Domonkos LászlóNémeth László inasaként

Óriások inasának lenni nemcsak roppant megtisztelő, de súlyos kötelezettségeket is ró az emberre

Domonkos László – 2018.05.17. 03:22 –

Amikor a múlt század ötvenes éveinek első felében a legnagyobb magyar gondolkodók és esszéisták egyike az egyik legnagyobb orosz író inasának szegődött, teljes joggal írhatta le a hadüzenetszerű mondatot: „Tolsztoj, ha lehet egy tehetség szövését egy szóval jellemezni: realista tehetség volt. (…) Nagy realistának nem azt tartom, aki a valóságot tanulmányozza, hanem akiből a valóság folyik: ami a tolla alól kijön, az kapja a valóság hitelét.”

Németh László Tolsztoj inasaként megtanítja az embert, hogyan lehet mesterien bánni a való világgal itt körülöttünk. Szigethy Gábor úgy fogalmaz, egy lendülettel olvasta végig ezt az elképesztő írásművet, beleszeretett Tolsztojba, minden művét elolvasta. Aki így tud figyelmet, érdeklődést felkelteni, aki ekkora hatásfokkal tud a szívünkbe juttatni valakit: maga is óriás, hatalmas elme, nagyon nagy alkotó. Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legragyogóbb irodalmi filmadaptáció-feldolgozása, Tolsztoj Anna Kareninájának speciális nagyszerűséggel „továbbírt-fényképezett” változata, a hazai mozikban még mindig játszott Vronszkij története láttán azonnal Németh László jutott eszembe. Az Anna Karenina magyar fordítója. Tolsztoj inasa. És nem röstellem bevallani: sokadszorra megpróbáltam, megpróbálok Németh László inasának szegődni. Forgatom Németh László életmű-sorozatának Utolsó széttekintés című kötetét. Benne a sorok, melyeket 1967. feb­ruár elsején a nacionalizmusról írt. (És amelyek csodák csodájára 1980-ban a kötetbe kerülhettek.)

„A magyarság szétesése az utóbbi években meggyorsult. Gyengül a vonzás-centrum, amely a határokon túlrekedt, a világba szétszóródott magyarokat ide kösse – fogyó ellenállással zuhannak más, erősebb központok felé. De már gyengül a magyarság kohéziója idebenn is; a legesztelenebb, magunktól elidegenítő divatnak is gyorsan tábora nő, ami magyarságunkra emlékeztet – ha múlt az, ha szokás, ha irodalom: ellenszenvessé lesz.” És jön a hősies bátorságú, irgalmatlan következtetés: „A legnagyobb baj, hogy e folyamat ellen még védekezni sem szabad. Fennmaradásunk gondjától szenvedni, azokra célozni is: nacionalizmus. A nacionalizmus szóval olyan visszaélés folyik, mely fölér egy nemzeti idegbénulással.”

Ettől a bénultságtól szenvedünk máig. (Talán már valamennyire gyógyulófélben, de azért még mindig sérült idegekkel jócskán.) Hornyik Miklós mondogatta valamikor 1992 táján: szörnyűség, hogy Magyarországon minden fogalmat három másikkal kell megmagyarázni. A még a kommunisták által az ördög öreganyjának kinevezett „na­cionalizmussal” pontosan ez történt: máig bőszen használatos, egyértelműen negatív jelentéstartalmában – a vaknak is látnia kéne – a „sovinizmus” jelentésével azonos, annak megfelelően értendő. Csakhogy az – tudvalevően egészen más. (Íme a visszaélés egyik „alapfogása.”) A nacionalizmus – a latin „natio” (nemzet, fajta) szóból – nemzeti szellemű gondolkodás- és szemléletmódot, ha úgy tetszik, nemzetpártiságot feltételez és jelent. Az égvilágon semmi mást. Büszkén vállalható és vállalandó hát, hogy nacionalisták – magyar nacionalisták – vagyunk Orbán Viktortól Szijjártó Péteren át a Békemeneten piros-fehér-zöld zászló alatt csöndesen ballagó zuglói nénikéig. És tovább. A többi…? Velejéig romlott, ártó szándékú, a nemzetet gyengítő és váltig gyengíteni akaró tudatmanipuláció, alattomosan körmönfont mesterkedés reklámterméke. Semmi egyéb.

Tolsztoj Anna Kareninájának fordítója, A minőség forradalmának halhatatlan szerzője pontosan tudta és 1967-ben éppúgy képviselte mindezt, mint korábban vagy később. Bármikor. Nincs más dolgunk, csak ugyanezt tenni. Németh László inasaiként.