Pinkamindszent 1945 – a háború utolsó napjai alulnézetből

„Az első orosz azt kérdezte, hogy vannak-e németek, aztán édesapámtól elvette az órát”

Pálffy Lajos – 2018.04.12. 01:07 –

Arról mostanra már sokan hallottak, hogy a II. világháború nem április 4-én Nemesmedvesnél, hanem 12-én Pinkamindszentnél ért véget Magyarország számára. Arra viszont egyre kevesebben emlékeznek, hogy a jómódú Vas megyei falunál vagy tíz napig állt a front. A drámai napok rekonstruálásához az 1930-ban Pinkamindszenten született és a harcokat ott átélő Puskás Gyula visszaemlékezéseit hívtuk segítségül.

gépágyúk 20180412 Magyar gyártmányú Nimród légvédelmi gépágyúk tüzelőállásban (Forrás: Fortepan)

A március közepén kudarcba, pontosabban sárba fulladt Tavaszi ébredés offenzíva után folyamatosan csak visszavonuló német haderőnek a legközelebbi védekezésre is alkalmas terep a magyar–osztrák határon húzódó dombvonulat volt. Ahol már 1944 őszén megkezdték a birodalmi védőállás, a Reichsschutzstellung kiépítését. Ez a bunkerrendszer Pinkamindszentnél éppen a falura néző domboldalba került, a földmunkákra a település lakossága is ki volt rendelve. A rendszer földbe ásott, farönkökkel megerősített tüzelőállásokból és az ezeket összekötő futóárkokból állt, ahol németek aknavetőkkel és géppuskákkal várták a támadó oroszokat.

„Mindszenten a legtöbb ember az angolokat várta, a németeket csak az az egy-két nyilas, akiből aztán kommunisták lettek. A németek fegyelmezetten, énekelve vonultak vissza, és nálunk fel is írták a falra, hogy visszajövünk. Pár órát aludt nálunk egy német tiszt is, megkérte apámat, hogy már három napja nem aludt, engedje meg neki, hogy alhasson végre ágyban. Az én ágyamat kapta meg, én meg tőle az első karórámat. Mert jött egyszer csak a legénye, hogy itt vannak az oroszok! Erre ő kipattant az ágyból, felkapta a kabátját és beszállt az autóba. Az órája viszont ott maradt, még Édesanyám mondta is, hogy fiam, menj utána, mert itt hagyta az óráját. Akkoriban mindig százával jöttek a repülők, én pedig vártam őket, mert pilóta szerettem volna lenni. Édesapám erre egyszer azt mondta: édes fiam, a halált várod te.”

A támadás előtt

A Pinkamindszentnél beásott németeket, a Herman Balck vezérezredes irányította 6. német hadsereghez tartozó a IV. SS lövészhadtest 93. lövészhadosztályát vagy inkább ennek a maradványait a 3. Ukrán Fronthoz tartozó, Szergej V. Trofimenko tábornok által vezetett 27. hadsereg 104. lövészhadtestének 93. lövészhadosztálya támadta. A németek által kiürített Pinkamindszentre 1945. március 30-án, éppen nagyszombaton vonultak be az oroszok. A lakosság vagy a falutól keletre eső csencsi erdőbe menekült, vagy biztonságosnak ítélt pincékben húzta meg magát. Az utcák, a házak udvarai tele voltak a visszavonuló katonák által elhagyott hadianyaggal, a civil menekülők által hátrahagyott holmikkal. A falu mellett futó Körmend–Németújvár vasútvonalon végig a kiürítés szerelvényei vesztegeltek.

„Az oroszok bejövetele előtt először a templom melletti, jó mély pincében voltunk, de, gondolom, apám a tizennyolc éves lányát, a nővéremet féltette, ezért nekiindultunk a csencsi erdőnek, egy ilyen csemeteerdős résznek. Akkor apám a közepén kivágott egy részt a fenyőfákból, és oda leterítettünk pokrócokat, betakaróztunk a dunyhákba, és ott aludtunk. Amikor a vizünk elfogyott, a pocsolyákból ittunk egy kicsit. Hátramaradó németeket is láttunk. Odajött egy német katona, hogy adjunk neki civil ruhát. Ez még az oroszok bevonulása előtt volt, aztán Édesapám hazament, hogy megetesse, megitassa az állatokat. Akkor hozta a hírt, hogy meghalt a német katona, öngyilkos lett.”

Jó előre értesülvén a nőkre leselkedő veszélyről, a fiatal lányokat, asszonyokat az erdőbe menekítették, vagy öregasszonyoknak öltöztették, arcukat bekormozták, így akarván megvédeni becsületüket. Ami a kollektív emlékezet szerint egy-két elszigetelt eset kivételével sikerült is. Az oroszok több támadást is indítottak a domboldal tüzelőállásai ellen. Az is megmaradt a falu emlékezetében, hogy a katonák rengeteg pálinkát kaptak egy-egy ilyen támadás előtt. A halottakat pedig lovak után kötött hosszú láncra akasztott kampókkal húzatták össze a falusiakkal megásatott tömegsírhoz. A tíznapos állóháború egyetlen civil áldozata egy tizenhat éves lány, Orbán Anna volt, aki vízért merészkedett ki a házból a kúthoz, és a lábát leszabta egy német aknavetőgránát.

Az orosz bevonulás

„Pinkamindszentnél egy hétig állt a front. Csak április 12-én vonult ki a német hadsereg a Dénes-dombról és a Kapuy-majorból. Ahogy a vasút bement abba a szűk völgybe, ott voltak a német állások a domboldalban. A rohamozó oroszok már a holttesteket lovakkal húzogatták össze, és temették el, a helybelieket is kirendeltek a munkára. Nálunk nagy udvar volt, rengeteg menekült fért el, a magyar teherautók mellett egy légvédelmi gépágyú is ott maradt, nem volt bennük benzin. A visszavonuló katonák a disznóól elé szórtak le egy nagy halom lőszert. Az utolsó német hátrament a kazalhoz, rádobott ezekre egy öl szalmát, és meggyújtotta. Édesapán meg ott rekedt az istállóban, ahol a teheneket etette. Addig nem jöhetett ki, míg a robbanások tartottak. Aztán az oroszok kivezényeltek engem is gödröket ásni a hulláknak és a döglött lovaknak, hát láttam, hogy már a szomszédos falut, Sároslakot is lövik a németek. Szaladtam haza, és amikor a kertbe értem, egy akna mellettem a kispajtát is eltalálta, ami fel is robbant, de sértetlen maradtam. Apám éppen a trágyadombot igazgatta, rám kiáltott, hogy feküdjek hasra. Úgy nyolc–tíz percig tartottak a becsapódások, a Főszegen néhány ház fala sérült csak meg. Édesapám azt mondta, most mennek ki a németek, azért volt ez a zárótűz, az első világháborúban is így fedezték a visszavonulást. Én a templom előtt láttam meg az első orosz katonát. Körülvették az emberek, kérdezte, hogy vannak-e németek, aztán apámtól elvette az óráját. Volt olyan köztük, akinek tele volt a karja vele, de volt olyan is, akinek a nyakában egy vekker lógott. Állítólag egy vagy két asszonyt is megerőszakoltak. És hallottam egy érdekes történetet is: behívtak az első világháborúba katonának egy, a családjától elüldözött mindszenti férfit, aki még a gyerekeitől sem búcsúzhatott el, elvitték az orosz frontra. Később mesélték többen is, hogy április első napjaiban egy orosz katona azzal állított meg embereket, hogy az apja itt született, és szeretné látni a testvéreit. Kereste, hogy hol laknak, de senki sem árulta el neki. Féltek, hogy bosszút akar állni, és azt mondták, hogy azok már régen meghaltak.”

Az arcvonalban előállott patthelyzetet végül az oroszok április 10-én Rábakeresztúrnál indított támadása oldotta meg. Mivel ez jelentős német erőket kerített volna be, Balck vezérezredes elrendelte a visszavonulást. Többen is úgy emlékeznek a faluból, hogy abban a bizonyos Dénes-majorban, amely utolsó magyar területként került az ellenség kézére, német sebesültek feküdtek, akikre az oroszok rágyújtották az épületeket. Ezt a kitörést, visszavonulást segíthette az a heves aknavetőtűz is, aminek áldozata lett Orbán Anna.

„Voltak Mindszenten kozákok is, már átvonult a front, már szántottunk a faluhoz közeli földünkön apámmal, mikor jött egy katona, lovon. Be volt rúgva, és ott előttünk a ló hátáról hugyozott egyet. Amikor hozzánk ért, »zsenykát«, nőt keresett rajtunk. Később ez a kozák ott a mezőn összefogdosott hat vagy hét embert, elvitte őket az erdő mellé, ahol le kellett vetkőzniük, csak az ing maradhatott rajtuk. Így elhajtotta őket a szomszéd faluba az orosz parancsnokságra azzal, hogy ezek partizánok. Ott kétszer is kihallgatták őket, mire elhitték nekik, hogy itt laknak, és csak dolgoztak a mezőn. A kihallgató tiszt azt mondta, ha megtalálják a lerakatott ruháikat, tehát van helyismeretük, akkor hazamehetnek. Persze, hogy visszataláltak a ruháikhoz, így megúszták a dolgot.”

A front átvonulása után kimerészkedtek a földekre is az emberek, tavasz volt, vetni, ültetni kellett. Később a Vörös Hadsereg egy zsilipelő állomást rendezett be Pinkamindszenten. Itt is regisztrálták és fertőtlenítették az amerikaiak által az oroszoknak kiadott Orosz Felszabadító Hadsereg Vlaszov tábornok által vezetett, német zubbonyba bújtatott katonáit. Tisztában voltak azzal, hogy a dezertálás miatt halál, jobb esetben munkatábor vár rájuk.

„Már megindult a tanítás, én polgáriba jártam Körmendre, és amikor egyszer jöttem haza, hát látom, hogy egy magas rangú orosz tiszt költözött be a vendégszobába a csicskásával és egy rádióval együtt. Valószínűleg GPU-s tiszt volt, mert akkor hozták a falun keresztül a Vlaszov-hadsereg amerikaiak által az oroszoknak kiadott katonáit. Ezekkel volt a mi tisztünk is elfoglalva, aki mondta is, hogy mind mennek majd Szibériába. Az udvarunkban nálunk volt berendezve egy nagy fertőtlenítő, több százan voltak mindig ott. Édesapám egy keveset beszélt oroszul, mert hadifogságban volt, ahol kiadták családokhoz dolgozni. Ez az orosz tiszt aztán már nyáron figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a krumplira, mert a vlaszovisták kijárnak lopni a mezőre. Engem küldtek ki őrizni, amikor kijött az erdőből egy ilyen szerencsétlen, akinek odaadtam a zsíros kenyeremet. Sodort cserébe egy cigarettát, és kérdezte, hogy merre kell az angolok, amerikaiak felé menni. Akik az udvaron voltak, azokat néha nagyon megverték, a házból lehetett hallgatni azt a rettenetes ordítást.

Csicskás aranyakkal

Egyszer csak azt mondta a GPU-s tiszt csicskása nekem, hogy mutat valamit. Leültünk a ház lépcsőjére, és elővett egy vászonzacskót, kiterített egy újságot, amire kiöntötte azt a rengeteg aranyat. Abban minden volt, nyaklánc, fülbevaló, Napóleon-arany, Ferenc Jóska-arany. És mondta a csicskás, hogy ő otthon burzsuj lesz. Kérdeztem, mutogattam, hogy honnan van. Azt felelte, hogy egy bécsi bankból. Édesapám épp akkor jött arra, és egyszerre azt mondta: el ne fogadj tőle egyet sem, mert biztosan vér tapad minden darabhoz.

Orbán Anna temetésére ért haza a sógorom, aki mesterlövészként végigharcolta az országot. Az osztrák határhoz érve már csak egy hadnagy és ő volt az egyetemistákból álló legénységgel, és azt mondta, hogy neki csak eddig tartott az esküje. Míg a többiek orosz fogságba estek, ő szerzett ott valami rossz civil kabátot, a vállára tett egy kapát, és dűlőutakon járva szerencsésen hazaérkezett.”