Bogár LászlóItáliapokalipszis

Az olasz válsággal lehullani látszik a lepel, a feltáruló valóság látni tanítja majd Európát

Bogár László – 2018.06.05. 03:43 –

A görög apokalüpszisz szó jelentése feltárulkozás. Arra az aktusra utal, mikor a színházban félrehúzzák a függönyt, s így láthatóvá válik a színpad a szereplőkkel és a díszletekkel, szóval mindaz, ami addig rejtve volt. Olaszország most a legteljesebb apokalipszis állapotában van, hiszen végre láthatóvá vált mindaz, ami eddig rejtve volt. Eddig az volt mondva, hogy egyáltalán nem is létezik semmiféle színház, meg díszlet, meg szereplő, itt egyszerűen csak demokrácia van. Most azonban minden eddiginél világosabban és kegyetlenebbül tárult fel mindaz, ami a demokratikus díszletek mögött húzódik, és amit nem létezőnek szoktak mondani a világ egyébként szintén nem létező urai.

Az olasz államfő egyértelművé tette, számára a választói akarat-nyilvánítás legfeljebb „tájékoztató jellegű” lehet, és ő sokkal jobban tudja, hogy mi a választói akarat, mint az ezt az akaratukat kinyilvánító választók. Ilyet eddig csak Gomulka lengyel pártfőtitkár tett, amikor 1970 karácsonya előtt kiadta a tűzparancsot a karhatalomnak, hogy aztán ennek nyomán több mint százan haljanak meg Gdansk utcáin. Ezt úgy indokolta, hogy a munkásosztály hatalmát mindenkivel szemben megvédik, ha kell, magával a munkásosztállyal szemben is. Az olasz elnök az olasz választókat kívánta volna önmaguktól megvédeni, amikor megtagadta a kormánylista elfogadását a számára, pontosabban globális megbízói számára elfogadhatatlan pénzügyminiszter-jelölt miatt.

Hogy miért volt alkalmatlan, az szinte azonnal kiderült, hisz az elnök ezzel szemben módfelett hasznosnak vélte volna egy olyan „szakértői kormány” felállítását, amelyet a globális pénzhatalmi rendszer ismert és megbízható IMF-es ügynöke vezetett volna. Oettinger német EU-biztos pedig úgy nyilatkozott, hogy az olasz választókat majd a piacok fogják megtanítani arra, miként is kell helyesen szavazni. Eddig is sejtettük ugyan, de most már „papírunk” is van róla: a liberális demokrácia valójában a globális pénzhatalmi szuperstruktúra eddig alig, de most már egyáltalán nem leplezett diktatúrája. A jobb híján illiberálisnak nevezett demokrácia pedig azoknak a lokalitásoknak az immunreakciója, amelyek legalább felismerni vélik mindezt, és szándékukban áll védekezni ez ellen a diktatúra ellen.

Az olasz politikatechnikai felszínen ugyan formailag most megoldódni látszik a lassan három hónapja mélyülő válság, ám a globális véleményhatalmi diktatúraként működő média máris beszédhatalmi zárótűz alá vette a még létre sem jött kormányt. Ahogy Görögország kivégzésében is döntő szerepet játszott a mesterségesen keltett hisztéria, ebből feltehetőleg itt és most sem lesz hiány. Mert Itália bajban van, nagy bajban. Ez a baj persze nem tegnap kezdődött, és nem is elsősorban Itália problémája, sokkal mélyebb és veszélyesebb rétegekben kellene itt vizsgálódnunk, ha szeretnénk megérteni az itáliai apokalipszis lényegét. És mivel a következmények Magyarországot, térségünket, sőt az egész Európai Uniót érintik majd, érdemes kicsit eltöprengeni minderről.

Maga az európai integráció, amely éppen hatvan évvel ezelőtt és éppen Rómában intézményesült látványosan, valójában az európai meghatározó tőkestruktúrák egyezsége volt. Ám egy olyan egyezség, amely e tőkestruktúrák alapvető célját, az európai szintű profittömeg növelését még olyan elvekre alapozva próbálta építeni, amelyek a tőketulajdonosok mellett a mégis csak döntő többséget kitevő munkaerő-tulajdonosok stratégiai érdekeit is készek voltak figyelembe venni. Ezt nevezték akkoriban szociális piacgazdaságnak. A globális tőkestruktúrák európai részlegei azonban a hetvenes és nyolcvanas évektől egyre cinikusabb nyíltsággal mondták fel ezt az alkut a „neoliberális világforradalom” nyomán. Az éppen tíz évvel ezelőtt kirobbantott globális, „csinált” válság részben a pusztító liberalizálás spontán következményeként, részben tudatos stratégia nyomán létrehozta azt az újabb gigantikus globális pénzszivattyút, amely eddig legalább húszezermilliárd eurónyi állami pénzt szívott át a pénzhatalmi rendszerbe, egekbe emelve ezzel az eurózóna tagországainak államadósságát.

A keleti periféria kifosztása paradox módon – bár a kamat- mellett az árfolyamfegyvert is működésbe hozták, vagy talán éppen ezért – arra kényszerítette ezeket az országokat, köztük Magyarországot is, hogy óriási erőfeszítésekkel próbáljanak kilépni e végzetes csapdából. Ám a 2008-as válság nyomán létrehozott cinikus betűszó (akronima), a PIGS (vagyis „DISZNÓK”) már akkor jelezte, hogy Portugália, Itália, Görögország és Spanyolország aligha fogja tudni elkerülni ezt a halálcsapdát. Most e négy eurózóna-tagország átlagos államadósság-rátája majdnem kétszerese a belépés feltételeként alkalmazott éves GDP-hez mért hatvanszázalékos szintnek.

Fontos azonban tudnunk, hogy e felfoghatatlan adósság legalább kétharmada nem e népek „túlfogyasztásából”, hanem inkább a pénzhatalmi rendszer mértéktelenségéből ered. Ez a gátlástalan és cinikus szuperstruktúra mesterségesen keltett hisztériával, egekbe emelt kamatok fegyverével próbálja kifosztani ezeket az országokat. Olaszország csaknem kétezernégyszázmilliárd eurónyi államadóssága abszolút visszafizethetetlen, hisz a GDP-hez mért százharmincról hatvanszázalékos szintre süllyesztéshez az olasz társadalom életszínvonalát is nagyjából a felére kellene levinni, amit a permanens polgárháború kockázata nélkül aligha lehetne megtenni. Az olasz válsággal tehát lehullani látszik a lepel, és a feltáruló valóság látni tanítja majd Európát.