Lenkey kapitány huszárszázada

Koszorút kötöttem / Cserfa-levelekbül, / Harmat csillog rajta / Örömkönnyeimbül... / Kinek adnám én ezt, / Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei / Huszárszázadának? – ezen kezdő sorokkal köszöntötte Petőfi a hazatérő Württemberg-huszárokat

Babucs Zoltán – 2018.06.02. 01:24 –

Százhetven esztendeje, 1848 tavaszán a császári-királyi ármádia tizenkét huszárezredéből csupán négy állomásozott idehaza, míg a többi külországi garnizonokban tanyázott. Még javában tartott Bat­thyá­nyék és Bécs egyezkedése a magyar kiegészítésű ezredek hazahozataláról, amikor a délvidéki események nem várt fordulatot eredményeztek. A Galíciában állomásozó, fekete csákót, búzavirágkék öltözetet, fekete-sárga zsinórokat és sárga gombokat viselő 6. Württemberg-huszárezred egyik százada felkerekedett, és tisztjeiket magukkal hozva a magyar haza védelmére sietett.

Württemberg-huszárok 20180602 A Galíciából öntevékenyen hazatérő Württemberg-huszárok (Forrás: Wikipedia)

A Württemberg-huszárok 1848 tavaszán a galíciai – egykori gácsországi – Brzezany város környékén szétszórva, alosztályonként állomásoztak. A nyolc századból álló regiment ezredesi osztályának 2. százada – amelynek élén az akkor már huszonhatodik esztendeje szolgáló zádorfalvi és lenkei Lenkey János századkapitány állott – Mariampolban volt bekvártélyozva. Az európai forradalmi hullám áprilisban érte el a lengyel területeket, így Stanislau városában is elégedetlenkedni kezdtek a lengyelek, és az ottani császári helyőrség megerősítésére április 12-én odavezényelték Lenkey kapitány századát. A helyi polgárság azonmód fraternizálni kezdett a magyar huszárokkal, s rávették a hajdúsági fiúkat arra, hogy dolmányukra kokárdát tűzzenek. Egy alkalommal, mikoron kissé kapatosan tértek vissza a kaszárnyába, találkoztak Lenkey kapitánnyal, s másnap parancsban hirdették ki a legénység előtt, hogy a huszár csak „komisz” mundérban szép – így ennek hatására a kokárdák lekerültek.

Egyik este Lenkey és tisztjei színházban voltak, amikor lengyel tüntetők báró Kalliány József vezérőrnagy lakása elé vonultak. Kezdetét vette a füttykoncert, amikor a karhatalomként kivezényelt fekete hajtókás-fehér gombos 58. Dębicki-sorgyalogezred lengyel bakái feltűzött szuronnyal láttak neki a tömegoszlatásnak. E közelharcban a huszárok is részt vettek, akik csak a hazahívó trombitaszóra tértek vissza a kaszárnyába. A tömegoszlatás során harminc polgár sérült meg, és Hossowski gróf meghalt. A gróf halálából családja és a város polgársága politikai ügyet kovácsolt, az elhunytat a család kastélyában ravatalozták fel, ahová a lengyelek mellett csak a huszárokat engedték be.

Barátkozás a polákokkal

A hazafias temetésre a huszártiszteket is meghívták, így Lenkey is ott volt a temetésen, hogy a helyőrség irányában táplált ellenszenvet csillapítsa. Itt igen kínos esemény történt, mivel több huszár égő gyertyával kísérte a halottas kocsit, és segédkezett a koporsó felemelésénél. Időközben a város forradalmi hangulata erősödött. A városparancsnok elrendelte a lengyel nemzetőrök lefegyverzését, ám azok a főtérre hívták a lakosságot. A helyőrséget azonmód riadóztatták. A huszárok a gyalogság mögött álltak fel, miközben a tábornok felszólította a tömeget a hazatérésre. Ezek áttörtek a gyalogosok sorfalán, de Lenkey és altisztjei kérlelésére békésen hazatértek, miközben megéljenezték a huszárokat. E két eset rendkívül gyanússá tette Lenkey kapitányt és huszárjait, így vizsgálat indult ellenük. A huszárok nem is tagadták, hogy önként voltak a temetésen, így a századot visszavezényelték Mariampolba, Lenkeyt pedig ezredparancsnoki kihallgatásra rendelték. Gróf Alfred von Paar ezredes igen indulatosan teremtette le alárendeltjét, akit fogsággal is megfenyegetett, mire az önérzetében megsértett Lenkey tiltakozott, és kérte szabadságolását nyugállományba helyezésééig.

Az újabb otthoni eseményekről május derekán értesültek a huszárok Mariampolban. Új századparancsnokukat, Festetics Zsigmond grófot nem szívlelték, iránta nem volt bizodalmuk. Tudták, hogy régi parancsnokuk miattuk került bajba, de az altisztek hiába kérték három alkalommal Lenkey szabadon bocsátását és a bűnös huszárok megbüntetését.

A szökés kifundálása

Május 25-én Hajdú Mihály közhuszár levelet kapott hazulról, amelyben Petőfi „Nemzeti dala és egy nyomtatvány hullott ki, amely a huszárokat bajban forgó hazájukba való hazatérésre szólította fel. Összefutottak a fiúk az istállóban a Magyarországból érkezett levél hírére. Felgyűrkőzve, kefével s vakaróval a kezükben állották körül az altisztet, aki a nyomtatványt felolvasta. Kemény ütésként hullottak a szavak szívükre. Amikor a végső mondatok után összenéztek, egymás szeméből olvashatták ki azt az elszánt akaratot, amely beléjük akaszkodott. Széjjelfutottak lovaik­hoz és hangos káromkodások közepette verdesték földhöz a keféket, »Málházzunk fiúk!« szakadt ki az egyikből a kiáltás. »Addig menjünk, míg lovaink körme el nem kopik!« zúgták vissza többen. A huszárszázad úgy, ahogy volt, nyomban útnak indult volna, ha az altisztek észbe nem kapnak.”

A Néhány szó idegenben szolgáló katonáinkhoz című felhívás Rátonyi József tizedesnél maradt, azt átadta örményesi és karánsebesi Fiáth Pompeius főhadnagynak, aki azt a legénység előtt széttépte. Május 28-án a vasárnapi istentiszteletet követően Vincze Ferenc őrmester vezetése alatt az altisztek összegyűltek egy borkimérésben, hogy megbeszéljék szökési tervüket, de a zsidó kocsmáros túlzott érdeklődést mutatott irántuk, ezért Rátonyi tizedes szállásán, egy csizmadia házában vitatták meg a teendőket. Abban állapodtak meg, hogy amikor délután fürödni megy a Dnyeszterre a század, akkor a legénységgel is beszélnek, mivel tisztek nem lesznek velük. A folyóparton Pethő Károly tizedes és Juhász Ferenc vicekáplár adta elő a tervet, s figyelmeztetett arra, hogy veszélyekkel teli út vár rájuk. A huszárok, mikor visszatértek a kaszárnyába, Bódogh László tizedestől éleslőszert kaptak, lecserélték elkopott mundurjaikat és lószerszámaikat, s az istállókban maradtak felnyergelt lovaik mellett. Egyesek felvetették, hogy Lenkey kapitányt kellene felkérni a század vezetésére, de úgy voltak vele, ő okosabb annál, mintsem ezt a rendkívül kockázatos feladatot vállalja.

A szökésről 1849. augusztus 26-án, aradi kihallgatása alkalmával Lenkey János tábornok – némiképp kozmetikázva – a következőket vallotta: „Tudomásom volt egyébként arról, hogy több század legénységéhez érkeztek nyomatott felhívások, hogy menjenek Magyarországra, mert a haza veszélyben van és segítségre szorul. Május 28-án Stanislauba kocsiztam látogatóba. (...) Aznap este tizenegy órakor hozták hírét a fogadóba, ahol több tiszttel együtt vacsoráztam, hogy egy egész század elhagyta állomáshelyét, útnak indult Magyarország felé, és magával vitte Fiáth hadnagyot (sic!) is. Oršić [de Slavetić István gróf] hadnaggyal Kalliány tábornok úrhoz mentünk, megfontoltuk, mit lehetne tenni, és mivel beláttuk, hogy az üldözés a század nagy előnye miatt eredménytelen lenne, a tábornok úr, főképp a legénységre való befolyásomat tekintetbe véve, nyílt paranccsal a század után küldött, hogy szép szóval fordítsam vissza őket. Sikerült is utolérnem a századot, amely Nadwórna mellett abrakolt, és ezáltal időt vesztett, de az előőrsök körülfogtak, kijelentették, hogy a foglyuk vagyok, kocsiban magukkal vittek, és minden felszólításom és a büntetlenségre vonatkozó ígéretem hiábavaló volt. Magyarország határán megszökhettem volna, de maradásra bírt Fiáth hadnagy szánalomra méltó helyzete, és az a meggondolás, hogy az emberekből felügyelet nélkül tolvajok és rablók válhatnak, ráadásul én már be is nyújtottam a lemondásomat.” Az országhatáron a legénység felkérte a tiszteket, hogy a századot ők vezessék. Lenkey és Fiáth újra a huszárok élére állt, és megeskették a legénységet, hogy senki vagyonát nem fogják megkárosítani. A csapat május 31-én Kőrösmezőn keresztül érkezett meg Máramarosszigetre, ahol a megyeháza előtt ünnepélyesen fogadták a Württemberg-huszárokat. Lenkey beszéde alkalmával elmondta, hogy huszárjai a város rendelkezésére állnak, amíg a minisztérium nem dönt róluk, de legfőbb óhajuk, hogy a rácok ellen kerüljenek.

Az eset nagy port vert fel. Wilhelm Hammerstein-Ecquord altábornagy, galíciai főhadparancsnok elrendelte a szökés vizsgálatát, s május 30-án hadparancsot adott ki, amelyben az uralkodóházhoz való feltétlen hűségre intette a katonákat: „Ne higyjétek, hogy ezeket a hűtlen és szökött katonákat hazájukban majd tárt karokkal fogadják. Ami Galíciában bűn, az Magyarországon is bűn.” Természetesen a bécsi hadügyminisztérium is erélyesen követelte a magyar féltől az ügy kivizsgálását, miközben a budai hadosztályparancsnokot arra utasította, hogy figyelje a magyar hadügyminisztérium ez irányú lépéseit, és azokat jelentse.

Vizsgálat és „büntetés”

Mészáros Lázár vezérőrnagy még a hivatalos átirat megérkezése előtt elrendelte, hogy katonai bizottság szálljon ki Máramarosszigetre. E bizottságnak nagy körültekintéssel kellett eljárnia, hiszen a fegyelmi szempontokon túl számolni lehetett azzal, hogy a szökésnek politikai hatásai lehetnek, amelyek a magyarság ellenségeinek malmára hajtják a vizet. „Mély fájdalommal teszem közhírré azt, miszerint a Galíciában tanyázó Württemberg huszárezrednek egyik százada – talán túlbuzgó hazafiasságból – összeesküvés által onnét eltávozott és Magyarországba jött” – jelent meg június 6-án a sajtóban a hadügyér közleménye. Mészáros ragaszkodott álláspontjához, de a kormány és a közvélemény részéről egyre nagyobb nyomás alá került. Június 9-én a miniszterelnök arra kérte, hogy a vizsgálat végeztével közbocsánatot kapjanak a huszárok. Ezt a hadügyér visszautasította, mondván, a hadsereg ügyeibe ne avatkozzanak bele. A közvélemény is egyre hevesebben követelte a fenyítés elengedését, így a sajtó mellett előbb Máramaros, majd több vármegye is feliratokban kérte a kegyelmet. Ekkor írta meg Petőfi a Lenkei százada című versét, melynek utolsó sorai is jól mutatják az akkori közhangulatot: „Vitéz jó testvérek, / Üdvözlünk ezerszer... / Beszéljen akármit / A hadügyminiszter.” A vizsgálat eredménytelenül zárult – kiváltva ezzel Bécs rosszallását –, hiszen nem találták meg a felbujtókat, a tisztek elmulasztották a legénység felügyeletét, ezért június 16-án a délvidéki sereghez osztotta be a századot, és magatartásuktól tette függővé későbbi sorsukat, vagyis a „büntetés” pontosan az volt, amiért a huszárok megszöktek: a Délvidékre kerültek.

A Galíciában maradt többi Württemberg-huszárt július közepén felsőbb utasításra a bécsi hadügyminisztérium Magyarországra rendelte. Lenkeyéknek hamarosan lehetőségük adódott, hogy a haza iránt hűségüket bizonyítsák. Augusztus 18-án Szenttamás mellett kapott halálos sebet Fiáth főhadnagy, a harcokban kitűnt Harsányi Bálint őrmester, Bódogh László és Kaszás Sámuel tizedes több Württemberg-huszárral egyetemben. Augusztus 22-én nem véletlenül jelentette a szerb felkelők ellen összpontosított sereg parancsnoka, hogy „a Württemberg-huszárezred kapitánya derék századával a legveszélyesebb helyeken vitézsége kitűnő jeleit adá, valamint bebizonyítá azt, hogy a kegyes bocsánatra minden kivétel nélkül valódilag érdemes...”