Intő jelek jönnek naponta a nyugati no-go zónákból

Póczik Szilveszter: A német, a svéd és a norvég állam csillagászati összegekkel támogatja a bevándoroltak integrációját, ám a források csak alacsony hatékonysággal hasznosulnak

Lázin Miklós András – 2018.03.21. 04:10 –

Miközben Európa vezető hatalmai 1945-től óriási energiákat fektettek a nacionalizmus megfékezésére, most elkezdtek olyan embereket tömegesen beengedni, akik a modernizáció területén mintegy száz-százötven esztendővel le vannak maradva Európától – mondta lapunknak Póczik Szilveszter, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa. Hangsúlyozta, Nyugat-Európában a döntően bevándorlók által lakott városnegyedek, no-go zónák belső viszonyai a mi értékrendünktől igen messze állnak. Nehéz jóslatokba bocsátkozni arról, mi várna ránk, ha hozzánk is tömegesen érkeznének a bevándorlók, de a migrációs hullám kapcsán Nyugat-Európában megfigyelhető negatív társadalmi és biztonsági folyamatok intő jelként szolgálhatnak.

Póczik-Szilveszter„A migránsok jelentős része szociális segélyekre szorul, többségük nyelvi és szakmai ismeretek híján egyelőre nehezen vonható be az európai munkaerőpiacba” (Fotó: Hegedüs Róbert)
–  Hogyan alakul ki egy no-go zóna?

–  Az egyívású, hasonló körülmények között és hasonló értékek mentén szocializálódott emberek kapcsolati és lehetőleg földrajzi közösséget alkotnak, szeretnek egymás közelében élni. Ebben nincs semmi furcsa. Így történt ez például a 19-20. század fordulóján Detroitba vagy más amerikai városokba vándorolt magyarokkal éppen úgy, mint a New Yorkban letelepedett olaszokkal. A probléma abból adódik, ha az ilyen közösségek beilleszkedés helyett egyre inkább kiilleszkednek a befogadó társadalomból, egyre messzebb kerülnek a társadalmi többség normarendszereitől, és zárvánnyá, párhuzamos társadalommá válnak. A közhatalom, a közigazgatás és az ellátó rendszerek pedig elveszítik a mintaadás, a vezetés és a beavatkozás képességét. Mivel a felemelkedés megreked vagy lehetetlenné válik, az integrálódás lehetősége a modernitás sötét oldalán nyílik meg az adott közösség tagjait számára. Az ilyen lakókörzetekben koncentrálódik a bűnözés, tiltott javak, például kábítószerek és fegyverek kereskedelme, pénzmosás, valamint a prostitúció és az ahhoz kapcsolódó élősdi magatartás. Gyako­riak a mentális és viselkedési zavarok, utcai és családon belüli agresszió és drogfüggőség.
A no-go zóna persze nem, vagy csak ritka esetben jelenti azt, hogy a többségi társadalomhoz tartozók vagy turisták ezekbe a városrészekbe be sem tehetik a lábukat, azt viszont igen, hogy a közbiztonsági kockázatok átlagnál magasabb szintjével kell számol­niuk. Ilyen „nem ajánlott” városrészek Európa szinte valamennyi nagyvárosában fellelhetőek. Elég Budapest nyolcadik kerületének egyes részein alaposabban körülnéznünk.

–  Mennyire lesznek kiszolgáltatottak egy no-go zóna lakói?

–  A többségi társadalom tagjai – ha tehetik – igyekeznek elköltözni a lecsúszó városrészekből, helyükbe újabb szerény jövedelmű, hátrányos helyzetű, alacsony kulturáltságú csoportok költöznek. A legkiszolgáltatottabb helyzetben az idősek, a nők és a gyerekek vannak. Az idősek jövedelmi és életkori okból is védtelenek, gyakran válnak vagyon elleni bűncselekmények sértettjévé. A nőket a társadalmi réteghierarchiában lefelé haladva egyre gyakrabban éri megaláztatás, testi vagy lelki bántalmazás, különösen, ha társadalmi státusukat – ahogy egyes muszlim csoportokban – kulturális beidegződések tartósítják. Megjelenhetnek egyes (szub)kultúrák szokásvilágára jellemző jogellenes magatartások: gyermeklányok körülmetélése, gyermekházasságok, elrendezett és kikényszerített házasságkötések, becsületgyilkosságok vagy egyes gender csoportok kiközösítése, bántalmazása.

–  A nyugati államok miért nem lépnek fel határozottabban?

–  Németországban például állami szinten ígéretek hangzottak el ezek visszaszorítása kapcsán, mégis kevés gyakorlati intézkedés történt, másrészt a tilalmak könnyen megkerülhetők. A konzervatív muszlim családok rövid időre visszatérnek származási országukba, hogy lánygyermekükön végrehajtsák a csonkító műtétet, vagy ott üssék nyélbe az elrendezett házasságkötést. A kiskorú lányokkal ilyen módon kötött házasság Euró­pában érvénytelen ugyan, de a helyi iszlám jog szerint érvényes és el is hálható. Az ilyen nászéjszakák nemegyszer a gyermekarák életébe kerülnek. Külön jogi problémát jelent, ha a bevándorlók már több – olykor gyermekkorú – feleséggel érkeznek. Egyes jogászok érvelése szerint ezek a frigyek érvényesek, ha a származási ország joga szerint megkötésükkor érvényesek voltak.

–  Legalizált pedofília?

–  Bizonyos szempontból igen, de leginkább fel nem oldott jogbizonytalanság. És ugyanilyen megosztott a nyugati jogásztársadalom a saría bíróságok legitimitása tekintetében is.

–  Ha már Németország – mennyire sikerült integrálni a migránsokat?

–  A 2015 óta érkezett menekültek és bevándorlók jelentős része szociális segélyekre szorul. Többségük nyelvi és szakmai ismeretek híján egyelőre nehezen vonható be az európai munkaerőpiacba, sokan teljesen képzetlenek. Nincs garancia arra, hogy e széles tömeg – pláne, ha a családegyesítés keretében utóbb érkezőket is hozzávesszük – belátható időn belül munkaerőként integrálható a társadalomba. Másrészt biztató, hogy a bevándorló népesség nagyon fiatal, legnagyobb részük húsz-harminc év körüli, tehát elvileg, ha adott a kellő motiváció is, még képezhető. A multikulturalizmus szép és naiv eszméje nem vált be a társadalmi gyakorlatban. Tévedés volt azt hinni, hogy szerbek, horvátok, görögök, arabok, törökök, kurdok, afgánok és más nemzetiségűek angyali békességben megférnek egymás mellett, és a befogadó országok hű polgárai lesznek. Ehelyett a beérkezők magukkal hozzák kulturális reflexeket, köztük az egymás vagy a befogadókkal szembeni ellenérzéseiket. Miközben Európa vezető országai 1945-től óriási energiákat fektettek a nacionalizmus leküzdésébe, a tömeges bevándorlással most újra töltődnek az etnikai gyűlölködés, például az antiszemitizmus ördögbugyrai.

–  Kézenfekvően adódik a kérdés: mintha a magasabb iskolai végzettségűek más elbírálás alá esnének, mint a riksakulik?

–  Persze, míg a képzetlenek számára zártak vagy igen szűkösek a migráció legális csatornái, addig a diákok, kék- vagy zöldkártyás külföldi szakemberek szívesen látott vendégek a fejlett országokban, és nem szorulnak rá az embercsempészekre. Az egyetemi végzettség azonban nem árul el semmit motivációikról. A 2001. szeptember 11-i New Yorki-i merényletek elkövetői magasan képzettek voltak.

–  Mennyire akarnak a bevándorlók be­illeszkedni?

–  A legtöbb migráns a jobb élet remé­nyében érkezik, de sokan neveltetésükből adó­dóan megvetik a szemükben feslett és hanyatló Nyugatot. Egyes muszlim országok vallási körei a nagyarányú átvándorlást Európába az iszlám térhódítás részének tekintik. A folyamat azonban kétirányú. Míg a beérkező konzervatív családok igyekeznek átörökíteni hagyományos életformáikat, utódaik már liberális szokásoknak hódolnak, nagyon is megkérdőjelezik apáik tekintélyét. Persze sokan szenvednek attól, hogy választaniuk kell a két értékvilág között, és ez a kognitív disszonancia olykor agressziót szül. A nagy bevándorló államok, németek, svédek, norvégok csillagászati összegekkel támogatják a bevándoroltak integrációját. Ezek a pénzek azonban alacsony hatékonysággal hasznosulnak, hiszen a támogatottak között nagy számban akadnak, akik csak a szociális ellátásokat szeretnék élvezni, amíg csak lehet.

–  Beindulhat valaha a nyugat-európai társadalmak védekező reakciója?

–  A jelenlegi bevándorlás-politika kritikája Európa-szerte egyre erősebb a társadalom minden szintjén. Nem véletlen, hogy Merkel, Renzi és a bevándorlásbarát pártok választói bázisa erősen szűkül, városok zárkóznak el menekültek befogadásától, és szaporodnak a bevándorlásellenes civil szervezetek, mint Odin Katonái Skandináviában és másutt. Egyes radikális liberálisok is kezdik felismerni a tömeges bevándorlás veszélyeit.

–  Nem kell tartani tömeges fegyveres erőszaktól a bevándorlókkal szemben?

–  Ennek csekély a valószínűsége. Vannak és lesznek idegengyűlölő erőszakcselekmények, de Európa államai jogállamok, és elég erősek minden spontán idegenellenes tömegmegmozdulás visszaszorításához. Viszont számolni kell a bevándorlás újabb hullámaival, a már beindult migrációs hullámokat nehéz lecsillapítani.

–  A bevándorlás szempontjából kettészakadhat Európa?

–  Ez lényegében már megtörtént. A V4 országok álláspontja szilárd. Sohasem voltak gyarmattartók. A tömeges és kontrollálhatatlanná vált migrációt előidéző történelmi és politikai bűnökhöz nincs közük. Ezért a probléma szétterítésére irányuló törekvés nélkülöz minden erkölcsi alapot. A kelet-európai EU-tagok felzárkózása a régi tagországokhoz alig halad előre. Gazdasági erőforrásaik, korlátosak, éppen hogy visszakapaszkodtak a 2008-as válság előtti szintre, társadalmaik bér- és életszínvonala messze elmarad a nyugati tagállamoké mögött. Súlyos belső integrációs deficitekkel kell szembe nézniük, Magyarországnak például a négyszázezer – részben roma – nyomorgó polgárának sorsával. Kelet-Európa országai tehát nem a szolidaritás hiánya, hanem gazdasági kényszerek miatt és átgondolt nemzeti érdekeket szem előtt tartva zárkóznak el a tömeges befogadástól.

–  Mi történne, ha mi is kitárnánk a kapukat és számolatlanul fogadnánk be a migránsokat?

–  Rendkívül nehéz jóslatokba bocsátkozni arról, mi várna ránk egy tömeges bevándorlás következtében. A Nyugat-Európa nagyvárosaiban tapasztalt folyamatok azonban intő jelként szolgálnak. Európa és benne hazánk népessége apad, fogy az aktív és fiatal munkaerő. Ezt valamiképpen orvosolni kell, de abban egészen biztos vagyok, hogy a 2015-ben erre adott német és összeurópai válasz tévútra visz.