Dürer és Itália: a rejtett összefüggések

A reneszánsz kori európai művészeti kapcsolatokat mutatja be a milánói Palazzo Reale új kiállítása

Péntek Orsolya – 2018.05.16. 01:09 –

Első alkalommal rendeztek Milánóban kiállítást Dürer és olasz kortársai viszonyáról. A Palazzo Reale termeiben látható tárlat kurátora Bernard Aikema, segédkurátora Andrew John Martin. A kiállítás Dürer és a reneszánsz címmel június 26-ig látható.

Durer Az 1521-es Síró kisfiú velencei kék papírra készült (Fotó: MH)

Kézenfekvő ötlet Milánóban Dürer és az észak-itáliai reneszánsz festészet összefüggéseit bemutatni: Albrecht Dürer, akinek élete jól dokumentált, hosszabb időt töltött Itáliában, és ahogy ő hatással volt az olasz festőkre, úgy nála is kimutatható az itáliai hatás.

A most a Palazzo Realéban látható tárlaton így nemcsak a „húzónév”, azaz Düreré kerül reflektorfénybe, de Leonardo da Vinci, Giorgione és Lorenzo Lotto is.

A kiállítás bevezető termében Domenico Piraina, a Palazzo Reale igazgatója megidézi a többéves előkészítés után megvalósult tárlattal kapcsolatban azt a festményt, amely az egész vállalkozás szimbóluma lehetne: Friedrich Overbeck 1815-ben festett vásznán a sötét hajú Sulamit Itáliát, míg a szőke Mária Németországot jeleníti meg.

A tárlaton százharminc mű szerepel ötven múzeumból. Dürer életéről viszonylag jól informáltak vagyunk, tudható, hogy kétszer járt Olaszországban. Az első útja, az 1495-ös kevéssé dokumentált, az 1505 és 1507 között tett második – a pestis elől menekült el – azonban igen. Erről Vasari is megemlékezik az itáliai festők életrajzáról írt könyvében. Ahogy a kurátorok idézik, noha Dürer Nürnbergben már ismerte Jacopo de’ Barbarit, valódi hatással Giovanni Bellini volt rá – a kiállítás egyik első termében kiállított remekmű, a Fiatal velencei nő arcképe egyértelműen mutatja a Bellini-mintát. A tárlat első szekciójában látható a Mágusok imádása, amelyet Dürer 1504-ben festett, és amely az Uffiziből érkezett a tárlatra. A kép érdekessége, hogy nem a gyermek, hanem az egyik király által átnyújtott ajándék van a festmény középpontjában, az egyik mágus alakjában Dürer pedig magát festette meg. A kompozíció maga Leonardo azonos témájú képére emlékeztet, ugyanakkor megfigyelhető, hogy a vásznon ábrázolt növények és állatok a német élővilág részei, nem az olaszéi, a hűvös ég színe szintén északi tájat mutat.

A rajzok és metszetek közt a kiállításon ott van Dürer édesapjáról készült képe, amely eredetileg az anyát ábrázoló művel alkotott párt, sőt, egy Velencéből küldött levelét is kiállították. A levélben ottani életéről ad számot, a sorok közt pedig egy falfirkaszerű rajzot is készített, hogy partnere el tudja képzelni az egyik figurát, akiről a levélben szó esik.

A Fiatal velencei nő arcképéről már szó esett: ez az első festmény, amelyet Dürer dokumentálhatóan Serenissima városában készített, a nő tipikus velencei ruhát visel. A velencei öltözetek amúgy is foglalkoztatták a művészt, aki egész rajzsorozatot szentelt a korabeli helyi öltözeteknek.

A tárlaton elhelyezték a Madridból érkező Krisztus a doktorok közt című vásznat is. A minta egyértelműen olasz, néhány arc szinte karikatúra jellegű a képen, amelyet állítólag öt nap alatt festett. Vivarinitől és Carpacciótól is ismerjük ezt a képtípust – az alkotók egy-egy képét ki is állították Düreré mellett. A telitalálat azonban Francesco Melzi karikatúrafejei, amelyek amúgy a tavalyi Bosch-tárlaton is szerepeltek Velencében, a dózsepalotában.

A grafikai anyag erős: ismert képe az alkotónak az 1521-es Síró kisfiú, amely velencei kék papírra készült: utóbbi tipikus helyi anyag, Carpaccio is előszeretettel használta. A síró gyerek mellett kiállított Carpaccio-mű is erre készült: remekül össze lehet vetni a két festői gondolkodásmód különbségét. Dürer karcos, hideg, pontos rajza mellett az olasz csupa lágyság és fény-árnyék.

Szépek Vivarini kéztanulmányai, a Rózsafüzér ünnepe című Dürer-mű azonban csak 17. századi másolatban került ki a falra. Egyértelmű, hogy Dürer Bellini trónoló Madonna-kompozícióját vette alapul, az 1488-as munka valóban párbeszédbe tud kerülni a Dürer-másolattal.

A következő szekcióban Dürer, a teoretikus kerül fókuszba. Ahogy John Berger kritikus és festő írja egyik tanulmányában, Dürer apja magyar aranyműves volt, aki Nürnbergben telepedett meg, és akinek hozzáállása egyértelműen a középkori mesteré volt, nála a központban a „hogyan” kérdése állt, ezen túlra nem tekintett. Fia azonban, írja Berger, huszonhárom éves korára olyan festővé nőtte ki magát, akinek gondolkodása ettől eltért: meggyőződése volt, hogy a művésznek a világ titkait kell kutatni, ha szépséget akar teremteni.

A fenti sorok akár Leonardóra is vonatkozhatnának: nem véletlenül párosította jó érzékkel a kurátor Leonardo Windsorból érkezett lórajzait s Dürer lótanulmányait és lovasait, Dürer aktjait és Leonardo befejezetlen Szent Jeromosát 1490-ből. A Vatikánból érkezett munkát nemcsak azért érdemes tanulmányozni, mert befejezetlenül is zseniális, de azért is, mert láthatóvá válik rajta, hogy Leonardo hogyan építi fel a képet, milyenek az alárajzolások.

A következő szekcióban a természetábrázolás kerül középpontba: Dürer első akvarelljei Nürnberg környékén készültek. A táj mint ábrázolásra érdemes téma 1500 körül jelent meg egyértelműen a festészetben: addig inkább háttérként alkalmazták, ekkortól azonban izgalmas dolgok kezdtek „történni” ebben a háttérben, meteoritok, tüzek jelentek meg itt-ott, és egyre fontosabbá vált a növényzet hű ábrázolása is. A Londonból érkezett Dürer-kép, a Szent Jeromos ege például brutálisra sikerült, de érdemes tanulmányozni a terem többi művét is.

A kiállítás egyik legjobb terme A személyiség felfedezése elnevezésű szekció lett: az európai festészettörténetben a 15. századtól sokasodó egyéni portrékra koncentrál. Sajnos a híres Dürer-önarcképek közül sem a madridi, sem a müncheni nincs itt, de a válogatás így is remek. Andrea Previtali Szőrmét viselő férfija (1506) mellett Dürer Fiatal férfiját lehet tanulmányozni ugyanabból az évből, szintén zöld háttérrel, harmadikként pedig egy tíz évvel későbbi Dürer-kép is kikerült.

Ebben a teremben lehet tanulmányozni Lorenzo Lotto egy művét is, amely, bár firenzei a festő, a beállítása szerint a velencei portréhagyomány jegyében készült.

A tárlatról a grafikai munkák vezetnek ki, s a kurátoroknak még arra is volt figyelmük, hogy megemlítsék a Dürer-hatás elterjedését a Duna mentén, a prágai, budai – a tárlat magyarázó szövege szerint „budapesti” – és krakkói korabeli művészetet.

Hans Baldung Grien és Giorgione öregasszonyai kerültek az utolsó képek közé: az életkor szerinti ábrázolások témája Dürertől, északról ered, de a velencei festészetben vált klasszikussá.

Briliáns, az európai festészeti kapcsolatokat jól bemutató, újszerű kiállítás a Palazzo Reale tárlata. Alighanem az egyik legfontosabb festészettörténeti kiállítás ebben az évben Európában.