De ezt el kell magyarázni a gazdáknak, és meg kell teremteni azokat a jogi feltételeket, amelyekkel visszaszerezhetjük a bizalmukat, meg kell nekik mutatni, hogyan és mennyit tudnak nyerni ezzel. És itt látható, mekkora kihívás előtt áll a magyar mezőgazdaság, hogy mekkora feladatnak kell megfelelnie a következő években. Itt találná meg a szerepét a legkisebb gazda és a legnagyobb termelő is. Hiszen mindegyikük termelésére, munkájára szükség van ahhoz, hogy elmondhassuk, a magyar mezőgazdaság sikeres.

– Milyen a hazai állategészségügyi helyzet, tekintettel arra, hogy már két, afrikai sertéspestissel fertőzött vaddisznót is találtak.

– Valóban, de ennél sokkal fontosabb, hogy egy házi sertés sem betegedett meg. Ez is mutatja a magyar állategészségügy felkészültségét, az állattenyésztők fegyelmezettségét, az állategészségügyi szabályok betartását. A vaddisznók kapcsán próbáljuk lokalizálni az eseteket, igyekszünk megakadályozni, hogy az érintett terület állománya elkóboroljon. Pillanatnyilag nem állunk rosszul, bár nehéz helyzetben vagyunk, mert a keleti határainkon túl súlyos a helyzet, nehéz megakadályozni, hogy Ukrajnából fertőzött egyedek jöjjenek Magyarországra.

– Milyen hatással van mindez a sertés- piacra? Jó néhány ország már felfüggesztette a magyar sertésimportot.

– Mindent elkövetünk, hogy a piacaink ne sérüljenek, keressük az alternatív lehetőségeket, hogy a kieső piacokat „pótolni” tudjuk. Az a szerencsénk, hogy az unió területén érvényben van a lokalitás elve, ami azt jelenti, hogy nem az egész országra érvényes az exporttilalom, hanem csak abból a körzetből nem lehet szállítani, ahol a fertőzés van. Szerencsénkre a magyar állategészségügy világhírű, megbíznak bennünk, s tudják, hogy ha egy igazolást kiadunk, akkor az a hús vagy állat valóban mentes a vírustól, és nyugodt szívvel bárki megvásárolhatja.

– Maradjunk még a sertésnél, beszélt arról is, hogy háromfelé kell bontani az ágazatot, a mangalicára, a sovány húst adó, száztíz kilós állományra és a nagy súlyú sertésekre. Csak én magyarázom bele, hogy vissza akarják hozni a háztáji sertéstartást, vagy tényleg ez a helyzet?

– Ezt nem maga magyarázza bele, ez nekem is nagy vágyam. A vidékfejlesztésnek azt kell jelentenie, hogy tudunk valamilyen plusz megélhetési forrást biztosítani a vidéken élők számára. Persze hiú ábránd, hogy visszatér a régi háztáji időszak, amikor minden portán és háztartásban volt öt-tíz hízó. Az viszont nem elképzelhetetlen, hogy nagyobb, mondjuk százas nagyságrendben ilyen tartást is vállaljanak vállalkozók. Arra kiválóan alkalmas, hogy a háztájiban megtermelt nyersanyagokat, melléktermékeket, az ottani gabonát föletetve, nagyobb nyereségre tegyenek szert az emberek. Az a cél, hogy gazdasági méretük és erejük szerinti piaci lehetőségeket teremtsünk a gazdáknak.

– Mi a helyzet az uniós támogatásokkal? Eddig a kormány, a tárca, és az agrárkamara is azt mondta, hogy ragaszkodunk a támogatásokhoz. Most viszont kiderült, hogy az unió ötödével akarja csökkenteni a kohéziós támogatásokat. A mezőgazdaságot tekintve engedünk a huszonegyből?

– Nem szeretnénk engedni, ezért elmegyünk a falig is, ha kell. Szövetségeseket keresünk mindenhol, és ragaszkodunk ahhoz, hogy a közös agrárpolitika forrásait továbbra is a gazdák kapják meg. Nem támogatunk semmit, ami ettől eltér, így a migránshelyzet finanszírozását sem. Fel kell készülni arra is, hogy a Brexittel egy nettó befizető ország távozik, ami hét-nyolc, egyesek szerint azonban tizenöt-tizennyolc százalékos büdzsécsökkenést is magával vonhat. Mi mindent elkövetünk, hogy ez ne következzék be. Érvelünk többek között azzal, hogy a legszélesebb társadalmi csoport élvezheti az előnyét annak, ha továbbra is a gazdák kapják a közös agrárpolitikára szánt támogatásokat. A vidéket fent kell tartani, sőt élhető vidéket kell fenntartani. Azt látom a parlamentben is, hogy a hazai baloldal teljesen feladta a vidéket, a mezőgazdasági bizottságban sincs egyetlen baloldali képviselő sem. A vidéken élők csak ránk számíthatnak, ami nagyon komoly felelősség, ezért mindent elkövetünk, hogy olyan élet- és munkalehetőséget biztosítsunk, hogy a fiatalok is perspektívát lássanak maguk előtt. Vállalják, hogy ott élnek, mert az minőségibb, jobb életmód lehet, mint beköltözni a városba. Reméljük, hogy sikeressé tudjuk tenni a magyar vidéket, és ezáltal olyan erőtartalékot tudunk felmutatni, amely biztosítja Magyarország sikerét.

– Visszakerült a minisztériumhoz a vidékfejlesztési államtitkárság. Változik ezáltal a tárca működése?

– Így lesz kerek egész. Könnyedebbé válik az államtitkárság és az agrárminisztérium élete. A kettőben lévő hatások összeadódnak, szinergiát képeznek.

– Tervben van a Kossuth téri épület felújítása is. Tudja már, mikor és hová költöznek?

– Még keressük az új helyet. Szeretném, ha a költözés a fűtési szezonra véget érne. Remélem, hogy két vagy legfeljebb két és fél év múlva visszaköltözhetünk a megújult minisztériumi épületbe.

– Az ikonikus páternoszter megmarad?

– A páternoszter a mi szívünkhöz közel áll. Külföldről érkező vendégeink, partnereink bizony megdöbbennek, amikor látják, hogy itt még működik egy nyitott lift. A tervek szerint azonban a páternoszter nem marad, ilyenek az uniós előírások, viszont a minisztérium minden egyes szeglete megfelel majd a huszonegyedik századi követelményeknek, és a későbbiekben azoknak is eleget téve szolgálja majd a magyar mezőgazdaságot.

– Áfacsökkentésről is kell még beszélni. Lapunknak legutóbb a burgonyatermesztők mondták azt, jó lenne, ha a krumpli áfája is ötszázalékos lenne.

– Az lenne a legjobb, ha minden termék áfája ötszázalékos lenne. De komolyra fordítva a szót: azon dolgozunk, hogy az áfacsökkentések folytatódjanak, ám figyelembe kell venni a gazdaság teljesítőképességét és azt a hatást is, amit a csökkentésekkel elérhetünk. Ennek fényében határozzuk majd meg a következő terméket, termékkört.

– A fogyasztást ösztönző promóciók foly- tatódnak?

– Azok nélkülözhetetlenek. Ha van hangsúlyváltás a minisztérium életében, akkor az az, hogy még jobban segítsük a piacra jutást. A sikerünket azzal lehet majd mérni, hogy a piacra jutással milyen eredményeket érünk el.

– Érintette már a szakemberképzést. Kellenek közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők is, különösen, hogy nyakunkon a precíziós gazdálkodás. Hogyan tud részt venni a tárca ebben a folyamatban?

– Ha a versenyképességi dolgainkat nézzük, akkor az egyik legfontosabb a dolgos kéz, illetve annak hiánya. Ha ez még versenyképes tudással is jár, akkor nagy hatékonyságú tényezőről beszélünk, ami hiányzik a magyar agráriumból. Érdemes elgondolkozni azon, mi vezetett oda, hogy 2017-ben kilencvennyolc fő jelentkezett a tizenkét agrár-felsőoktatási intézménybe osztatlan, ötéves agrármérnökképzésre. A fiatalok nem érzik, mekkora szükség van rájuk. Rendkívül fontos kérdés, hogyan tudjuk a fiatalokat a mezőgazdaság szövetségeseivé tenni. A minisztérium jelenleg a középfokú agrárszakoktatásért felel. Célunk a duális képzés kiterjesztése, hogy a fiatalok ne csak a sáros gumicsizmát, a trágyás villát lássák a mezőgazdaságból. Hanem nyugodtan üljenek be a műhold-technológiával felszerelt mezőgazdasági gépekbe, amelyek sokkal modernebbek, mint bármelyik személyautó. Legyen ez a perspektíva. Ugyanakkor szükség van arra a dolgos kézre is, amelyik a trágyát kihordja a jószág alól. Szükség van döntéshozói, irányító körökben is a fiatalokra, ebben a felsőoktatási intézményeinknek lesz nagy szerepük. A mostani munkánk fő íve megmutatja, hogyan tudunk versenyképes cégekkel úgy szerződni, hogy a gyakorlati idő során már az iskolában megtalálják a számításaikat és akár a leendő munkahelyüket is a fiatalok. S azt is, hogyan tudjuk ösztönözni a vállalkozásokat arra, hogy áldozzanak leendő munkatársaikra – ez lehet munkaruha, ösztöndíj, utaztatás a fontosabb tematikus kiállításokra, vagy bármi, ami jó a gyerekeknek. Be kell vonni a fiatalokat a cégek mindennapi életébe, hogy ők is érezzék, szükség van rájuk, és nem is kicsi.