Az utolsó élő recski rab

A bravúros szökés egyik megtervezője és résztvevője az akkor huszonhat éves Mózes Mihály volt, akinek addigi életpályája is mozifilmet érne

Ludwig Emil – 2018.04.17. 03:26 –

Ha a levedlett ruszki csizma szögei nem kezdték volna el mérgezni egyre fájóbb, üszkösödő lábát, másként alakult volna a sorsa

Recsk„Az első fogolytranszport feladata volt a három méter magas facölöpökből és szögesdrótból készült kettős kerítés felállítása, a primitív, gyönge széldeszkákból készült, birkahodályszerű barakkok összetákolása” (Forrás: Wikipédia)
A lázasan készülő magyarországi választás előtti hétfőn különleges értékű és jelentőségű filmvetítésre kaptam meghívót az Eötvös utca 10. szám alatti közösségi és kulturális színtérbe. A sokoldalú intézmény filmklubjának rendezésében mutatták be a hírhedt recski internálótáborról szóló újabb dokumentumfilmet. Papp Bojána rendező és Bank Barbara történész pódiumbeszélgetése nagyszámú közönség előtt zajlott le, jellemző volt a szépkorú, választékosan öltözött hölgyek jelenléte.

A Mátra északkeleti oldalán, az Alföld síkja fölött 400 méter magasságban fekvő Recsk község határában, a Csákány-kő nevű andezitbányától negyedórányi távolságra 1950 és 1953 között titkos politikai internálótábort „üzemeltetett” az Államvédelmi Hatóság (ÁVH). Előzménye 1946-ig nyúlt vissza, amikor a szovjet megszállók oltalma alatt kisebbfajta vörös államot hoztak létre magyar földön a Szovjetunióba emigrált meg a háború idején itthon lapult, bosszúszomjas kommunisták. A Moszkvából hazatérő Rákosi pártfőtitkár és a kormány bármit megtett Sztálin kedvéért, akinek tömeges bűneit az ávósok eminens módra dicsőítették és másolták. Az „osztályidegennek” minősített tisztviselők – volt jobboldali politikusok és közszereplők, de hétköznapi tisztes polgárok is – könnyen áldozattá válhattak egy rossz mondat, irigységből fakadó feljelentés miatt.

Az 1950-es évek elejéig Magyarország-szerte már több mint harminc kisebb-nagyobb létszámú internálótábor működött, átlag tíz–tizenötezer főnyi civil fogollyal. Ismert volt a Buda déli gyűjtőtábor és a kistarcsai női munkabörtön, a többi államtitok alá tartozott. Az internáltak egy csoportját 1949 végén koholt „államellenes” bűneikre hivatkozva, az éjszaka leple alatt teherautókon a Recsk melletti tágas tisztásra szállították. Az első fogolytranszport feladata volt a három méter magas facölöpökből és szögesdrótból készült kettős kerítés felállítása, utána a primitív, gyönge széldeszkákból készült, birkahodályszerű barakkok összetákolása. Puszta földön, a fa keretbe szórt szalmán alhattak az egyre nagyobb számban érkező internáltak, télvíz idején a Mátra jeges szelétől fagyoskodva.

A recski táborban három év alatt összesen 1760 férfi raboskodott, bármiféle bírói eljárás nélkül. „Politikai bűnök” címén, amelyek a tiltott uzsorázástól és magánkereskedéstől a rendszer nyílt bírálatáig, volt katonatisztektől a „szociáldemokrata árulók bandájáig” (mint Faludy György költő esete), de még egykori kommunisták, háborús frontharcosok nevei is ott szerepeltek létszámlistán. A napi munkaidő 14–16 óra volt, legnagyobb részben kézi szerszámmal törték a terméskövet, mozgatták a vaskerekű csilléket, építették a barakkokat.

Három év alatt egyetlen szökési kísérlet történt Recsken. Ez az egyszeri és érdekfeszítő témakör volt a dokumentumfilmet készítő és az abban főszereplő Michnay Gyula hajmeresztő, Jean Valjean-i szökése a rabságból a szabadságig, Recsktől Münchenig. Nyolc fogoly 1951. május derekán összebeszélt, hogy megszökik a lágerből. A bátrak csapata Michnay – akit csak „Jules”-nek hívtak – vezetésével, május 20-án kora reggel kijátszotta az őrséget, majd tüstént szétváltak egymástól, hogy bármi módon hazajussanak. A „Remény rabjai” – mint egy amerikai film magyarhoni előzménye – mindent feltettek egy lapra.

A két történet közti hasonlóság egyedül Jules sikeres szökésével ért véget, a többieket egymás után elfogták az országszerte rájuk vadászó ÁVH-sok és rendőrök, akik a források szerint legalább harmincezren voltak.

Michnayn kívül Lőcsey Géza, Kertész Géza, Kihut Jóska, Haraszti József, Stern Mendel, Stern Pál alkotta a körözöttek listáját, valamint a bravúros szökés egyik megtervezője, az akkor huszonhat éves Mózes Mihály.

Már az ő addigi életpályája is megérne egy mozifilmet. Csanádpalotán született, gazdálkodó apja mellett nevelkedett, fürge kisfiúként a békési és trianoni román határ között csempészett pénzt és hiánycikkeket. Tizenhét évesen önként jelentkezett katonai szolgálatra, oldalkocsis motoros lövészként 1942 nyarán eljutott a Don folyóig, ahol futár- és ellátási tisztes volt. A szovjet csapatok 1943. január 12-én Voronyezsnél áttörték a doni védvonalat, Mózes Mihály tizedes sok társa fogságba esett, két bajtársával azonban kijutott a bekerítésből, fehér hólepelbe öltözve és többnapi elspájzolt élelemmel ellátva. Éjjelente a mínusz negyvenöt fokos hidegben loholtak nyugati irányba, ám öt nap múltán csupán egymaga érkezett meg a belorusz Gomelbe. Nemsokára újabb harci bevetésben vett részt, amire végül dicsérettel hazaküldték Mózes Mihályt, akit 1944 őszén újra behívtak, immár a hazai frontra, ahol rohamlövészként harcolt. Vecsés védelménél az oroszok ellőtték a jobb középujját, sebesültként egy hadifoglyokat szállító teherautó-konvojban „malenkij robotra” indították. A környéket jól ismerő Miska Nagylaknál sötétben leugrott az út menti vizesárokba, átbújt a csatornalyukon és hazatért a közelben lakó szüleihez.

A béke nem tartott sokáig, a szovjetek fogolylista nyomán keresték az eltűnt fiatalembert. Aki még időben túljutott a németek megszállta Dunántúlra, végül angol fogságba került. A háború után Pesten talált munkát a műanyagiparban. Pár év múltán abból lett baja, hogy Nyugatról jött vissza: egy kommunista munkavezető utánanézett Mózes Mihály frontharcos, horthysta és angol hadifogoly múltjának, és feljelentette a politikai osztályon. Az ÁVH a kistarcsai táborba internálta, onnan hurcolták el Recskre 1950 őszén.

Az 1951. májusi szökés előkészítésében Lőcsey Géza mellett Mózes Mihály igyekezett minél biztosabbra menni. Egy levetett ávós katonakabátról kővel ledörzsölték a feltűnő vörös festékcsíkot, a foglyokat „külső munkára kivezénylő” Lőcseynek fából faragott, korommal és barna festékkel bekent géppisztolyt, annak konzervdobozból tárat fabrikáltak. Május 20-a vasárnapra esett, az őrség lazább volt, a nyolcak hamar átjutottak és szétszóródtak. Hősünk a körbekerített Mátrából hamar átjutott a Cserhát dombos vidékére, nappal elbújt egy-egy kazalban, éjszakánként továbbosont. Ha az ócska, levedlett ruszki csizma rozsdás szögei nem kezdték volna el mérgezni az egyre fájóbb, üszkösödő lábát, talán másként alakult volna hátralévő élete.

Michnay hosszabb bujkálás után, családi segítséggel Sopron környékén tudott átszökni Ausztriába. Mózest a váci ÁVH, majd a budai Fő utcai börtön „illetékes emberei” kis híján halálra verték. Két évig sínylődött a 626-os számú „halálzárkában”, a bíróság ezen felül nyolc év börtönre ítélte. Szabadulása után a KÉV Metró alagútfúró keszonmunkása volt, kedvezményes kori nyugdíjazásáig.

Mózes Mihály a rendszerváltozás után, 1998. október 23-án Orbán Viktor miniszterelnöktől megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2013. december 10-én Hende Csaba honvédelmi minisztertől a „Hazáért” civil érdemrendet. Misi bácsi betegen, magányosan él pesterzsébeti otthonában. Kilencvenharmadik évével ő az utolsó recski. Arcképes névtáblája az Andrássy úti Terror Házának falán látható. Még éljen sokáig!