Vilmos császár korán örült a győzelemnek

Száz éve indultak a világháború utolsó nagy német offenzívái a nyugati fronton, de a nyárra világossá vált, hogy a központi hatalmak nem tudják megnyerni a háborút

Ligeti Dávid – 2018.04.23. 04:09 –

Száz éve, a Nagy Háború utolsó tavaszán a nyugati fronton általános offenzívát indított a német hadsereg, amely egészen július közepéig tartott. A kezdeményezés 1916 nyara után most először került II. Vilmos császár csapatainak kezébe. A hadjárat során több alkalommal kritikus helyzetbe került az antant, végül azonban a brit és amerikai erők által támogatott francia csapatoknak sikerült elhárítani a támadásokat, megvédeni Párizst, majd a nyár derekától több ellentámadással kiűzni a németeket Franciaországból és Belgium nagyobb részéről.

Lys-völgyAz 1918. április 10-én a Lys-völgyi német gáztámadásban megvakult brit katonák (Forrás: Wikipedia)
Három héttel az offenzíva kezdete előtt a központi hatalmak jelentős területi nyereséggel sikerrel fejezték be a háborút a keleti fronton a breszt-litovszki békével. A harcok de iure már 1917. december 22-én befejeződtek ezen a hadszíntéren, noha mind a Német Birodalom, mind a Monarchia, sőt a törökök is folytatták az előrenyomulást a bolsevik hatalomátvétel következtében kialakult hatalmi vákuumban. Ezzel együtt a német vezérkari főnök, Paul von Hindenburg tábornagy és főszállásmestere Erich von Ludendorff gyalogsági tábornok negyvenkét német hadosztályt tudott nyugatra vezényelni, sőt egy minőségi cserét is végrehajtva a legkiválóbb csapataikat is Franciaországban tudták bevetni. Ezen erősítés volumenét jól jelzi, hogy 1916 nyarán a Bruszilov-offenzívát 14 hadosztály keletre vezénylésével sikerült megállítani. A németek 1914 ősze óta most először élvezhettek létszámbeli fölényt a nyugati fronton. A nyugati antant két legfontosabb hadserege – a brit és a francia – szabályszerűen kivérzett az előző évek felőrlő háborúiban: a franciák utoljára 1917 májusában tudtak komolyabb offenzívát indítani, a tehermentesítésükre indított flandriai csaták során pedig a brit erők szenvedtek el szinte pótolhatatlan veszteségeket.

A német „bivalystratégia”

Jóllehet a külső jelek kedvezőek voltak a központi hatalmak számára, mind a Német Birodalom, mind a Monarchia komoly ellátási nehézségekkel, sőt éhezéssel nézett szembe. A háború ötödik évében, 1918 tavaszára már az arcvonalban küzdő katonák élelmezése is súlyos kívánnivalót hagyott maga után. Eddigre világossá vált, hogy az egy évvel korábban elindított korlátlan tengeralattjáró-háború nem érte el kívánt céljait: elsősorban Nagy-Britannia kiéheztetését és az amerikai csapatok Európába szállítását. Ebben a helyzetben egyetlen esély kínálkozott a győzelemre: szétzúzni az antant erőit Franciaországban.
Az antant 186 hadosztályával szemben a németek 194 divíziót vonultattak fel. II. Vilmos csapatainak ekkorra a szó szoros értelmében a fél világgal kellett szembeszállniuk: francia, angol, belga, amerikai és portugál egységekkel, valamint az antant gyarmatairól rekrutált katonákkal. A hadműveleti terveket kidolgozó Ludendorff kétféle német hadosztálytípust hozott létre: erősebb és harcedzettebb katonáit az ún. támadó hadosztályokba tömörítette – ez erőinek negyven százalékát jelentette.

A többi divízió szerepe a védekezés volt.

A támadás során a németek az előző években kifejlesztett, de ennyire tömeges mértékben még nem alkalmazott taktikát alkalmazták. Tüzérségük a Bruszilovtól eltanult metódus alapján rövid és meglepetésszerű pergőtüzet zúdított az ellenségre, majd rohamegységek indultak támadásra, akik könnyű géppuskákkal, géppisztollyal, valamint tengernyi gránáttal felszerelve nyitottak réseket az ellenség védelmében. Először rést vágunk, a többi magától jön! – vallotta Ludendorff. Taktikáját az antant „bivalystratégiának” nevezte el. Ezen módszerek lehetővé tették, hogy a nyugati front minden pontján meglepetésszerű támadás kezdődjön, így ne maradjon idő az antanttartalékok átvezénylésére. Amiben viszont súlyos hátrányban voltak a németek, az a harckocsik száma volt. Míg az antant eddigre már ezres nagyságrendben tudott tankokat bevetni, a németek A7V típusjelű harckocsijából mindössze tucatnyi áll rendelkezésre.

Botlás a siker küszöbén

Március 21-én hajnali 4 óra 40 perckor megkezdődött a német tüzérség belövése és gáztámadása. Rövid idő elteltével La Frère és Arras között, mintegy 75 km hosszú arcvonalon a németek támadást indítottak 26 brit és hét francia hadosztály ellen. Annak ellenére, hogy sikerült a front áttörése, és a britek visszavonultak, döntő győzelmet nem sikerült kicsikarni. A fő cél ugyanis az angol és a francia erők szétválasztása, és lehetőség szerint a Flandriában harcoló antantcsapatok bekerítése volt. Hindenburg és Ludendorff számára keserű tapasztalatot jelentett, hogy az előrenyomulás mértékét sok esetben nem az antant ellenlökései fékezték le, hanem az a tény, hogy az éhező német alakulatok a kezükre került élelmiszerkészleteket fosztogatták. Különösen nagy keletje volt az amerikai marhahúskonzerveknek és a fehér kenyérnek – ezek az ételek eddigre eltűntek a német katonák étrendjéből.

Mindazonáltal a korábbi évek állásháborúja hirtelen véget ért nyugaton: a hadműveletek újra jelentősebb térnyeréssel jártak, miután a védekező fél előnye az új támadási módszerek miatt eltűnt. A németek néhány nap alatt kb. kétezer négyzetkilométer területet foglaltak el, miközben 1916–17 folyamán néhány száz négyzetkilométernyi földdarabért hónapig tartó harcok zajlottak Verdunnél, a Somme-nál, valamint Flandriában. A csatát „a császár csatájának” (Kaiserschlacht) is szokták nevezni, mivel II. Vilmos a hadszíntér közelében tartózkodott ezekben a napokban.

A német uralkodó nyugodt és magabiztos volt, és ezt nyilatkozta: „ha most angol küldött érkezik, hogy békét kérjen, először le kell térdepelnie a császári zászló előtt.” Április 5-re azonban a Michael fedőnevű offenzíva kifulladt, és Amiens elfoglalása sem sikerült. Párizs még mindig mintegy százhúsz kilométerre volt az arcvonaltól, ez a távolság azonban lehetővé tette a németek számára, hogy speciálisan összeállított nehézlövegeikkel lövessék a várost.

Az antant a támadás hatására belátta, hogy egyesíteni kell csapatai vezényletét, így április 3-án Ferdinand Foch tábornagy lett az összes nyugati fronton küzdő antant egység főparancsnoka – eddigre még az amerikaiak ellenkezését is sikerült megtörni, akik korábban hallani sem akartak arról, hogy erőiket európai parancsnokság alá rendeljék. Ugyanezen napokban az antant propagandáját is fokozta: Georges Clemenceau ekkor robbantotta ki a Sixtus-affér botrányát, és publikálta IV. Károly tavaly tavaszi leveleit, amelyben a magyar király kompromisszumos békét ajánlott az antantnak. E tettével a francia miniszterelnök denunciálta IV. Károlyt a németek szemében.

Április 9-én a németek Flandriában támadták meg az ellenséget. A Lys folyó völgyében a portugál hadtörténelem legsúlyosabb vereségét okozta az offenzíva, és bár a britek is számottevő veszteségeket szenvedtek el, ismét elmaradt a döntő siker. A helyzet kritikus voltát hűen illusztrálja a brit főparancsnok, Haig tábornok április 11-én kiadott parancsa: „Nincs más lehetőség, csak a kitartó küzdelem. Minden állást az utolsó emberig védelmezni kell: a visszavonulás nem engedélyezett. A hátunkat a falnak vetve és ügyünk igazába vetett hittel mindegyikünknek a végsőkig kell vívnia ezt a küzdelmet.” Valószínűleg ekkor álltak a legközelebb a győzelemhez a központi hatalmak az egész háború folyamán. Április 24-én került sor a hadtörténelem első harckocsiütközetére, ekkor Villeres-Bretonneux térségében lőtték egymást az angol és német tankok.

Május végén a németek Laon térségében a francia erőket támadták meg, akik rövid idő alatt kritikus helyzetbe kerültek, mivel a tartalékok zömét a Lyshez, illetve a Somme-hoz vezényelték, mivel a március–áprilisi csaták folytatását várták. Ennek megfelelően a támadó 38 német hadosztály elsöpörte a védekező 23 antanthadosztály védelmét. A megelőző tüzérségi előkészítés az egyik legsúlyosabb pergőtűz volt a háború egész történelmében: néhány óra leforgása alatt megközelítően egymillió lövedék robbant a térségben. A németek elfoglalták az előző év harcaiban hírhedtté vált Chemin des Dames magaslatait, és elérték a Marne folyót, amelyet még 1914 szeptemberében kellett elhagyniuk. Párizst 75 kilométerre sikerült megközelíteniük. Ám a döntő győzelem ismét elmaradt, ráadásul a támadás által egy zsák jött létre az arcvonalon, amit nehéz volt hatékonyan védelmezni.

Május végéig a két hónapja tartó harcok mindkét félnek mintegy fél-fél millió emberébe kerültek – a veszteségek most először nem voltak lényegesen magasabbak a támadó félnél, mint a védekezőknél. Az antant azonban túlélte a német offenzívákat, és veszteségeit jóval gyorsabban és könnyebben pótolhatta, mint a központi hatalmak. 1918 nyarára már közel egymillió amerikai katona érkezett Franciaországba, és az arcvonalon is egyre több amerikai egység jelent meg. Így nem csoda, hogy 1918 tavaszán Hindenburg kétségbeesetten kérte a Monarchiától, hogy egy olaszországi offenzívával segítsen ezen a helyzeten, ám a június közepén – döntően a Piave folyó mentén – indított támadás néhány nap alatt szintén kudarcba fulladt.

A németek július 15-én még egy utolsó offenzívát indítottak Reims térségében: mindent egy lapra feltéve több mint 6000 löveg, 2200 aknavető és 900 repülő bevetésével indult meg a támadás. Foch értesülve Ludendorff szándékairól, sikerrel ürítette ki első vonalait, így most fordított szerepállásban megismétlődött 1917 májusának Nivelle-offenzívája: a támadó fél tüzérsége lényegében üres állásokat zúzott szét, majd a rohamozó katonákat erős ellenlökések fogadták. Az antant tüzérsége miszlikbe aprította a kimerült német csapatok zömét, így az offenzívát annak harmadik napján, július 17-én le kellett állítani. Ezzel végleg elveszett a német kezdeményezés a nyugati fronton.

A következő hetekben az antant támadásai visszaszorították Hindenburg csapatait, és visszafoglalták a március óta elveszett területeket. A német katonák morálja mélypontra zuhant: a háborút értelmetlennek látták, éheztek. Mindent egybevetve, 1918 július közepére világossá vált, hogy a központi hatalmak nem tudják megnyerni a háborút.

A vereség előjele

Utólag sok katonai szakértő bírálta a német hadvezetést, hogy túl nagy kockázatot vállalt a támadássorozattal, és ezzel meggyorsította az összeomlást. Ám valójában Hindenburg és Ludendorff előtt nem sok választás maradt: ha győzelmesen be akarták fejezni a háborút, támadniuk kellett, és ez racionális döntésnek tekinthető. Az egyetlen másik opció egy megegyezéses béke megkötése lehetett volna, amit a magyar király, IV. Károly képviselt. Ez a politika azonban elfogadhatatlan volt a Német Birodalom számára, és végső soron ez a hibás döntés vezetett a háború elvesztéséhez.

Az első világháború történetét túlságosan gyakran kizárólag a nyugati front eseményei alapján vizsgáljuk. Mégis a háború legfontosabb frontja valóban ez volt, így a német offenzívák kifulladása, majd a visszavonulás már az elkerülhetetlen vereség előjele volt. Szimbolikus jelentősége volt annak, hogy ezen küzdelmekben a Monarchia csak jelképes, két hadosztálynyi erővel vehetett részt.

A sokszor kiélezett küzdelem és az egyre növekvő áldozatok mindkét felet csak eltökéltebbé tették, így a kompromisszumos béke lehetősége elveszett 1918 nyarára. Ebben az értelemben Hindenburg és Ludendorff kudarca a történelmi Magyarország halotti anyakönyvét is kiállította.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa