Boros ImreA jogállamiság rejtélyei

Az elmúlt években egyre többet lehet arról hallani – első sorban az európai balliberális forrásokban és hazai követőik előadásában –, hogy hazánkban nem működik a jogállam

Boros Imre – 2018.05.25. 00:56 –

Mi több, most ők arra is szövetkeztek, hogy emiatt hazánkat hivatalosan is elmarasztalják az általuk vélelmezett normasértések miatt oly módon, hogy annak ránk nézve felettébb hátrányos pénzügyi következményei – a források megvonása – is legyenek.

Az ilyen típusú jogértelmezési vitáink 2014–2015 táján legtöbbször megegyezéssel zárultak, és csak kevés került bíróság elé, messze az EU-államok „átlagán alul” teljesítettünk. Ma meg tessék, ott állunk, ahol a part szakad a mi állítólagos rogyadozó jogállamiságunkkal. Bennem mint a joghoz nem szakértői szinten viszonyuló emberben ez a helyzet feloldhatatlan feszültséget keltett. Mi változott meg ilyen váratlanul és rapid módon? A hazai helyzet, vagy a jogállamiság hirtelen merőben új értelmezést kapott, csak én lemaradtam róla?

Azóta is szinte mást sem teszek jogállamiság-ügyben, mint kezdem az ismereteimet rendszerezni. Úgy emlékszem, már jóval a hivatalos rendszerváltás előtt sikerült a jogállamiság ellentétének, a diktatúrának néhány tartóoszlopát emlékparkba helyezni. Világútlevelet 1985-től állampolgári jogon lehetett kapni, 1988-ban a vállalkozások és a külföldiek hazai befektetései is szabaddá váltak, sőt, idegen devizát is birtokolhatott magyar állampolgár. Az első szabad választások után pedig sorozatban jöttek a jogállam megteremtetéséhez szükséges törvények, elválasztották egymástól a hatalmi ágakat (törvényhozó, végrehajtó, bírói), valamint létrejöttek a demokrácia országos intézményei és helyi letéteményesei, az önkormányzatok is.

Ráadásul az Európai Unióhoz csatlakozásunk előtti fél évtized nem szólt szinte másról sem, mint permanens jogharmonizációról és a hozzá tartozó intézményi és infrastrukturális felkészülésről. Ezek a kötelező lépések katonás rendben mintegy harminc fejezetre voltak osztva, és fejezetről fejezetre haladtunk. Része volt ennek minden joganyag is, amiről most azt állítják, hogy nálunk ma nem létezik, mint például a sajtó szabad működése. (Javaslatom az, hogy indokolt lenne inkább a bírálók országainak háza táján szétnézni ebben az ügyben.) Az uniós joganyagot nem lehetett mazsolázni, a szeretem részeket kiválogatni, a nem szeretemeket meg otthagyni. Az egészet ugyanis csomagban árulták.

Lehet, hogy egy fejezet lezárult, de ha a következőn megbuktunk volna, elfelejthettük volna az addigi erőfeszítéseket. A csomagjelleg miatt az egész érdekében be kellett fogadni olyan jogszabályokat is, amelyek nekünk nem nagyon tetszettek, és azóta is bajunk van velük. Ilyen például az a szabály, amely a korlátosan rendelkezésre álló termőföldet is sima tőkejószágnak tekinti, ami szabadon adható-vehető, vagy éppen a versenyjog szabályai, amelynek keretében egyenlő elbírálás illeti uniós szinten az óriás cégeket és a törpéket. Nosza, versenyezzenek csak, Dávid is legyőzte Góliátot!

A frissen belépőknek csak kevés esetben és nagyon rövid időre adtak nemzeti érdekeiket védő mentességeket (derogáció) belépéskori érdekeiket súlyosan sértő esetekben. Ebből adódtak néha furcsa esetek. Nekünk derogációt kellett kérnünk a nálunk működő külföldi cégek adókedvezményeinek fenntartásáért. Előzményként érdemes emlékeztetni arra, hogy 2004-ig nyakra-főre kaptak külföldi cégek nálunk nemcsak támogatásokat a letelepedéshez, de ezt megfejelte az állam hosszú időre adómentességgel és csökkentett adóteherrel is. Ezért is olyan satnya ma még mindig a közel kétmillió főnek munkát adó kis- és középvállalati szektor. Az akkor amúgy is nagyon gyenge kihasználtságú munkaerőpiacon nagy baj lett volna akár néhány tízezer munkahely elvesztése azért, hogy a külföldiek szedik a sátorfájukat. Többről ugyanis nem volt szó, hiszen az itteni multik jórészt alacsony hozzáadott értékű munkát végeztettek nagyon olcsó bérért, aminek a feltételeit akár egy hétvégén újra lehet teremteni egy másik országban.

Velünk szemben is komoly jogkorlátozásokat kötöttek ki a befogadók, nem is akármilyeneket. Hosszú időre nem volt nyitott az európai gazdasági alapértékként definiált munkaerőpiac, azaz a mieink nem vállalhattak szabadon a régieknél munkát. (Fordított esetben ez nem volt, az ő embereik mindig jöhettek hozzánk, s időnként ez arra is szolgált, hogy busás profitokat így röptessenek ki az országból az amúgy is szinte nulla adó elől.) Ennél is durvább és igen húsba vágó jogkorlátozás volt, hogy a mezőgazdaság csak egy évtized múlva kapta meg az unióban szokásos támogatási szintet. Évente tízmilliárdos forintösszegektől esett el a mezőgazdaságunk emiatt. Emlékezzünk arra, hogy „vitéz” balliberális tárgyaló delegá-ciónk 2003-ban a többieknek megítélt támogatás alig felét tudta csak „kiharcolni”, hiszen szólni sem tudott, a száját ugyanis már a svédasztalnál teletömte finomságokkal.

Közben eltelt egy évtized, a dolgok a közösségben elfogadott jog tekintetében gördülékenyen haladtak, ha valami új jog keletkezett, azt mi befogadtuk, a kifogásolt jogalkalmazásokon pedig legtöbbször per nélkül is változtattunk. A mindenkori jogviták megmaradtak a bevált kereteken belül, az unió bizottsága kifogást emelt, a magyar kormány pedig intézkedett és megállapodott, mint tették ezt a többiek is. A korábban viszonylag könnyen értelmezhető jogállamiság körül azóta van áttekinthetetlen zavar, amióta Brüsszel szinte kézi vezérléssel próbál joginak álcázott rendeléseket ránk és másokra is a régióban erőltetni. Ezek azonban a legtöbb esetben ellentmondanak, sőt néha homlokegyenest szembe is mennek az elfogadott joganyaggal. Ezekben az esetekben a bizottság – most már az Európai Parlamentet is bevonva – a szuperállamot játssza, és úgy is viselkedik, jogalkalmazó helyett jogforrásnak tekinti magát, noha új joganyag szentesítésére még mindig az országokat képviselő és a kormány-, illetve államfőkből álló tanács jogosult, mégpedig konszenzussal.

Ezzel szabályosan meglopják a szuverén jogállamok nemzeti önrendelkezését. Messze nincs már egyetértés, hogy mi kerülhet a közös joganyagba, amit aztán mindenkinek kötelező átvennie. Helyette diktátumok vannak. Ha kell, a bizottság adminisztratív trükkökhöz is folyamodik. Ez történt a migránskvóták megítélésénél is. Esélyük sem volt arra, hogy a tanácsban egyhangú döntés szülessen az árkon-bokron okmányok és személyi azonosítás nélkül érkező, menekültek helyett zömében megélhetési migránsok kvóta szerinti szétosztásáról, hát áttették azt a belügyminiszteri tanácsba, ahol elég volt a minősített többség is.

A jog ilyen ravasz megkerülése meg is hozta a gyümölcsét. Nemcsak a döntés ellen szavazó V4-ek nem fogadtak be migránskvótákat, de a lelkesen kezeiket magasba emelő államok sem, vagy csak nagyon keveset. A kényszeráttelepítettek pedig, „élve az unióban biztosított általános emberi jogokkal”, azonnal kereket oldottak, és a számukra kedves, eredetileg kinézett jóléti országokban landoltak. A jogállamisági mantra csak most kapcsolt igazán direktbe. Ma már olyan tételeket is számon kérnek rajtunk, amelyekben nekünk jogi fórumok többszörösen igazat adtak, valamint olyanokat, amelyekben a tények homlokegyenest mást támasztanak alá (pl. sajtószabadság, antiszemitizmus stb.)

Közben a bizottságnak és az Európai Parlamentnek biztatás és erősítés is érkezett, mégpedig az ENSZ-től. Maga a főtitkár, Guterres volt szoci portugál miniszterelnök fohászkodott azért, hogy a földgolyón történő ide-oda mászkálás (migráció) legyen alapvető emberi jog, a váratlan vendégeket pedig kötelesek legyenek a házigazdák minden földi jóban részesíteni adófizető polgáraik zsebének terhére. Bár megérhetnénk, hogy az őshonos kisebbségek kapjanak ilyen jogosultságokat, ez azonban nincs az ENSZ napirendjén. Az újsütetű jogállamisági hóbortot csak a népek, a szavazók állíthatják meg. Néhány országban már meg is tették, másutt erre vannak esélyek.

Reménykedjünk és cselekedjünk, különben a robogó jogállami vonat kerekei alatt végezzük.