Ulicza TamásWashingtoni párbajhősök

Álláspont. Két saját útját járó vadnyugati párbajhős találkozott Washingtonban

Ulicza Tamás – 2018.04.25. 03:48 –

Nem egy szalonban és nem a naplementében, de egymásra mosolyogva, kezüket az övük közelében tartva, hogy bármikor pisztolyt ránthassanak.

A vadnyugati párhuzamnál maradva, Emmanuel Macron és Donald Trump is kívülállóként lett városa seriffje, sokak meglepetésére. Bár Macron korábban dolgozott a kormányzatban, sikeres akkor lett, amikor a korábbi pártokon túllépve új mozgalmat alapított. Trump pedig maga lett a mozgalom a republikánus párton belül.

Mikor először találkoztak, nyilvánvalóan ellenfelek voltak, aztán szembetalálták magukat a valósággal saját országukban. Mindketten rengeteg ígérettel és nagy tervekkel kezdték meg a kormányzást, de a demokratikus fékek és ellensúlyok, a korábbi elit érdekei, a szakszervezetek és a bíróságok ellenállása hamar megmutatta, hogy a demokrácia nem egyszemélyes pasziánsz, sokkal inkább egyszerre több asztalon zajló pókerjátszma. Ezek természetesen általában nem rossz dolgok, nagyon helyes, hogy egy demokráciában nem lehet huszárvágással döntéseket hozni.

Mindenesetre belpolitikai nehézségeik és a közös külpolitikai érdekek miatt a két magányos harcos ma már
nagyon is megérti egymást. Nemhiába nevezték Macront a sajtóban több helyen Trump-suttogónak vagy Trumpszelídítőnek, mert az európai vezetők közül talán neki sikerült a leginkább megtalálni a hangot az amerikai elnökkel. Tegyük hozzá, hogy ebben nem kevés munkája van a francia államfőnek: míg mások a találkozók alatt általában igyekeznek minimálisra csökkenteni a Trump közelében eltöltött időt, Macron látványosan sokszor keresi a nehéz természetű amerikai elnök társaságát, és telefonon is sokszor beszélnek. Bugyuta kézfogáspárbajuk természetesen tovább folyik, de ez inkább tét nélküli macsóskodás, mint lényeges kérdés, hacsak nem azokat a zseniális megoldásokat tekintjük, amelyekkel Macron protokollstábja ellensúlyozza Trump trükkjeit, például, hogy hétfőn a francia elnök arcra adott puszikkal köszöntötte amerikai kollégáját.

Most azonban Macronnak kemény fába kellett vágni a fejszéjét: az iráni atomalku, Szíria és a környezetvédelem mellett az amerikai vámok kérdése is olyasmi, amit Trump a zászlajára tűzött a legfontosabb ígéretei közé.

Ahogy annak idején az amerikai nép Franciaországtól kapta a Szabadság-szobrot, úgy kellett most Macronnak elvinni az európai szövetségesek által rábízott fáklyát, és meggyőzni Trumpot, hogy sem a Szíriából való kivonulás, sem az iráni atomalku egyéb javaslat nélküli felmondása nem segíti sem a világ, sem az Egyesült Államok problémáinak megoldását, csupán egy politikai Leslie Nielsen-karakterré tenné Trumpot, aki vidáman sétál el, miközben a Közel-Kelet összedől mögötte.

Kim Dzsongunnak is nyílt üzenet lenne az iráni atomalku tárgyalás nélküli felmondása: az amerikai elnök pont olyan megegyezést kíván kötni most Észak-Koreával, mint amilyen szerződést a „történelem legroszszabb egyezségének” nevezett Irán esetében.

A washingtoni sajtótájékoztató alapján azt kell mondanunk, hogy bár mindketten engedtek, a találkozó győztese Emmanuel Macron, hiszen végül is egy új megegyezés tárgyalásának megkezdése Iránnal, a térség országaival és Oroszországgal nem az atomalku felmondása, viszont azt elérte, hogy Trump beismerje: az amerikai csapatok azonnali kivonása csakis a káoszt és Irán érdekeit szolgálná.

Itt Európában azt remélhetjük, hogy nemcsak az ajándékba vitt facsemete, hanem a Macron által Trump fejében elültetett gondolatok is termékeny talajra találnak Washingtonban.