Szerencsés KárolyTáviratban hívnak

A rengeteg fontos hír mellett engem a múlt héten az fogott meg, hogy Franciaországban nem lehet többé táviratot feladni

Szerencsés Károly – 2018.05.12. 00:38 –

Nem mintha valaha is adtam volna fel táviratot Franciaországban, vagy akárcsak kaptam is volna onnan, de ahogy a dolgokat ismerem, féltem a magyar posta távirdászait. Talán a dísztávirat és a gyásztávirat (utóbbi a végsőkig) még megmarad, de biztosan alig vannak már, akik csak úgy sürgönyöznének, ha már ott a kezükben a mobiltelefon és sok más technikai csoda. A leghíresebb magyar távirat valószínűleg Csontváry Kosztka Tivadaré, aki, hallva, hogy Ferenc József megbetegedett, táviratot küldött az udvarba, ilyen szöveggel: „Királyt a napra kitenni stop Csontváry stop”. Mindegy is, hogy igaz-e, ha nem, már legenda, hozzátartozik a festő személyiségéhez. Holott a kortársak szerint Ferenc József volt a mániákus táviratozó. A diplomáciai táviratok biztosan megmaradnak ebben a hackerektől hemzsegő világban is. De olyan már ne jöjjön, mint amilyenért Teleki Pál még átküldetett egy csillagos áprilisi éjszakán, hogy újra elolvassa: az angolok hadat üzenhetnek nekünk. Teleki ezért főbe lőtte magát, talán érezte, hogy hamarosan háborúba keveredünk a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával, és hadat kell majd üzennünk az Amerikai Egyesült Államoknak! Baljós egy távirat volt, Barcza György adta fel Londonból.

A távirattal különös, bensőséges kapcsolatom volt a múlt században. Főleg, mert kis családunknak az első bő tíz évben nem volt telefonja. Igaz, hogy minden fontosabb utcában, téren is volt telefonfülke, amelyek közül több különböző trükkökkel órákon át használható volt egy „bélással”, de otthon nem érhetett minket el senki. Sem Újpesten, sem Gazdagréten, sem Rákoshegyen, sem Csillaghegyen. Mostanában sokat gondolok arra, mennyi mindent nem tudtam megoldani, és egyre inkább érzem, mennyire hiányzott az átkozott telefon a feleségemnek. Ő vibráló személyiség volt, már egyetem alatt lapoknak dolgozott, riportokat készített, sokakat ismert, de a telefon hiányában s aztán, hogy távolabb kerültünk a belvárostól, egyre nehezebb lett a kapcsolatot tartani. Persze bosszantott, hogy minden „hivatalos helyen” a pártközponttól az őrszobán át a bakterházig volt telefon (bár az utóbbinál inkább az a kurblis fajta, amit sohasem értettem), nekünk viszont tíz év alatt minden egyes kérvényünket elutasították. Ezeket a kérvényeket általában a feleségem írta, egyre „határozottabb” hangnemben, de az elvtársak, majd urak (nagy valószínűséggel ugyanazon személyek) hajthatatlanok maradtak.

De ott volt a kedves, nagyon kedves távirat! Már tizenéves koromban is megbabonázott. Mit tagadjam, imponált, hogy sürgönyözzek, s még inkább, ha kapok is sürgönyt. Akkoriban, a hetvenes években irodalmi olvasmányaim is ösztönöztek, hiszen valamirevaló modern, békebeli hős egészen biztosan írt vagy kapott fontos táviratot. Olyat mindenképpen, amelyben sürgősen pénzt kért. És ha pozitív választ kapott! Lap főszerkesztőjétől, mecénástól, naiv szülőtől: összeg a postán felvehető! Ezen irodalmi táviratok megnyugtattak: írásért lehet pénzt kapni!

Levélregények, sőt sms-regények is meghódítják ma az olvasóközönséget, az én fantáziámat viszont Samuel Bronson egyetlen távirata képes volt felrepíteni: „Leánya délután négykor autóján elindult Rabat felé stop jelenleg Mazagannál benzint veszek fel stop húsz frank stop utasítást és pénzt Rabat főposta stop Bronzon stop stop”. Igen, ebben minden benne volt. Talán arra vágytam egész életemben, hogy egy ilyen táviratot feladjak. Mazagannál, rossz nyomot követve. Balatonkenesére mindenesetre eljutottam. És a sürgönyt feladtam. Most is emlékszem a postáskisasszony csodálkozó tekintetére – én csodálónak láttam –, amelyet rám szegezett, felnézve a kitöltött szelvényből, amin csak ez állt: „Gyere holnap stop kaaroly stop”. A „stop”-ot csak odaképzeltem, de így is jó volt. A lány persze nem jött, de válaszolt, amit csak évekkel később tudtam meg, mert a mamám elmesélte a feleségemnek, hogy ilyen táviratokat kaptam: „Szeretlek stop szeretlek stop szeretlek stop”. Anyám elemésztette az irományt ezzel a megjegyzéssel: „Micsoda liba!” Szeretett engem, a maga módján.

Akit lehetett, táviratban értesítettük lányaink megszületéséről. Dorka még a szocializmus „dinamizálásának” szakaszában érkezett, Anna már a „jogállam kiépülése után”, de abban, hogy telefonunk nem volt, makacs kontinuitás mutatkozott a történelmi korok között. Ez néha jól is jött, például, amikor hétvégenként nem értek el a művelődési házból, ahol dolgoztunk, hogy ugorjunk be jegyszedőnek egy Topo-koncertre. Még Rákoshegyen laktunk, amikor „sürgős” távirat érkezett: „Egy cikk megírásával kapcsolatban legyen szives hivjon fel ma 8 utaan vagy holnap reggel koraan toekeecki laaszlo a hitel rovatvezetője stop.” Este fél kilenckor kibattyogtam az ABC mellé, ott volt egy telefonfülke, amely még nem volt kibelezve. Akkor elkezdődött valami, három nagy cikk lett belőle, és egészen komoly honorárium!

Igaz is, táviratban hívott be az bölcsészkarra a dékán, hogy két év könyvtárosi működésem után tanársegédi kinevezésemről tájékoztasson. Ez még nyolcvannyolcban volt, miután doktorrá avattak – most látom –, éppen házasságkötésünk ötödik évfordulóján. Fehér kesztyű viselése kötelező volt.

A kilencvenes választások után, ősszel jelent meg az első könyvem, Magyarország története 1945–1975 címmel. Belátom, hogy merész vállalkozás volt, de amikor a megírására felkértek (táviratban) még bizonytalanok voltak a „viszonyok”. A Hitel-sorozat segíthetett. Furcsa hónapok voltak. A korábbi történelmi korszakokkal kevesebb probléma volt, de a huszadik század második feléről írni! Sokan nem vállalhatták a konfliktust önmagukkal. Aztán ez a finnyásság hamar elmúlt. De akkor a kötetem négy kiadást ért meg, tudomásom szerint százhatvanezer példányban kelt el. Tudom, hogy ma is tanulnak belőle, könyvtárakban átköttetik, mert elrongyolódtak a példányok. Tudnék ma jobbat írni, de az elírásokon kívül semmit nem kell visszavonnom. Az Élet és Irodalom kritikusa jól belém gyalogolt, távirati stílusban. Biztosan azt hitte ehhez is ért. Írónak, képzőművésznek mondták. Bizony kijelölte a magyar kritika mélypontját, de ettől még, remélem, könnyű neki a föld. Remélem, de nem hiszem.

Akkor már rádióba is hívtak, természetesen táviratban: „koraabbi eertesiteesunknek megfeleloen holnap peenteken 9 ora 45-kor várjuk a raadio felveetelre”. Nem emlékszem már, de ez lehetett az első rádióbeli megszólalásom. Már régóta tartott a kulturális polgárháború, s milyen kiábrándító, hogy ma is tart. Igaz, ennek a háborúnak nem lehet győztese. Telefonunk még sokáig nem lett. Idővel úgynevezett „csipogót” kellett vennem, hogyha a klinikáról azonnali üzenet jön, hívhassam őket. Hátha sietve mennem kell műtétre. Aztán a szomszédunk kiszagolhatta, hogy bevezetik az utcába a telefont, előtte pár hónappal eladta nekünk a táskányi mobiltelefonját, jó drágán. Tudta, hogy transzplantációra várok, szívességet tett. Aztán bevezették a telefont, a táviratok eltűntek.

Egy külön dossziéban itt lapul a fiókomban hat gyásztávirat. Több mint két éve jöttek, homlokomra halált írtak. Holnap elsétálok a postára, feladni egy egyszerű sürgönyt. Még nem tudom kinek és milyen címre, de biztos, hogy nem Franciaországba vagy Indiába. Ott már ki sem viszik. Holtak, szerelmek hívnak mostanában, s titkos jelek üzennek. Menekülni már kevés az erőm, nekik üzenek.

Nagy dolgok történtek a napokban. Megalakult az új magyar parlament, Trump és Putyin üzent egymásnak, Izrael egy kicsit bombázott és a Vörös téren megtartották a szokásos május 9-i díszszemlét. Erről eszembe jut Sztálin távirata, amit Truman amerikai elnöknek küldött 1945 nyarán, amikor mindketten Berlin mellett tartózkodtak. Így szól: „Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm, hogy elküldte arcképét. Mihelyt megérkezem Moszkvába, nem fogom elmulasztani, hogy elküldjem önnek a saját arcképemet. Őszinte tisztelettel: I. Sztálin”. Valamit valamiért…