Domonkos LászlóSemper fidelis

Az ezeréves magyar–lengyel barátság közismert ténye 1956 és a Szolidaritás-idők óta mostanság ismét rendkívüli, ha úgy tetszik, „megemelt” figyelmet, rangot, súlyt kap

Domonkos László – 2018.05.16. 01:20 –

Így májusban (és majd júniusban) ránk köszön a könyvbemutatók kora: aligha van még egy időszak az év folyamán, amikor – az ünnepi könyvhét köré gyülekezve – ennyi könyvpremiert, ilyen-amolyan bemutatót tartanának, mint ezekben a hetekben. Így persze nehezebb az érdemi szelekció, de – dömping ide vagy oda – távolról sem lehetetlen. És ha az ember régi kedves kollégájának, egyben régóta tisztelt pályatársának (mi több, még egykori szerzőtársának is) új kötetével találkozik: az esemény alkalmat ad mélyebb kollektív összefüggések – korunkra különleges aktualitást nyert tények – számbavételére is.

Az ezeréves magyar–lengyel barátság közismert ténye 1956 és a Szolidaritás-idők óta mostanság ismét rendkívüli, ha úgy tetszik, „megemelt” figyelmet, rangot, súlyt kap. Egyikünk sem akarta, de mostanra úgy alakult: a két testvérnemzet szinte egyszerre vált mind gyomorforgatóbb és bicskanyitogatóbb mocskolódások, galád rágalmak és aljas kötözködések célpontjává, felváltva és szimultán. A jelenség persze többszörösen nem véletlen: ahogyan az imperialista Szovjetunió is megérezte a mélyen katolikus Lengyelországban és az örök rebellis-kuruc Magyarországban a más formájú, ezért a baromfiudvarban külön is megfegyelmezendő csirkét – nem tesz egyebet a másik unió sem.

A fentiek miatt különleges hát a jelentősége annak a kötetnek, amely e csúcsidőben került sorra az írószövetség rendezvényei között. És amelyet egy 1965 óta Magyarországon élő lengyel tollforgató – régi jó emberünk –, Konrad Sutarski írt, a Méry Ratio kiadó pedig a megszokottan igényes, igen szép küllemben bocsátott útjára: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal. Amint nézegettem, lapozgattam, egy rövidke latin mondat villant eszembe, egy mondat, ami akár a Sutarski-munkából leszűrhető végső tanulság tömör foglalata is lehet: Polonia semper fidelis. A vérzivataros tragédiák özönével terhes, hősies lengyel históriát olvasgatva ez a mondatocska egyszerre érzékelteti velünk az igazi barátság és a nemzeteket elképesztő mélységekben összekötni képes morális kapcsok nagyszerűségét. (A „semper fidelis” – mindig hűséges – jelmondata az amerikai tengerészgyalogságnak, de a 2011 óta újjáalakult Honvéd Koronaőrség elődeinek is.)

Manapság, midőn a régóta idejétmúltnak vélt „Európa védőbástyája” minősítés mindkét nemzet esetében a lehető leghétköznapibb valósággá lett, érdemes kissé elmerengeni: az én Konrád barátom és a kiváló magyar „rebellis polonisták” – Kovács István, Kiss Gy. Csaba, Szalai Attila, Szenyán Erzsébet – harca a hetvenes évek végétől a nyolcvanas éveken keresztül máig, vajon nem éppen ezekre a mostani időkre hozta, hozza meg végre a maga édes gyümölcsét, már ami a lengyel–magyar vezetésű, mindinkább izmosodó, mind impozánsabb és reménytelibb „Közép-Európa Védművet” illeti?

A „semper fidelis”, a „mindig hűséges” parancsa, úgy lehet, itt és ebben nyer igazolást és igazi értelmet. Lengyel történelem magyar vonatkozásokkal: körülnézünk a világban és el kell hinnünk: aligha volt véletlen, hogy Szent László királyunknak lengyel anya adott életet. Hogy Bem apót a nem éppen ijedős székely góbék áhítatos tisztelettel „vén fenének” becézték. Hogy ’56-ban több európai hadseregnek elegendő lengyel vér érkezett. Hogy még a 19. század második felében is magyar családok ezreiben természetes fogalom a befogadottakra „a mi lengyelünk” kifejezés. És így tovább…

Nem, mindez egyáltalán nem véletlen. Valamikor 2006-ban készült Döbrentei Kornéllal egy interjúkötet, amelynek címe a költő e mondata volt: Magyarországgal Istennek terve van. Javaslom, bővítsük ki egy másik ország nevével ezt a poétikusan szép, látomásos kijelentést. És rögvest előviláglik, mit is takar ott a lélekmélyben ez a két latin szó: semper fidelis.