Bogár LászlóFolyamatos jövő

A magyar vidék visszavágott a mindent eldönteni készülő véleményhatalmi terrorgépezetnek

Bogár László – 2018.04.17. 03:37 –

Amikor a Fidesz 2002-es választási kampányának jelmondatául azt választotta, hogy A jövő elkezdődött, még volt remény arra, hogy tizenkét év után valóban elkezdődik a rendszerváltás rendszerének az a szakasza, amelyben már minden társadalmi réteg érzékelheti a felemelkedés hatását. Nem így történt, a jövő elkezdődése helyett az ultraliberális globalo-kifosztás újabb lejtőjén csúszott lefelé az ország, egészen 2010-ig, amikor a Fidesz mindent elsöprő győzelmével húsz év után a rendszerváltás összeomlott rendszerének romjain valóban „elkezdődhetett a jövő”.

Most, miután a Fidesz egymást követő harmadik kétharmados győzelmét érte el, az is egyértelművé vált, hogy mindez folyamatos jövő időt jelent. Az is érzékelhető azonban, hogy mind a Magyarország nevű lokalitás, mind a globális rend beszédterében iszonyú intenzitással örvénylenek az ezzel teljesen ellentétes energiák is. Sőt ez a „láthatatlan” globális véleményhatalmi terrorgépezet professzionális hatékonysággal tudta elérni azt is, hogy a választások előtti hetek során szinte mindenki elbizonytalanodott, és azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesz még az abszolút többséget sem tudja majd megszerezni.

Történt mindez annak ellenére (is), hogy a közvélemény-kutató intézetek ebben a mesterségesen előállított és mint kiderült, teljesen hamis „véleményklímában” is kitartottak amellett, hogy a Fidesz mindenképpen kétharmadot megközelítő győzelmet szerez. Fontos eleme ennek a társadalomlélektanilag egyelőre feldolgozatlan talánynak, hogy volt az országnak azért egy olyan „vidéke”, ahol a Fidesz egyedül valóban nem tudott volna „kormányt alakítani”, és ez a „vidék” nem más, mint az ország fővárosa, Budapest.
A jelenség nem új, sem időben, sem térben. A nyugatias modernitás világában a nagyváros a globális véleményhatalmi tér által közvetlenül irányítható vagy inkább vezérelhető, ám a vidék nem egészen. Amerikában is a keleti és nyugati part nagyvárosainak véleményhatalmi diktatúrája dönt el mindent, ám a lenézett „fly-over” vidéki Amerika időnként, mint a legutóbbi elnökválasztás alkalmával is tette, visszavág.

A magyar vidék is látványosan visszavágott most a választások előtti hetek során mindent eldönteni készülő véleményhatalmi terrorgépezetnek. Mindennek megértéséhez az egész magyar történelem megértésére volna szükség. Annak a máig is feldolgozatlan drámának a megértésére, amelynek lényege, hogy míg az elmúlt ezeregyszáz év első felében, nagyjából Hunyadi Mátyás haláláig, a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa minden birodalmi alávetési kísérletnek ellenállt, addig a máig húzódó második fél évezred során az egyre brutálisabb birodalmi függések által létrehozott lejtőn folyamatosan lejjebb csúszva veszíti el anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értékeit. E lejtő két nagy „letörése” mellett (ezt szokás Mohács és Trianon nevével szimbolizálni) számos kisebb jelentőségű, de annál fájdalmasabb vagyonvesztés is végbement. Ezek egyike a „rendszerváltás” fedőnevű újabb birodalmi kifosztás időszaka.

Teljesen érthető tehát, hogy a nemzet politizációs tereiben az egyetlen igazán fontos kérdéssé a birodalomhoz fűződő viszony minősége vált. A kuruc–labanc, a népies–urbánus vagy napjainkban a nemzeti–globalista fogalmakkal leírható létértelmezési meghasítottság nyomán valójában két, egymást egyre inkább teljesen kizáró (természetesen az egész nemzeti sorsközösségből is kizáró) szembenállás jött létre. Az egyik „szélen” azok vannak, akik úgy vélik, hogyha belepusztulunk is, ki kell harcolnunk a birodalomtól való teljes függetlenséget. A másik „szélen” pedig azok, aki azt hangoztatják, hogyha belepusztulunk, akkor is teljesíteni kell a birodalom minden minket érintő követelését.

Mivel mindkét „szél” a magyar nemzet nevű emberi közösség létét tenné kockára, így a lehetséges út az valahol középen van, ám éppen az az eldönthetetlen, hogy ki és minek alapján határozza meg azt, hogy mi ez a közép. Bibó István ezt a szerinte is destruktív meghasítottságot a „túlfeszült lényeglátó” versus „hamis realista” létkarakterének összeütközésével írta le Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában. Bibó ebben a tanulmányában éppen hetven évvel ezelőtt hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen rendkívüli fontossága volna a „lényeglátó realista” létkarakter felépítésének.

A lényeglátó realista az ő értelmezésében az, aki látja, érti és tudomásul veszi a „birodalom” létét, és látja annak szuverenitáskorlátozó erejét, s e korlátozás pusztító következményeit, ennyiben tehát lényeglátó. De realista abban az értelemben, hogy a birodalmi függés tényének ismeretében folyamatosan keresi azokat a lehetőségeket, eljárásokat, amelyek segítségével, a birodalommal szembeni alkuerő, a szuverenitás legalább részleges visszaszerzésével, növelhető.

Az elmúlt nyolc év során a Fidesz-kormányok éppen erre törekedtek, és a jelek szerint a magyar társadalom ezt a törekvést felismerte – és, mint a mostani választásokon láthattuk, akceptálta. A most, érthető módon dühös és indulatos ellenzék előtt is nyitva áll (bár eddig is nyitva állt) a lényeglátó realista létkarakterének megteremtése, ám ahhoz a Fideszre és személy szerint Orbán Viktorra irányuló destruktív energiáik helyett olyan építő és alkotó energiákat kellene mozgásba hozniuk, amelyek a negyedik évtizedébe lépő rendszerváltás veszteseinek nyújtanának felemelkedési stratégiát. Mert a jövő elkezdődött, s addig fog tartani, amíg valaki a Fideszénél is vonzóbb távlatokat tud nyitni a vesztesek számára.