Értékőrző apró palóc ruhatár

Az egykori lányok lemásolták a környékbeli kastélyokban látott úri „divatot”, de az olcsóbb kartonból dolgoztak

Lázin Miklós András – 2018.05.25. 00:54 –

Bocsi Éva többszörösen díjazott népi iparművész népviseletes babái révén a Salgótarján környéki – vizslási, kazári – öltözködés kódrendszere is fennmarad az utókor számára.

palóc ruhatár 20180525 Még legalább harminc-negyven különböző viseletű babát szeretne elkészíteni Bocsi Éva (Fotó: Bodnár Patrícia)

Speciális kódrendszert alkot a vizslási és a kazári népviselet. Minden pántlikának, vizitkének (blúzfajta, amelyben látogatóba mentek – a szerk.), gangának, surcnak, kecelének (különféle kötényfajták – a szerk.), szoknyának, ingvállnak és fékötőnek – ami fékető és nem főkötő! – külön jelentése és rendje van, s jaj annak, aki eltér a Salgótarján körüli, palócok lakta községek szabott rendjétől. A pártában maradt vénlány például nem ölthet menyecskéknek való ruhadarabot, mert kinevetik, s a legény sem cifrálkodhat ahogy a kedve tartja, ellenkező esetben szájára veszi a nép. A fia­tal lány hétköznapi ruhája kellően szerény, mégis díszes és csinos kell, hogy legyen, s a várandóssággal sem illendő kérkedni, ám az újszülöttet már takaros pólyában és babafőkötőben szabad csak bemutatni a rokonoknak. Ha a szoknya elöl felmeredt, azt hitték, az illető terhes. A gyász kifejezésére több mód is kínálkozik – Kossuth Lajos halálára például hosszú éveken át emlékeztek –, és a templomi misére sem szabadott akármiben odaállítani, különben gúnyos mosolygás lett a vége.

A földeken is népviseletben kapáltak-kaszáltak az emberek, ha pedig vásárba tartottak, a tolvajok ellen furfangosan szerkesztett négylábú tarisznyát kanyarítottak a hátukra. A mezei munkába indulva az enni- és innivalót hamvasnak nevezett kendervászon abroszba tették, visszafelé pedig a ház körül használható dolgokat kellett odarakni. Aki pedig netán üresen lifegő zsákkal ballagott vissza, az a dologtalanok hírébe keveredett. Általánosságban elmondható, hogy a többszörösen rakott szoknya és a feltupírozott felsőrész kötelező eleme volt a női nem öltözködésének, olyannyira, hogy számos esetben az ifjú férj csak a házasság után, a nászéjszaka előtt tudta meg, hogy valójában sovány vagy kissé teltebb lányt vett feleségül. És ebben tényleg nincs semmi vicc vagy tréfa – mondja Bocsi Éva többszörösen kitüntetett népi iparművész, aki arra tette el az életét, hogy a ma már hétköznap senki által nem hordott népviseletet megmentse az utókornak.

Az értékmegőrzés legjobb módja az asszony szerint a saját kézzel rongyból varrt baba, az arra készült autentikus ruha és fejre tett fékető. A salgótarjáni porta egykori garázsában csaknem nyolcvan különböző baba áll a vitrinekben, ám ahhoz, hogy majdnem teljes legyen a kép, még legalább harminc, de inkább negyven másikra lenne szükség. A palóc lányok és asszonyok ruhája amúgy annak idején rendkívül komoly vagyoni értéknek számított, azok a nagyszülőktől szálltak a gyerekekre. Ha pedig valami újra volt szükségük, akkor azt Losoncról, esetleg a vidéket járó zsidó kereskedőktől vagy egy rendszeresen Kazáron vendégeskedő matyó asszonytól, Dobre Maritól szerezték be.

„Az egyik babám felső szoknyája egy az első világháborúban a frontról hazaküldött olasz anyagból született” – mutat föl egy remeket Bocsi Éva. Mint kiderül, a palóc honvéd a háborús idők forgatagában jutott hozzá valahogy a kartonhoz, s azért küldte el, mert tetszett neki, úgy gondolta, az asszonyon is jól mutat majd. A látvány alapján azt hihetnénk, valami modern szövetet szemlélünk, pedig a kelme már százesztendős is elmúlt.

A kazári és vizslási népviselet már említett speciális kódrendszerének leképezései Bocsi Éva babái, amelyek mind mérethelyesen születtek, ezért élethűek. Ahhoz viszont, hogy a vásznak, gyöngyös-szalagos főkötők és egyéb szemkápráztató alkotások által hordozott jelentéstartalmakat is megismerjük, szükség lenne minden babához egy leírásra, ehelyett Bocsi Éva kalauzol végig a babák titkain.

Nógrád megye értéktára immár ezekkel a babákkal is gazdagabb, jó lenne, ha a különálló történetek és a részletek is bekerülnének oda. A közelmúltban született is egy kiadvány, amely hét népviseletről írja le pontosan, mit látunk, s vizsga előtt álló egyetemisták is érkeznek olykor a Salgótarján közelében álló székely kapus családi házba azért, hogy lejegyezzék az asszony szavait.

Bocsi Éva babáinak ruhái leginkább az általa megőrzött népviseletből varródtak. A már említett 1916-os olasz kartont is viselő babáról elmagyarázza, miként lehet úgy kiszedni egy „igazi” rakott szoknyából egy babára való anyagot, hogy az ne tűnjön fel a szemlélőnek. Itt egy vágás, ott egy hajtás, pár pluszfodor, és már nem is látszik semmi. Ebből is látszik, hogy egy palóc nő szoknyakészletéhez mennyi anyagra van szükség. E népviseletben nemhogy mezei munkát végezni, de leülni vagy sétálni sem egyszerű, hiszen a kikeményített anyagú alsószoknyák hamar kikezdik az ember lábszárát. Külön járásstílust kell annak kitanulnia, aki ezt hordani akarja – fogalmaz a népi iparművész.

Mesél arról is, hogy a férfiak azért nem cifrálkodhattak túl sokat, mert többségük a környék szénbányáiban dolgozott. Bocsi Éva szerint a tarka népviselet vélhetően az uraktól szivárgott le, az egykori lányok és asszonyok lemásolták a környékbeli kastélyokban látottakat, ám mivel nem volt pénzük a drága anyagokra, így általában az olcsóbb kartonból dolgoztak. Persze alkalomadtán használtak selymet is. A harmincas években cifrálkodtak a leginkább, futott a szekér, telt erre is – fogalmaz. A csodás vizslási és kazári viselet az ötvenes évek iparosítási politikájával párhuzamosan tűnt el a süllyesztőben, amikor az emberek Salgótarjánban kaptak tömegesen gyári munkát. Nem volt praktikus a buszon, hamar elkoszolódott, így könnyebbre váltottak, így aztán ma már csak a hagyományőrzők és Bocsi Éva vesz magára efféle ruhát egy-egy különleges alkalommal.

A népi iparművész arról is beszélt, milyen hosszú és bonyolult művelet volt a ruhák tisztítása, az asszonyok rengeteg keményítőt és fahamut használtak a fehérítéshez, alakformáláshoz. A szoknyák redőit egyesével készítették, sok-sok türelemmel. Nagy kincsnek számított egy rend ruha, ezért az emberek bámulatosan tudtak ügyelni arra, hogy az a lehetőségek határáig makulátlan maradjon, megbecsülték, amiért megdolgoztak.