Domonkos LászlóProli

Még a választás előtti napok feszültségekkel teli, vibrálóan ideges idejéből való történet

Domonkos László – 2018.04.16. 00:49 –

Még a választás előtti napok feszültségekkel teli, vibrálóan ideges idejéből való történet: nagydarab, szőrmók férfiú a szupermarket pénztáránál. Ingerült, kötözködő, nyegle és nagyképű – nagyon tenyérbemászó. Máris odavágja, a sziszegő gyűlölet és a fensőbbséges parvenü megvetés sajátos vegyülékével: Proli!

Íme, a legújabb divatszitokszó.

Persze, a jelenség nem teljesen új, sőt. Emlékezhetünk: a 2002-es választások utáni bénult csalódottság idején, elég különleges kollektív lélekállapot szül(het)te meg azt a – nem minden valóságalapot nélkülöző – terminus technicust, ami nagyjából a „panelproli” kifejezéssel azonos jelentésű. (És ami jócskán sérthette és sértheti a panellakások ezreiben élő, tisztességes értelmiségieket és az ugyanott lakó tisztafejű, derék munkásembereket egyaránt.) Ugyanúgy, mint mindazokat, akikre most az eredetileg a kommunista terminológiából megismert – már csak ezért is mára kissé taszító felhanggal bíró – „proletár” kitétel alkalmaztatik. Tisztázzuk: az elnevezés eredetileg a termelési eszközzel nem rendelkező, vagyis munkaerejének eladásából, a bérmunka különböző fajtáiból élő, nem gazdag dolgozó emberek tömegeit jelentette. („Gondoljátok meg, proletárok” – sorstársait szólította meg így József Attila.)

Amire, a fogalmi zűrzavar iskolapéldájaként, a megnevezés mai, mélységesen és egyértelműen negatív jelentéstartalma és éle mutat: valójában a „többnyire panelban élő, bunkó, tájékozatlan, igénytelen, nagyhangú, roppant könnyen manipulálható, ostoba, lumpen” definícióval magyarázható. Ami – korántsem indokolatlanul – nagyon is valós, létező össztársadalmi alakulatra vonatkozik. Ezen emberfajta egyedeivel találkozhatunk utcán, szórakozóhelyen, közlekedési eszközökön, sőt, urambocsá, még hivatalokban és különböző szervezetekben is. („Magyarországon az egy főre eső bunkók száma: kettő”, hogy a több mint vegyes emlékű Hofi Géza egyik klasszikusát idézzük.)

Minderről persze az önhitt-nagyképű, félművelten fontoskodó ál­értelmiséginek a szupermarketben fogalma sincs., Ő „prolizik”, dühödten, felelőtlenül és ostobán. Miként, sajnos máig és már a Horthy-rendszertől eredeztethetően, főleg a fővárosban, „parasztoznak” a hasonlóan szánalmas szőrmókok és simára borotváltak, okoskodó, ki-ha-én-nem figurák és egyéb visszataszító kreatúrái az Úr óriási létszámú állatkertjének.

Holott – és ez nem „kommunista nosztalgia” és nem is divatjamúlt gondolkodás – meg kellene nézni, mi mindent és hogyan is írt a proletárokról a már emlegetett legeslegnagyobb magyar költő, akinek nemrégiben ünnepelt születésnapja méltán a magyar költészet napja. Vagy akár a jobb sorsra érdemes Vlagyimir Majakovszkij. Akiről illene tudni, hogy nemcsak a Vers a szovjet útlevélről szóló, jó szándékú naivitásában több mint megmosolyogtató borzadályt írta. De például a Poloskát és a Gőzfürdőt is. És hogy igen-igen kiváló költő volt, és Sztálin egyik korai áldozataként kergették öngyilkosságba, már 1930-ban. Csakhogy a prolizók, a „proli!” minősítéssel nagy garral, szánalmas és korlátolt nagyképűséggel vitézkedni próbálók mindezzel mit sem törődnek. Hát legalább mi tudjuk, barátaim.

Az egyre közeledő, igazán magyar Magyarországon különösen.