Félistenek születése

Minden tanult fiatalember tódult a besorozó bizottságok osztályaihoz. Csatlakozott a földmíves és iparos ifjúság, és oly gyönyörű és intelligens tíz zászlóalj állott ki egy pár hét alatt, melynél különbet a világ egy országa sem tudott még felmutatni – emlékezett vissza az egyik önkéntes

Babucs Zoltán – 2018.05.16. 01:17 –

A Batthyány-kormány hivatalba lépésének első pillanatától napirenden volt a császári-királyi hadsereg külhoni garnizonokban állomásozó magyar kiegészítésű alakulatainak hazahozatala.

Felistenek_szuleteseSterio Károly festménye Budavár 1849. évi bevételéről (Forrás: Wikipedia)

Bécs egyre húzta az időt, miközben a magyar fél sürgette a magyar ezredek hazahozatalát, és világossá tette, ha „a közbátorság fenntartására szükséges katonaság behozatala tovább is gátoltatnék, a minisztérium oly lépések megtételét látja elkerülhetetlennek, minőkre felelősségének érzete kényszeríti”. A délvidéki „kis háború” kezdeti szakaszában, 1848. május 16-án – vagyis százhetven éve – kezdődött meg az új reguláris haderő, a honvédség első tíz zászlóaljának szervezése. 

Igaz, az 1848. áprilisi törvények értelmében a felelős magyar kormány fennhatóságot kapott a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó alakulatai felett, de ez sokáig nem volt érvényesíthető, ezért április 12-től kezdve Batthyányék szorgalmazták, hogy a császári-királyi hadsereg magyar kiegészítésű ezredeit hazavezényeljék, ám a bécsi udvar rendre kitért ennek teljesítése alól. Miután Magyarország területén csupán tizen-nyolcezer császári katona állomásozott, a nemzetőrség felfegyverzése nehézkesen haladt, az április 24-i minisztertanács felszólította a külügyért, próbálja elérni az osztrák külügyminiszternél a magyar katonaság hazahozatalát. Ezen a minisztertanácson fogalmazódott meg, hogy amennyiben ennek az osztrák fél nem tesz eleget, „a minisztérium oly lépések megtételét látja elkerülhetetlennek, minőkre felelősségének érzete kényteleníti”, vagyis saját katonaságot fog szervezni. Miközben a nádor erről informálta az udvart, április 26-án Batthyányék – a nagykikindai szerb felkelés hatására – döntöttek a „mozgó nemzetőrség” vagy „önkénytes őrsereg” megszervezéséről. Kossuth Lajos pénzügyminiszter kapta a megbízást, hogy készítse elő a tízezer fő felszerelésére vonatkozó költségvetést, s előbb azt javasolta, hogy Erdélyből vezényeljenek Magyarországra pár ezer kiképzett határőrt, majd május 1-jén kamatozó kincstári utalványokat bocsátott ki a sereg felállítására.

Felhívás hazafiaknak

Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök május 1-jén a császárvárosba utazott, hogy kieszközölje a magyarországi császári főhadparancsnokságok engedelmességét, így Deák Ferencet bízta meg egy 1200 főnyi nemzetőri alakulat felállítási tervezetének elkészíttetésével. Az igazságügy-miniszter az Országos Nemzetőrségi Haditanács (ONH) felé továbbította a kérést, ám annak elnöke, báró Franz Ottinger vezérőrnagy – aki egyben ideiglenes hadügyér és a budai dandár parancsnoka volt – gróf Széchenyi István segítségét kérte. Széchenyi ekkor az ONH titkárát, a 62. sorezredbeli Sztankó Soma hadnagyot utasította a tervezet mielőbbi elkészítésére.

Május 15-e eseménydús nap volt, hiszen reggel érkezett meg a szlavóniai főhadparancsnok, báró Hraboszky János altábornagy jelentése: küszöbön áll a Szerb Fejedelemség támadása – ami végül nem történt meg, de néhány ezer önkéntest átdobtak a magyarországi szerbek megsegítésére. A rácok törvénytelenül megtartott karlócai gyűlése ezen a napon mondta ki a Vojvodina felállításának követelését. Batthyány ugyanekkor kapta meg a kért tervezetet, és az aznapi minisztertanács döntött, miszerint a határmenti erősségekben harckészültséget rendel el, Szeged környékén tizenkétezer fős tábort létesít, és megkezdi a tízezer fős mozgó nemzetőrség haladéktalan megszervezését, amelyet az ONH új elnöke, báró Baldacci Manó ezredes kapott feladatul. Másnap, május 16-án jelent meg a Hazafiak! című felhívás – magyar, német és tót nyelven –, amely a következőket tartalmazta: „Szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak. Minden hazafi szent kötelessége, hazáját bel és kül ellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény. A (…) nemzeti őrseregen felül szükséges haladéktalanul egy tízezer főbül álló rendes nemzetőrsereg felállíttatása. (…) A haza bizodalmasan várja fiaitól, hogy mostani veszélyes körülmények közt, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére az ország zászlója alá mentül előbb összesereglendenek.”

Az első honvédek

Másnap újabb felhívás jelent meg, amelyet „a Magyarországon tanyázó sorkatonasághoz” intéztek. Ebben már arról tudósítottak, hogy tíz zászlóalj fog megalakulni, s „a hadseregnél szokásban levő tisztekkel ellátva, és katonai szabályok szerint gyakorolva és oktatva leend, és őrnagyok által kormányoztatni fog”. Mindezen megállapítások világossá tették, hogy a szervezendő zászlóaljak reguláris erőt fognak jelenteni.

Először „önkéntes”, „rendes” vagy „mobilis” nemzetőrség nevekkel illették az alakulatokat, s az elnevezések kaotikussága jól mutatta az újonnan alakítandó erő közjogi helyzetének bonyolultságát. Aztán május 23-tól kezdték honvédeknek hívni ezen önkénteseket, mely szó a császári sorezredek tartalékzászlóaljának, a Landwehr-zászlóalj tükörfordításából jött létre, és Kiss Károly 1843-ban megjelent Hadi műszótárában szerepelt, de évtizedekkel korábban már Kisfaludy Károly is használta Az élet korai című költeményében.

A zászlóaljak szervezési munkálatait Batthyány irányította az ONH bevonásával, de igénybe vette a császári hadsereg magyarországi hadfogadó szerveit is, tekintettel arra, hogy egy-egy zászlóalj legénységét több vármegyéből kívánták verbuválni. A honvédzászlóaljak megalakulási központjai az alábbi városok voltak: 1. és 2. Pest, 3. Szeged, 4. Pozsony, 5. Győr, 6. Veszprém, 7. Szombathely, 8. Pécs, 9. Kassa, 10. Debrecen. A zászló alá önként álló újoncok háromévi szolgálatra kötelezték magukat, és csupán az egészségügyi alkalmasság volt az egyetlen kritérum. A vagyoni háttér itt már nem számított, amellyel a kormány túllépett az 1848:XXII. törvénycikk keretein, ám ez ellen Bécs – tekintettel a háborús helyzetre – nem emelt kifogást. Bat­thyány sikeresen elérte, hogy az Innsbruckba menekült uralkodó elfogadta a szerbek ellen kiállítandó védelmi sereg megszervezését.

Mivel a húsz forint foglalópénz és a tekintélyes összegű zsold csábító volt, többnyire vagyontalan ifjak csaptak fel honvédnak. A legénység zömét a parasztság, kisebb részét az iparos réteg, s csaknem tíz százalékát az értelmiség – összefoglaló néven a jurátus ifjúság – adta. A 18 és 40 év közötti jelentkezők hatvankilenc százaléka még nem töltötte be a 22. életévét. A jurátusok rendkívül nagy hatással voltak a többi újoncra, iskolázottságuk, a polgári átalakulásért, a magyar nemzeti eszméért és a „világszabadságért” való ifjonti lelkesedésük eredményeként erős öntudatosságot adtak az új honvédzászlóaljaknak, ami később a harctéri tapasztalatok mellett azt eredményezte, hogy az első tíz honvédzászlóalj vált a honvédsereg elitjévé – főként a szegedi 3. „fehértollasok” és a kassai 9. „vörössipkások” – és az 1848 őszétől szerveződő újabb honvédzászlóaljak főtiszti állománya jelentős részben ezen zászlóaljakból került ki.

Május derekán a pesti zászlóaljak toborzása vette kezdetét, a többié június első felében. A pesti 1. és 2. honvédzászlóalj június végére, a többi augusztusra szerveződött meg. A toborzás váltakozó sikerrel folyt, hiszen volt, ahol a tervezett 1094 fő helyett többen, volt, ahol alig ötszázan jelentkeztek, ám ennek ellenére augusztus derekán már 9500 főt számlált a honvédsereg. Az erdélyi uniót követően további négy honvédzászlóalj szervezése vette kezdetét, amelyek közül végül kettő alakult meg, a kolozsvári 11. és a marosvásárhelyi 12., tisztikaruk zömét a székely határőr-alakulatok adták, míg a legénységi állomány az erdélyi diákok színe-virágából került ki, ugyanis a kolozsvári és nagyenyedi líceum diákjai a 11., a marosvásárhelyi diákok és juristák a 12. honvédzászlóaljba jelentkeztek.

A sorkatonasághoz intézett felhívásban az állt, hogy a „még szolgálatban lévő vagy nyugalmazott vagy kilépett magyar tiszturak, kik a fent érintett zászlóaljakba besoroztatni kívánnak, haladék nélkül jelentsék magokat”. Ennek köszönhetően az első tíz honvédzászlóalj kétszáznyolcvan tisztjének kétharmada a császári ármádiából került át szabályos áthelyezéssel (például Damjanich János, Ivánka Imre, Máriássy János), míg egyharmada nyugalmazott vagy kilépett császári tiszt (például Görgei Artúr, Klapka György), hadapród és altiszt volt. István nádor volt az, aki júniustól ellátta az újonnan kinevezett tisztek okmányait.

Egyenruha és felszerelés

Mivel a felhívás szerint a „belépő nemzet-őrök az álladalom részérül fegyverrel s ruházattal láttatnak el”, a miniszterelnök előrelátó módon felmérte, hogy a császári hadsereg magyarországi ruházati bizottmányai – az óbudai és gyulafehérvári – milyen készletekkel bírnak. Ezen helyeken a határőrgyalogság számára tároltak nagy mennyiségben kávébarna és világoskék posztót, így ennek köszönhető, hogy a honvédek egyenruha gyanánt fekete csákót, világoskék tábori sapkát, piros zsinóros, kávébarna atillát és világoskék magyar nadrágot kaptak, felszerelésük és fegyverzetük pedig megegyezett a császári hadseregével. Bécs ezt is igyekezett elszabotálni, számos készletet elszállíttatott, így a honvédek felruházására Bat­thyány a magyar posztógyárak kapacitását is igénybe vette. Ettől függetlenül igen nehezen haladt a ruházat, a fegyverzet és a felszerelés előteremtése. A pesti zászlóaljakat az óbudai raktárból ruházták és szerelték fel. A szegediek, az 5. és 6. honvédzászlóaljak őszig a kukoricakitlinek csúfolt vászonruházatban feszítettek, a pápaiak még júniusban vászonzubbonyt, világoskék nadrágot és köpenyt kaptak, de a 10. honvédzászlóaljat sikerült rendben kiállítani. A kassai 9. honvédzászlóalj csupán tábori sapkája tekintetében különbözött a többiektől, ugyanis a miskolci újoncok „vörös sapkában vonúltak be Kassára az összefutó közönség nem csekély ámulatára. (…) Fel is kérték a zászlóalj-parancsokságot arra, hogy a hadügyminiszter elé terjesztené abbeli kérelmöket, mely szerint az egész 9-ik hovédzászlóalj kivételesen nem kék, hanem vörös sipkát hordhasson. Miután Szemere Bertalan (…) hasonlóképen meg lett keresve, hogy a kérdéses ügyet a miskolci honvédek kívánsága szerint pártolja, megjelent csakugyan nemsokára a hadügyminiszter erre vonatkozó leirata, mely a vörös sapka viselését azon kikötés mellett engedélyezte, hogy a zászlóalj honvédsége a lázadó rácok elleni harcokban tanusítandó vitézségével magát ezen kiváltságra érdemessé tegye”.

A honvédzászlóaljak és az első hatfontos üteg szervezésének időszakát a pécsiek egyik önkéntese, a később századossá avanzsáló Busbach Pető így jellemezte: „Országos mozgalom indult meg. Minden tanult fiatalember, a ki kellő évszámmal már bírt, tódult a besorozó bizottságok osztályaihoz. A tanult ifjakhoz csatlakozott a földmíves és iparos ifjúság, és oly gyönyörű és intelligens tíz zászlóalj állott ki egy pár hét alatt, melynél különbet a világ egy országa sem tudott még felmutatni.”