Új kísértet járta be Európát 1968-ban

Ötven éve tört ki a párizsi diáklázadás, amely kis híján lángba borította egész Franciaországot

Rácz János – 2018.05.04. 01:05 –

A minden hagyományos értéket és tekintélyt elutasító újbaloldali anarchisták mégsem lettek a kapitalizmus sírásói

Ezerkilencszázhatvannyolc májusa ma mágikus dátum azoknak, akik az újbaloldali generációhoz tartozónak vallják magukat. Vannak, akik átkozzák, vannak, akik büszkék a történtekre, s vannak, akik elfelejtenék az egészet. Az egykori szereplők közül egyesek ma is politizálnak.

Boulevard Saint Michel 1968 20180504 Tüntető diákok és rendőrök összecsapása a híres Boulevard Saint Michelen, 1968 májusában (Forrás: AFP - Jacques Marie)
Az ötven évvel ezelőtti franciaországi események egyik főszereplője a német–francia származású Daniel-Cohn Bendit, az európai parlamenti viták mindenki által ismert különc figurája – a hajdan volt Vörös Dani, ahogy hajszíne és szélsőbalos politikai felfogása miatt akkor emlegették. A diákvezér 1968. március 22-én tüntetést szervezett a párizsi Sorbonne-hoz tartozó nanterre-i fakultáson, ahol végül tár­saik letartóztatása miatt az egyetemi tanácsterem lefoglalásával fejezték ki ellenérzésüket. A „francia Rudi Dutschke”, ahogy az 1968. május 13-i New York Timesban említették, pusztán csak az „anarchizmus feltétlen szeretetében tért el német diák­társától”. Ebből is érthető, hogy mindez nem francia, hanem világjelenség része volt.

Miután a francia rendőrség kiszorította a demonstrálókat az épületből, majd az események hatására Vörös Danit is letartóztatták, 1968. május 3-án a Sorbonne egyetem kiürítése után kitört a háború utáni Franciaország történetének legnagyobb demonstrációja, tüntetése, amelyet – utcai harcokkal, sebesültekkel, letartóztatásokkal tarkítva – komoly politikai csatározássá emelt a munkásszakszervezetek bekapcsolódása is. Mindez katalizálta és országos jelentőségűvé emelte a mozgalmat, annak ellenére, hogy a dolgozók és az egyetemisták merőben másért vonultak az utcára. Miközben a munkások kevesebb munkaórával akartak több pénzt keresni, addig a diákok a teljes kapitalista rendszert és annak új vívmányát, a fogyasztói társadalmat kritizálták. A szakszervezetek közreműködésével több százezres tüntetéssé és munkabeszüntetéssé alakultak át az események.

Marcusetól Washingtonig

Az újbaloldal diákjai, midőn megfogalmazták a nyugati jólét bírálatát, nem elsősorban és nem csak a marxista filozófusokra vagy az akkor népszerű Herbert Marcusera támaszkodtak. Bár tagadhatatlannak látszik, hogy Marcuse 1964-ben megjelent Az egydimenziós ember című munkája, amelyben mind a szovjet típusú kommunizmust, mind a kapitalizmust bírálta, alkalmas az új baloldal „bibliájának” szerepére. Nem valószínűsíthető, hogy a diákok, pláne a munkások minden egyes sorát betéve ismerték a baloldali áramlatokhoz tartozó gondolkodók műveinek. Mindahhoz, amit vallottak és cselekedtek, talán Marx önmagában is kevés lett volna. És talán az újabb kutatások fényé­ben az is bátran kijelenthető, hogy a francia diákok külső segítség nélkül nem tudtak volna ilyen nagyszabású politikai mozgalom élére állni. Hiszen Charles de Gaulle francia elnöknek a NATO-val és az Amerikai Egyesült Államokkal szembeni kiállása korántsem tűnt üdvözítőnek a washingtoni politika szempontjából, miközben a párizsi diákok, továbbá az elégedetlen francia szakszervezetek gyanúsan kapóra jöttek egy számukra régóta feszítő és akut probléma, a francia gloire álmának meghaladására. S mindez éppen akkor történt, amikor az Egyesült Államok finoman szólva sem volt a legjobb helyzetben. A vietnami háború legvéresebb esztendejében, 1968-ban négyezer amerikai katona halt meg, az amerikai diákok háborúellenes tüntetéseket szerveztek otthon, amelyhez a párizsi diákság is csatlakozott. Nem is beszélve Martin Luther King baptista tiszteletes meggyilkolásáról és a fekete polgárjogi mozgalom utcai demonstrációiról. Ebben a helyzetben nem jött éppen rosszul egy nemzetközivé váló ügy, amelyben egy régi és Washingtonnal szembeni politikai riválist, Charles de Gaulle-t kellett megleckéztetni.

A Nyugat gazdasági potenciálját és a társadalmi viszonyokat tekintve azt mondhatjuk, minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott. Erősödött a Marshall-segéllyel a háború után növekedési pályára állított nyugat-európai gazdaság. A középosztály gazdagodott és fogyasztott, Sztálin 1953-as halála után elmúlt a harmadik világháború közvetlenül fenyegető réme is. Felnőtt azonban egy új, a második világháborút csak hírből ismerő generáció, amelynek tagjai jóval nagyobb számban, több mint háromszor annyian jártak egyetemre, mint elődeik. Ugyanakkor sokkal inkább ki voltak szolgáltatva − a két világháború közötti időszakhoz képest – a hatalomnak. Az egyetemistákat szinte a karjaiba lökték a baloldali propagandának. Mindez szorosan összefüggött a városiasodással, amelynek során az addig mezőgazdasági munkából élők fokozatosan a nagyvárosokban találták meg a számításaikat. Gyermekeik pedig lassacskán megjelentek a felsőoktatásban is. Nem beszélve a külföldi diákságról, amely egyre nagyobb számban jelent meg Párizs utcáin. Ráadásul ezek a jelenségek más nyugati országokban is hasonlóan formálták a diákság összetételét. A vietnami háború elleni tiltakozás, az amerikai politika bírálata összekapcsolódott a teljes nyugati társadalom kritikájával és a szabad szexualitás kívánságának megvallásával.

Szex és anarchizmus

A lázadó diákok egyik követelése – nem véletlenül − az egyetemi kollégiumokban megvalósítandó szexuális szabadság volt. Nyíltan és bármikor át akartak járni a francia diáklányok szálláshelyére. Talán ez is jól jellemzi, hogy a két világháború között felnőtt értelmiségi magatartáshoz viszonyítva mennyire máshogy álltak a hagyományokhoz.

A tekintélytisztelet és a hazaszeretet, a bevett szokások kötelező meg- és betartásával, a járt úttal szemben a járatlant és valami sajátot akartak megteremteni. Egyetemi tanszabadságot és a kitaposott ösvények helyett rugalmasságot óhajtottak. Ideológiájuk teljesen eklektikus volt, mestereik között megfért Mao Ce-tung, a már emlegetett Marx és Marcuse, Che Guevara egyaránt. Mindazokat csodálták és követték, akikre a szovjet kommunizmustól függetlenül is támaszkodhattak. Kommunizmus, anarchizmus, szindikalizmus, szocializmus és egymás kölcsönhatásai mind megtermékenyítették a párizsi diákságot. Mindezt ellentétbe állították a konzervativizmussal, a kapitalizmussal, valamint a hagyományos értelemben vett s addig követett kultúrával, öltözködési szokásokkal, gyakorlatilag az elitek életvitelével szemben.

A szakirodalom szerint ez az új baloldal a kommunista diktatúrákat is feszélyezte. Ezért a Francia Kommunista Párt eleve nem támogatta őket. Direkten és nyíltan bizonyára nem, balról akadt új kihívójuk, ámde nem kell csodálkoznunk azon, hogy a másik oldal, a konzervatívok ezt nem így élték meg. Tárgyalásokkal és az 1968 júniusában kiírt választásokkal, úgy tűnt, De Gaulle megnyerte a csatát, hiszen a konzervatívok többségbe kerültek a Nemzetgyűlésben. A sztrájkok abbamaradtak, a diákok is visszatértek az iskolapadba. Ám ez nem jelentette a háború megnyerését, De Gaulle napjai meg voltak számlálva.

Terroristák és globalisták

Az újbaloldaliság nem ért véget, fokozatosan liberális eszmévé, szellemi, kulturális, politikai örökséggé alakult, némely esetben érdekes vargabetűket is leírt, hiszen egyes nyugati fiatalok nem elégedtek meg a tüntetésekkel, barikádok emelésével, a rendőrökkel szembeni összecsapásokkal. Hans-Joachim Klein Carlos, a Sakál társa volt az 1975-ben a bécsi OPEC-székházban kivitelezett terroristaakciónak és ember­- rablásoknak. Klein az 1970-es években a Vörös Hadsereg Frakciót támogató Vörös Segély szervezeténél is tevékenykedett Nyugat-Németországban. Összeismerkedett Vörös Danival is, aki azokban az időkben támogatta, amikor már szakított Carlosszal, és bujkálnia kellett. A baloldalon tovább radikalizálódó nyugati fiatalok között tehát találhatunk a palesztin felszabadítási szervezetekkel együttműködő nemzetközi terrorista mozgalmakban részt vevő személyeket is. Számukra 1968 májusa túl puha volt, és korántsem vezetett eredményre.

Meghaladni, emlékezni vagy elfelejteni? Mi 1968 öröksége? A lázadó diákok, az újbaloldaliság, a liberalizmus, a fogyasztói társadalommal szembeni kritika, a kulturális és szexuális forradalom? Talán mindez – talán valami más. Bárhogyan is válaszolunk ezen kérdésekre, tagadhatatlanul új kihívást jelentett, amely miatt érdemes megismerni a történteket. Annál is inkább, mert Európa és a világ 1968 után alaposan megváltozott. Ráadásul az akkori szereplők ma is köztünk járnak, csak mostanság közülük néhányan a globalizmus hívei. És akárcsak 1968-ban, most is a konzervativizmussal, a hagyományokkal állnak szemben. Máshol, másutt, más szólamokkal, de most is csatát vívnak.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa