Csóti GyörgyAnyaország

Közel húsz éve teszem szóvá időről időre, hogy mennyire helytelen anyaországnak nevezni a trianoni békediktátum után megmaradt területet

Csóti György – 2018.05.07. 00:33 –

Az anyaország olyan állam, amely gyarmattal rendelkezik (általános iskolai értelmező szótár). Egy betelepült nemzeti kisebbség számára az az ország, ahol ők az államalkotó nemzet, ahonnan kivándoroltak (általánosan elfogadott nézet).

A Magyar Nemzet valamelyik számában olvastam már régebben a Vállaj maradt című írásban, hogy a mai román határ mentén lévő település csak elöljáróinak kegyes hazugságai révén tudta elérni 1920-ban, hogy a csonka Magyarország területén maradjon. „Kérelmezték a határmegállapító bizottságtól, ne csatolják Romániához a falut, mert az kulturális és gazdasági szempontból egyaránt az anyaországhoz tartozik.” Az olvasó joggal teszi fel a kérdést, hogy a trianoni határtól hét-nyolc kilométerre délkeletre fekvő, akkor 98 százalékban magyar lakosságú szomszédos Nagykároly már nem tartozott kulturálisan az „anyaországhoz”? És a határtól kilenc kilométerre lévő Nagyvárad, Szent László és Ady városa a maga kilencvenkét százaléknyi magyar nyelvű polgárával nem anyaország? A sort folytathatnánk, körbejárva a mai Magyarország határát. (A mai Magyarország saját magával határos.)

Közel húsz éve teszem szóvá időről időre, hogy mennyire helytelen anyaországnak nevezni a trianoni békediktátum után megmaradt területet. Pozsony, Dunaszerdahely, Komárom, Kassa, Munkács, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad, Nagyszalonta, Arad, Szabadka, Kopács, Lendva és Kismarton ugyanolyan anyaországa a magyaroknak, mint Győr, Budapest, Debrecen vagy Szeged. Jókai Mór, Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Hunyadi Mátyás, Szent László, Arany János városai ne lennének a miénk? A magyarok anyaországa a Kárpát-medence. Még akkor is, ha ezen a területen ma más nemzetek is élnek, és ők is – joggal – hazájuknak tekintik e tájat. Akkor is, ha elrabolták a kétharmad részét, mert ezer évünket e tájon nem veheti el tőlünk senki. Ez a haza a magyarok lelkében él, ahogyan Illyés Gyula olyan szépen megfogalmazta Haza a magasban című versében.

Ez a virtuális, de bizonyos szempontból mégis valóságos haza anyaországa a világban szétszóródott magyaroknak. Mert az anyaország kibocsátja, elengedi, néha elküldi fiait távoli tájakra. A jó anyaország azonban vigyázó szemeit rájuk veti, szükség esetén biztosítja őket támogatásáról. Aki Erdélyből vagy a Felvidékről ment el Németországba, Kanadába, Ausztráliába, annak a szülőföldje az anyaországa, és szülőföldje a Kárpát-medence.

Az anyaország megnevezés azonban nemcsak érzelmi kérdés, hanem komoly gyakorlati jelentősége is van. Hivatalos úton 1991-ben Londonban voltam. Az esti vacsoránál mellettem ült a brit külügyminisztérium közép-európai ügyekért felelős munkatársa. Barátságosan kérte, meséljem el neki, a magyarok mikor és miért települtek be Romániába! Azt hittem, rosszul hallok, de megismételte a kérdést. Erre azt lehetne mondani könnyelműen, akkor még nem ismerték a régiónkat. (Egy erre szakosodott diplomatánál azonban ez nem fordulhatott volna elő. Hacsak nem velünk ellenséges forrásból kapott ismereteket.) Azóta eltelt egy negyedszázad. A helyzet egy árnyalattal jobb, de még ma is hasonló kérdéseket kap Gál Kinga az Európai Parlamentben. Ha mi a mai Magyarországot anyaországnak nevezzük, azt sugalljuk, hogy kibocsátók vagyunk, a magyarok innen települtek be a szomszédos országokba. Holott mi tudjuk, és tudatnunk kell másokkal is, hogy évszázadokon keresztül hozzánk települtek be a szomszédos népek. Nekik volt Trianon előtt az anyaországuk Szerbia, Havasalföld, Moldva vagy Németország.

Ha történelmi vagy nemzeti kisebbségi kérdésekről van szó, használjuk a nemzetközi térben a „mai Magyarország” kifejezést, itthon meg nyugodtan mondhatjuk, hogy csonka ország, esetleg maradék ország. Ha valaki felveti, ez sértheti a szomszédok érzékenységét, akkor felteszem a kérdést: ők mikor voltak tekintettel a mi érzékenységünkre?

Évtizedek óta hirdetem a fenti gondolatokat, szinte eredménytelenül. Legtöbben ugyan egyetértenek velem, de másnap ismét anyaországot mondanak. Azzal „védekeznek”, hogy olyan szépen hangzik. Valóban szépen hangzik. De nem igaz.

A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója