Veczán ZoltánCigányúton

Húsz perc. Na jó, voltak olyan részek, ahol inkább beletekertem a videóba, annyira kínos volt ez az egész komédia, úgyhogy felezzük meg a dolgot

Veczán Zoltán – 2018.04.14. 03:04 –

De, de így is indokolatlanul sok időt vett el az életemből a 444 által felhájpolt Dikh Tv-féle Minden álmod című sorozatszerűség, amely a hírblogoldal szerint „egyszerre roma sorozat, dél-amerikai szappanopera, tinifilm, reality és korrajz”. Szerintem meg egy végtelenül amatőr, rendkívül elbaltázott, bántóan fókusztalan kísérlet, amely a primer árokásáson és az önsajnáltatáson túl semmire sem alkalmas. Egy nehéz helyzetbe kerülő cigány család sorsa és a lánya osztályközössége áll a középpontban, s erre a vázra sikerült a világ legéletszerűtlenebb epizód­jait felhúzni, olyan bollywoodi dramaturgiával, színészi játékkal és kamerakezeléssel, amire nem mentség semmilyen amatörizmus. Inkább általános, mint középiskolás színvonalú szerencsétlenkedés, ahogyan a ránézésre tíz év korkülönbséget villantó „osztálytársak” próbálnak csajozni „szedjük föl őket azonnal, zsa” felkiáltással, vagy amikor a részeg sörgyári művezetőnek is gyenge iskolaigazgató tart eligazítást a gyerekeknek az új diák meg az új tanárnő befogadásáról, valódi polgárjenői mondatokkal.

Mondjuk, hogy izmos stílusparódiának elmenne a dolog, amolyan bazi nagy roma lagzi jelleggel, ha nem árulkodna minden részlet arról, hogy ők mindezt halálosan komolyan gondolják. S ha innen nézzük, tényleg lehet érdekes például a sorozatrészben felbukkanó két rasszista jelenet, ahol láthatólag teljesen érthetetlen módon éri támadás, illetve kirekesztés a cigányokat: az egyik esetben egy fehér lány randizik egy roma fiúval, akinek a nyílt utcán előzmény nélkül nekimegy egy símaszkos alak – a lány bátyja? ismerőse? –, mondván, „elzavartam ezt a cigányt, mert kéregetett”. Később kiderül, hogy a lány az új tanárnő az osztályban – ezt a klisét inkább áttekertem.

A másik eset pedig, amikor az új osztálytársat játszó, rendkívül ellenszenves küllemű, hullafehérre festett lány nem hajlandó bemenni a cigány csoportba, mert csak, és kész, pedig – didaktikusan kimondatják vele – korábban nem is járt cigány osztályba. Aztán végül bemegy, és mindenki elragadóan érdeklődő és kedves, ergo, megcáfolódik az előítélete, idővel még rendes nemrasszista is válhat belőle. Természetesen a helyén kezelve érdekesek ezek a sztereotípiák a filmkészítő romák részéről, hiszen itt mégiscsak arról kapunk képet, hogy hogyan is vélekednek a többségi társadalom tagjairól: éppolyan előítéletesen, mint amilyen gondolkodást a filmben felbukkanó fehér bőrű szereplők kétharmadára aggatnak, miközben nem értik, hogy a többségnek miért lehet egyáltalán bármilyen problémája velük (természetesen tudjuk, köztük nincsenek rasszisták, ők csupán egy zárt közösség, akármelyik liberális gondolkodó megmondja), és ilyen szájbarágós történeteken keresztül próbálják kommunikálni, hogy minden velük szembeni sztereotípia alaptalan.

A videó a 444 kommentelőit is megosztotta, voltak, akik a vidéki valóság egyéb szegmenseit hiányolták, például a romák által elkövetett bűncselekmények megjelenítését vagy valós életkörülményeik bemutatását; mások szerint viszont ha a szereplőkön keresztül sikerülne valamiféle példaképet adni a cigányok számára, még akár integratív hatása is lehetne.

Ez a sorozat azonban a valóságot nem akarja bemutatni, nevelni meg nem tud, mert az önsajnálgatáson meg a szórakoztatáson túl mondanivalója sincs.

Pedig minderre égető szükség lenne, a cigányság és az össztársadalom érdekében is. Egyrészt nem kellene elhallgatni a saját felelősség kérdését, kezdve a többséggel szembeni rasszizmustól az integrációt gátló kulturális beidegződéseken át a bűnözés tabutémájáig. Nem csak a „gádzsókra” fér rá az érzékenyítés, nem csak nekik kell elfogadást tanulniuk meg alkalmazkodniuk. A múlt sérelmei senkit sem ruháznak fel többletjogokkal, és nem szabadítanak fel a másik ember vagy közösség megértésének munkája alól. Ezt a házi feladatot nem csak domináns helyzetűnek mondott többségieknek adták fel, hanem mindenkinek.

Az integrációt pedig nem a „majdnem vitték valamire” roma focistákkal, sukárkodó popzenészekkel vagy éppen elismertebb színészekkel lehet előmozdítani, mert ilyenből egész Európában nem kell nyolcszázezer, nemhogy egy tízmilliós országban. Ellenben harmincezer informatikust már holnap felszippantanának a techcégek, tízezrek hiányoznak az építkezésekről, s az egész régió szenved az orvos- és ápolóhiánytól. Nemrég az Index közölt válogatást hétköznapi cigány hősökről, felsorolva kőművest, tűzoltót, rákkutatót, mérnököt. Ha valamire jó lenne egy kifejezetten romákról romáknak szóló sorozat, az ilyen, követhető életutak normává, mércévé tétele, nem pedig olyanoké, amelyek csak keveseknek adnak sokszor érdemtelen kiemelkedési lehetőséget, a tömegeknek meg csak illúziót. Hiszen kiépíthet az állam bármilyen intézményrendszert, mentorhálózatot, önthet integrációs programokba milliárdokat, ha végső soron azon múlik minden, hogy – mint egy minapi Abcúg-riport rámutatott – azért nem mehet Pestre tanulni sok tehetséges cigánylány, mert visszahúzza a közeg, mert neki kell vigyáznia az öt testvérére otthon, iskolaidőben.

Ennek az állapotnak a konzerválása vagy megszüntetése óriási mértékben függ a média által mutatott példaképektől, életutaktól. Különösen sokat tehetnének a szórakoztató csatornák meg a Dikh Tv-féle orgánumok, amelyeknek esélyük van elérni ezeket a rétegeket és hatni rájuk. Ehhez viszont az ő szemléletváltásukra lenne szükség elsősorban. Arra, hogy végre eljussanak odáig, hogy nem bulibárókat mutogatnak – hanem sulibárókat.