Tamáska PéterKapital kaputt

Május eleje, jeles napok. A munkáé, az anyáké és a győzelemé, amelyet a németek a kancellár asszonynak köszönhetően „felszabadulásként” kénytelenek megünnepelni

Tamáska Péter – 2018.05.14. 01:20 –

S itt volt a Marx-évforduló is: kétszáz éve született az a gondolkodó, aki a legvégzetesebb módon bizonyította, hogy a társadalom mozgásáról még mindig nem tudunk eleget. Minden polgári értékben kételkedni, mindent aláaknázni: Kapital kaputt. Vagy ahogy ő írta a ’48-as forradalmak után Joseph Weydemeyernek, a későbbi Lincoln elnök és a kommunizmus hívének: „Az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet.” Az 1917-től Oroszországban megvalósított proletárdiktatúra a sztálini rendőrállamhoz és a Gulaghoz vezetett. Marx szülővárosában, Trierben most mégis szobrot avattak neki, de vaskos műveit áttanulmányozva a kommunizmus társadalmáról semmit sem tudunk meg. A társadalom mozgásáról a mai „neomarxistákat” lapozva azonban meglehetősen sokat.

Thomas Kuczinsky – aki szereti ugyan Marx szövegeit, de magát nem nevezi marxistának –, Honecker pártvezér gazdaságtörténeti intézetének egykori igazgatója a Die Zeitnek adott interjúban kifejtette, hogy „a jóléti állam nagy vívmány, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy az a kommunista veszélyre adott válasz volt. Az NDK szocializmusának legnagyobb eredménye a nyugatnémet modell volt. Amerika messze volt a kommunista veszélytől, s ott nem is kellett a jóléti államot bevezetni. A jóléti államot 1990 óta leépítik. Ez negatív, ám tiszta bizonyítéka annak, hogy a veszélyforrás, azaz az NDK megszűnt létezni”. Arra a kérdésre, hogy Trump megválasztása vagy Marine Le Pen előretörése egy „új osztályharc” eredménye – mondjuk a fehér munkásosztályé –, a Marx Tőkéjét bemutató színdarabban is szerepelt Kuczinsky így válaszolt:

„Azok, akik Trumpot vagy Le Pent választották, épp az ellenkezőjét képviselik, mint amiben Marx reménykedett. Ők nem a forradalmat, hanem az ellenforradalmat képviselik. A demokráciát, a mi szabad demokratikus alaprendünket nem tartom ugyan habos tortának, de az ellene folytatott harcot, főképp jobbról, veszélyesnek ítélem meg. Az »ott fenn lévők«, az establishment ellen folyik, amely állítólag mindenért felelős. Jó, hogy a fegyver ezúttal a választócédula s nem a gépfegyver.”

A Kuczinsky által „leninistának” is becézett Slavoj Zizek a Blaszfém gondolatokban azon tréfálkozik, hogy minden fundamentalizmus, így az iszlámé is, csak egy hamis, misztifikáló válasz a liberalizmus hiányosságaira, ám a liberalizmus újra és újra fundamentalizmust szül. „Teljesen magára hagyatva a liberalizmus önmagát aknázná alá. Egyedül egy megújult baloldal tudná alapértékeit megmenteni. Hogy ezek életképesek maradjanak, a liberalizmus a radikális baloldal testvéri segítségére szorul.”

Ami a Marx-évforduló ünnepségeit illeti, megjegyezném, hogy az egyik mai kormányzó párt, a német szociáldemokraták hajdani vezetői az 1959-es Bad Godesberg-i programmal, a demokratikus szocializmus Lassalle-ig visszanyúló jelszavával, a marxizmus és Marx megtagadásával nyerték el a nagytőke bizalmát. A gazdag és nőhódító Ferdinand Lassalle, aki tagja volt ugyan a kommunisták szövetségének, de általános munkásegyletével az első, igazán munkásokból álló pártot megteremtette, Marx gyűlöletet sugárzó megjegyzéseinek céltáblája lett, mondván, hogy „ez a néger-zsidó (milyen) visszataszító a hajkenőcseivel és olcsó ékszereivel”.

Az iszákos s nem mindig illatos próféta 1862 júliusában azt is megírta gyáros barátjának, Friedrich Engelsnek, a kommunisták másik alapító atyjának: „Most tökéletesen világos előttem, hogy Lassalle fejalkata és haja arra mutat, hogy ő négerektől származott, akik Mózeshez csatlakoztak, amikor Egyiptomból menekülni kellett, hacsak az anyja vagy a nagyanyja az apja oldalán nem kereszteződött egy négerrel.” Migrációs korunkban egy ilyen kis széljegyzet egyértelműen durva rasszizmusnak minősülne, hacsak Marx szobrára nem vésnék rá azt a feliratot, hogy „én is afrikai vagyok”. (Marxot, a népboldogítót ugyanis baráti köre és a családja „Mór”-nak hívta.)

A zavaros kilencvenes években egy kiváló brosúra jelent meg Marx címen a szerző nevének feltüntetése nélkül. A befejező részben olvashatjuk, hogy a házvezetőnőjüktől, Lerchentől született gyermekéért Marx nem vállalt felelősséget. „Szeretett volna megszabadulni a gyermektől, ahogy Rousseau tett, beadni valami menhelyre, vagy valakivel örökbe fogadtatni… Végül egy Lewis nevű munkáscsalád gondjaira bízták azzal, hogy látogathatja a Marx családot, de úgy, hogy nem használhatja a főbejáratot és anyjával csak a konyhában tartózkodhat… Marx rávette Engelst, hogy magáénak ismerje el a gyermeket.” A házvezetőnő, „Lerchen volt a munkásosztály egyetlen tagja, akit közelebbről ismert Marx; ez volt az egyetlen kapcsolata a proletársággal, a másik (a gyerek) Freddy lett volna, mert munkásként nőtt fel.” „Marx nem ismerte őt. Csak egyszer látta, amikor a hátsó lépcsőn az anyját jött látogatni a konyhába és nem is sejtette, hogy a forradalmár filozófus az ő apja. 1929 januárjában halt meg, amikor Marx látomása, a szörnyűséges diktatúra megvalósult, a hatalom, amelyről Marx álmodott, Sztálin kezébe került, aki éppen elkezdte véres támadását az orosz parasztság ellen.” Ehhez képest a jakobinus terror, az 1793-as rémuralom Marx szavaival csak a „hazafiaskodó burzsoá”, az üzletelő csőcselék és a „kis nadrágbacsináló nyárspolgár” műve volt.