Kő AndrásKöszönés

Megalakult a héten az új Országgyűlés. Ez adja a tollat a kezembe

Kő András – 2018.05.12. 00:37 –

Tizenegy évvel ezelőtt ugyanis Pelczné Gáll Ildikó, akkoriban az ellenzékben lévő Fidesz egyik elnökhelyettese azt találta mondani nekem: „A parlamentben nem divat a köszönés”. A politikus a kormánypártok egyes tagjaira célzott. Vajon most várható-e, hogy ezen a téren jobbra fordulnak a dolgok? Félek, hogy aligha. Sőt, látva a baloldali politikusok magatartását, a régi „jó szokás”, a köszönés elmulasztása bizonyos körökben bizonyára fennmarad.

Előttem egy százéves könyv, Porzsolt Kálmán író, újságíró, színigazgató, a Pesti Hírlap munkatársa publicisztikai írásainak csokra. Ebben olvasom a Kötelező a köszönés alcím alatt. „A társadalmi illendőség dolgában hozott érdekes ítéletet a budapesti királyi tábla. Kimondotta, hogy kötelező a köszönés; ha egy ügyvéd belép egy törvényszéki bíró hivatalos helyiségébe, köszönni tartozik. Jó nevelésű, művelt emberek talán azt kérdezik erre, hogy szükséges a királyi táblának ítéletet hoznia egy olyan dologban, amit a jó nevelés úgyis megkövetel? Úgy látszik, szükség van erre.” A héten megalakult Országgyűlés egyes padsoraiban ülők számára nem hozható ilyen ítélet, pedig érdemes lenne, mert a köszönés elmaradása a másik ember lebecsülését jelzi.

A honfoglalás utáni magyarság művelődéstörténetének számtalan adata bizonyítja, hogy faluhelyen, kisvárosban kötelező volt egymás köszöntése, hiszen a kis lélekszám miatt – legalább hírből vagy látásból – ismerték egymást az emberek. E magatartás – hála istennek – még ma is dívik, elsősorban persze a kisebb településeken.

A köszönésformák többfélék a Jó napot kívánok!-tól a Kezét csókolom!-on át a Helló!-ig, illetve a Szervusz!-ig. A köszönéspótló üdvözléseket is ismerjük. Például: Hogy vagy?, Ezer éve nem láttalak!, Hová rohansz? A magyar társadalom történetében az elmúlt évszázadokban a köszönések kialakulásában a hierarchia játszotta a legnagyobb szerepet. A köszönésformák is pontosan jelezték a polgárosodás, a demokratizálódás elmaradását. Hol van már az Alázatos tiszteletem!, az Alázatos szolgája! megszólítás vagy az 1948 utáni évekre jellemző Szabadság! De hódító útjára indult bizonyos időben – és tart napjainkig – a szervusz számos alakváltozata is: a Csáó!, a Szia!, a Szióka!, a Cső stb. De megemlíthetem a ma divatos, becéző, sokszor cukrosan bizalmaskodó, illetve argó jellegű köszönéseket: Csók a családnak!, Csocsi!, Csókdosom a kezedet és így tovább.

Élő politikai jellegű üdvözlésformánk nincs – illetve hát van: a nem köszönés.

A kalapemelés szokása az ókori Rómából származik: ott a rabszolga fejfedőjét levéve megmutatta státuszának szimbólumát, a kopaszra nyírt fejét. Középkori eredetű a katonai tisztelgés. A páncélos vitézek ugyanis hasonló mozdulattal emelték fel sisakrostélyukat, hogy arcukat láttassák egymással. Bizonyos köszöntő mozdulatok korunkra megritkultak, de számos nyelvi kifejezésben ezek leírásával említjük az üdvözlést: fejet hajt, megsüvegel stb. De legritkábban a baloldali képviselők teszik ezt – a magyar parlamentben.

Ilyen mélyre jutottunk?