Lóránt KárolyIntegráció anno és most

Talán itt lenne az ideje, hogy az unió mai vezetőit figyelmeztessük: az európai integráció nem ebben a szellemben indult

Lóránt Károly – 2018.05.16. 01:21 –

Hírek szerint az Európai Bizottság a következő hétéves költségvetésben az agrártámogatásokat, ezen belül a közvetlen kifizetéseket és a kohéziós alapokat is csökkentené, és a támogatást a jogállamiság betartásához kötné. Ez azt jelenti, hogy a támogatásokat fegyelmező eszközzé akarja átalakítani a brüsszeli testület.

Talán itt lenne az ideje, hogy az unió mai vezetőit figyelmeztessük: az európai integráció nem ebben a szellemben indult. A valamikori Európai Szén- és Acél Közösség, majd az abból kinövő Európai Gazdasági Közösség igen sikeres integrációnak bizonyult, nem utolsósorban azért, mert az egymást követő integrációs lépéseknél (amelyek akkor a belső vámok fokozatos lebontását, a közös külső vámhatár megteremtését, a közös agrárpolitika kialakítását jelentették) teljes mértékben tekintettel voltak egymás gazdasági érdekeire és sajátosságaira. Ennek megfelelően az integráció fokozatosan ment végbe úgy, ahogy a következő lépések feltételei létrejöttek. Kiemelt figyelmet fordítottak például az egymás közötti kereskedelem kiegyensúlyozására, az eredeti Római Szerződés 3.g paragrafusa például olyan eljárások alkalmazásáról beszél, amelyek révén a tagállamok gazdaságpolitikái összehangolhatók, fizetési mérlegük egyensúlyzavarai kiküszöbölhetők. Még véletlenül sem fordulhatott volna elő olyan helyzet (mint ma), hogy az egyik tagállam (Németország) akkora kereskedelmi aktívumot halmoz fel (évi kétszázmilliárd euró), hogy romlásba dönti a gyengébb gazdaságokat (Görögország, Olaszország, Spanyolország).

A hatvanas évek végén a közösség vezetése elérkezettnek látta az időt, hogy egy gazdasági és monetáris unió megvalósításán gondolkodjon, és megbízásokat adott egy ilyen unió feltételrendszerének kidolgozására. Ennek alapján a hetvenes években három jelentés készült: a Werner- (1970), a Marjolin- (1975) és a MacDougall-jelentés (1977).

Mindhárom jelentésben közös az, hogy reális feltételekből, vagyis egységes államok (mint Franciaország), illetve megvalósult föderációk (mint az Egyesült Államok vagy az akkori Német Szövetségi Köztársaság) tényleges gyakorlatából indultak ki, és abból vezették le egy föderális államberendezkedést feltételező gazdasági és monetáris unió feltételrendszerét.

A luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner irányításával elkészült első jelentés kiemelt fontosságot tulajdonított az unió belső egyensúlya biztosításának: „A globális gazdasági egyensúly megvalósulását a szerkezeti különbségek veszélyeztethetik… Egy gazdasági és monetáris unióban a strukturális és regionális politikák nem kizárólag a nemzeti költségvetés kérdései” – írta a jelentés, és a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése érdekében szükségesnek tartotta jelentős pénzügyi transzferek alkalmazását ugyanúgy, ahogy az egy nemzetállamban történik. A jelentés szerint „a közösségi intézkedéseknek elsősorban a regionális politikára és a foglalkoztatáspolitikára kell koncentrálniuk. Megvalósításukat a közösségi szintű pénzügyi beavatkozás növelése segítené. Ezenkívül erőteljes közösségi politikákra lesz szükség az ipar, a közlekedés, az energia, a lakhatás és a környezetvédelem terén”. Vagyis a Werner-terv messzemenően figyelembe vette a gazdasági közösség akkor még csak hat országa közötti különbségeket, és fő célkitűzése e különbségek csökkentése volt, amit a további integráció elengedhetetlen feltételének tartott. A Werner-jelentés azonban a kőolajár-robbanás okozta pénzügyi válság miatt hamarosan lekerült a napirendről.

Öt évvel később Robert Marjolin francia közgazdász, a Római Szerződés egyik kidolgozója és az Európai Bizottság valamikori elnökhelyettese kapott újabb megbízást a gazdasági és monetáris unió létrehozása feltételeinek kidolgozására. A Marjolin-jelentés kiemelkedő a tanulmányok közül, mert – ha röviden is, de – a gazdasági és monetáris unió megvalósításának szinte minden aspektusával foglalkozik. Bevezetőként rámutat az addigi kudarc okaira: „A helyzet következményeit súlyosbította, hogy 1969-ben úgy határoztak az Európai Monetáris Uniónak az elkövetkezendő tíz évben való létrehozásáról, hogy semmilyen konkrét elképzelésük nem volt arról, hogy mire vállalkoztak (…) Nem fogták fel kellőképpen azt az alapvető különbséget, ami a Római Szerződésben meghatározott vámunió és egy gazdasági és monetáris unió között van.” Majd megmagyarázza, hogy szemben a vámunióval, amikor az egyes kormányok csak azt a jogukat adják fel, hogy önállóan vessenek ki vámokat és mennyiségi korlátozásokat, egy gazdasági és monetáris unióban a nemzeti kormányok a gazdaságirányítás mindazon eszközeinek használatát a közösségre bízzák, amellyel addig kormányoztak. Emiatt a nemzetállami kormányok helyett a közösség feladata lesz az olyan problémák megoldása, mint például a külső feltételek változására adandó válasz, a fizetési mérlegek kiegyenlítése, a munkanélküliség kezelése, a nyugdíjellátás, a minimálbérek biztosítása és hasonlók.

A jelentés újból és újból visszatérő gondolata a regionális különbségek mérséklésének szükségessége. Ennek keretében javasolja egy közös munkanélküli-alap felállítását, amely egyben a lakosság uniós elkötelezettségét is növelné. A jelentés szerint ez az elkötelezettség a gazdasági és monetáris unió létrehozásának alapfeltétele: „a népesség nagy részének úgy kell éreznie, hogy az unióhoz tartozik” – írják.

A mai viták szempontjából érdekes a tanulmány azon megállapítása is, hogy a régiók közötti jövedelemkülönbségek mérséklése azért is fontos, mert azok erőteljes migrációt eredményeznének a kevésbé fejlett régiókból a fejlettebbek felé, ami „a termelési tényezők kevésbé kívánatos elosztásához vezet és lelassítja a közösség egésze jólétének javulását”.

A gazdasági és monetáris unió költségvetési feltételeit a Donald MacDougall skót közgazdász vezette csoport dolgozta ki. Az 1977-ben publikált jelentés az integráció által megkövetelt központi költségvetés nagyságára és a pénzügyi transzferek mértékére adott becslést. Eszerint az integráció kezdeti szintjén a GDP két–két és fél százalékát, a gazdasági és monetáris unió megvalósítása esetén a GDP hét és fél–tíz százalékát, a teljes integráció esetén pedig húsz–huszonöt százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. Ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy az akkori, a GDP egy százalékát kitevő uniós költségvetés mellett nem lehet pénzügyi uniót bevezetni, mert az egységes pénz által keltett egyensúlytalanságok nem lesznek kiegyenlíthetők.

Mindez azonban a későbbiekben feledésbe merült, az euró bevezetésénél az unió vezetése semmilyen korábbi tanulmányt, de a kortárs vezető közgazdászok véleményét sem vette figyelembe. Kizárólag a közös pénz stabilitási feltételeinek kidolgozásával foglalkoztak, ami a maastrichti kritériumok formájában öltött testet. Ezzel az Európai Unió letért az integráció útjáról. Ami ténylegesen történik, az birodalomépítés, ahol azokat a pénzügyi eszközöket, amelyeknek az integrációt kellene szolgálniuk, fegyelmező eszközként akarják alkalmazni a birodalmi központ akaratának nem engedelmeskedő országokkal szemben (a Római Birodalomban e feladatot a légiók látták el).

Az alapító atyák által elképzelt integráció azonban eleve illúziókra épült, hisz az unióban nincs olyan ország, amelyik akár a GDP-je öt százalékát is beadná a közösbe, ezért választási lehetőség csak a birodalom és valamilyen nemzetállami együttműködésen alapuló szabadkereskedelmi társulás között van. Ha nem akarunk a birodalmi központ egy kiszolgáltatott provinciája lenni, az utóbbi alternatíva megvalósulására kell törekednünk.

Az európai parlamenti választásokig még egy év hátra van. Hasznos lenne, ha a fenti választási lehetőségeket és azok következményeit valamilyen formában az európai szélesebb közvélemény elé lehetne tárni. A bevándorlás mellett ez lehetne az uniós választások másik fő kampánytémája.