A magyar zsidóság emancipációja

Több mint százötven éve, az 1867. évi XVII. törvénycikkben mondta ki az országgyűlés az izraelita lakosság polgári és politikai egyenjogúsítását

Kovács Kálmán Árpád – 2018.03.21. 03:43 –

Nemrég volt a százötvenedik évfordulója annak, hogy Andrássy Gyula miniszterelnök beterjesztette az izraeliták polgári és politikai jogok tekintetében való egyenjogúságáról szóló törvényjavaslatot. A királyi szentesítést követően életbe lépő jogszabály az ország izraelita lakosait minden polgári és politikai jog gyakorlására a keresztény lakosokkal egyenlő módon jogosítottaknak nyilvánította, és minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet jogérvényét megszüntette.

Zsidó-emancipációMoritz Daniel Oppenheim Szédereste című festménye egy zsidó családról (Forrás: Wikipedia)
Az emancipáció a latin „ex mani capio”-ból, vagyis a nagykorúsítás római jogi aktusából származó kifejezés, és ma leginkább egyenjogúsítás értelmében használjuk. A zsidóság emancipációjához vezető eszmék első megjelenései a felvilágosult abszolutista állampolitika azon törekvésében érhetők tetten, hogy „hasznos alattvalóikká” tegyék a zsidóságot jogállásuk uralkodói szabályozása és társadalmi helyzetük oktatás révén történő megváltoztatása által. A Habsburg Birodalom esetében II. József (1780–1790) törekvései jelenítették meg először ezeket a változásokat. II. József 1783-ban kiadott rendelete megnyitotta a zsidók előtt a szabad királyi városokat, megengedte, hogy földet béreljenek, ipart űzzenek és kereskedjenek. Előírta, hogy nem vallási ügyeikben a német, latin vagy magyar nyelvet használják, s minden zsidó vegyen fel vezetéknevet. Elrendelte zsidó nemzeti iskolák felállítását, megnyitotta a zsidó ifjak előtt a keresztény iskolákat, sőt az egyetemet is. Ezt a rendeletét azonban a „kalapos király” – oly sok másikhoz hasonlóan – a halálos ágyán visszavonta.

A hagyományos izraelita hit könyves és törvényközpontú jellegű. Emiatt minden zsidó fiúgyermeket a zsinagógához kapcsolódó héderben (alapfokú Tóra-iskolában) meg kellett tanítani a Törvény és a szent írások felolvasására. Ezért a Mózes-hitű felnőtt férfiak (héber) olvasni tudása már akkor 90 százalék fölötti volt, amikor az első statisztikai felmérésekben még java részük írástudatlanként szerepelt. Ez ugyanakkor magyarázza azt a gyorsaságot, amellyel meg tudtak felelni annak a kívánságnak, melyet a polgári társadalom az írni-olvasni tudás készségnek elsajátítása terén feléjük kifejezett. A héderek mellett a jesivák magasabb talmudi tudományokba vezették be növendékeiket.

Eltérő hagyományok

A zsidóság heterogenitása már a 18. század végére jellemző ténnyé vált. Az őshonos zsidóság megkülönböztette magát a később bevándoroltaktól. Előbbiek a 17. század óta privilegiális oltalomleveleket is kieszközölhettek a maguk számára. Ilyenek voltak a nyugat-magyarországi Batthyány-birtokok öt anyaközségéből kirajzottak, akik továbbra is ottani lakhatás szerint voltak nyilvántartva, vagy azok a zsidók, akik Erdélyben Bethlen Gábor 1623-as privilégiumlevelével élhettek, vagy az 1716-ban a töröktől visszafoglalt Temesváron maradt, szefárd származású zsidó családok. A kamarai szolgák, Hofjudek (udvari zsidók) és az indifferensek (földesúri hatáskör alapján a városi letelepedési korlátok alól mentesítettek) egyfajta befogadotti státust élvezhettek. Az Österreicher-gyökerűek megkülönböztették magukat a Galizianerektől, akik 1772 után jelentek meg, és 1783 után ugrott meg először a számuk. A hitnek és a szokásoknak (pél­dául a szombattartásnak, étkezési szabályoknak) a vékony szálai összekötötték ugyan a magyarországi zsidóságot, de gyülekezeteik már külön szerveződtek. Fontos leszögeznünk, hogy a zsidó rabbi csak megtisztelő cím, katolikus értelemben vett papi, de még protestáns értelemben vett lelkészi funkciója sincsen. A zsinagógai istentisztelet egyedüli feltétele a tíz (vallási értelemben véve) felnőtt férfi jelenléte (a Bár Micvóvá, a Törvény fiává avatás általában tizenkét éves korban történt meg).

Az 1840-es években a fő választóvonallá a neológ–ortodox megkülönböztetés lépett. A liberális neológok („új nyelvűek”) asszimilálódni akartak, a zsinagógai istentiszteletet is a befogadó kultúra nyelvén kívánták végezni, és hajlandók voltak hittételeiket a korszellemnek megfelelő módon modernizálni. Ez utóbbi folyamatnak kettős olvasata van: a neológok szerint követni kell Moses Mendelsohn tanítását, aki zsidó kulturális alapon, protestáns és katolikus elemek integrálásával meg kívánta teremteni az ideális, teljesen racionális és a keresztény társadalom által is elfogadható zsidó hitet. Az ortodoxok szerint viszont a neológok hajlandók voltak feladni a zsidóság teljes megváltásának (az újra felállítandó Izráelben való messiási összegyűjtetésének) tanítását, és megelégedni a részleges (evilági) megváltással, ami a zsidóságnak a polgári jogegyenlőség elve alapján történő emancipációját és ebben a keretrendszerben zsidó vallású nemzettagként való boldogulását jelentette.

A gazdasági szerkezetváltás kérdése, a polgári, nemzeti középosztály megalkotásának és összetételének kérdése, valamint a nemzettudat kérdése a reformkorban – immár eltérő előjellel – ismét napirendre tűzte a kérdést. A magyar politikai reformelitnek döntenie kellett abban a kérdésben, mit kezdjen egy viszonylag frissen bevándorolt, dinamikusan növekvő lélekszámú, elitje révén komoly gazdasági befolyással rendelkező, azonban roppant heterogén etnikai-vallási csoporttal. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a zsidóság helyzete, kultúrája és kapcsolatai révén eleve poliglott volt, ahol a nyelvismeret egyúttal a kritikus és reflexív gondolkodás képességét, valamint a gyors kulturális asszimilálódóképességet is jelentette. Ezért tekinthetett II. Józseftől kezdve minden államszervező entitás asszimilá­ciós tartalékként rájuk. Báró Eötvös József a gazdasági és társadalmi racionalitás, valamint természetjogi érvek mentén javasolta a zsidóság azonnali egyenjogúsítását, Széchenyi azonban arra figyelmeztetett, hogy a mobil tőkével és nyugati üzleti kapcsolatrendszerrel rendelkező zsidók azonnali egyenjogúsítása egy újfajta (immár nem nemesi) praerogatíva- (előjog-) rendszer kialakulásához vezethet.

Út az egyenjogúsítás felé

Az 1839–40-es országgyűlés vitái az 1840. évi XXIX. törvénycikk megalkotásához vezettek. A törvény a honos vagy befogadott zsidóság esetében a régi szokásjog alapján, bányavárosi keretben működő bányászati tevékenység kivételével felszámolta a lakhatási korlátozásokat, és rendelkezett a zsidók szabad vállalkozásalapításáról. Viszont a zsidókat kötelezte arra, hogy vezeték- és tulajdonnevekkel éljenek, születendő gyerekeiket rabbijaik által anyakönyveztessék, valamint arra, hogy szerződéseiket „a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élőnyelven” szerkesztessék.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc időszakában az emancipáció kérdése későn került napirendre, hiszen a forradalmi időszak városi antiszemita tüntetései hatására sem akarták a hangulatot ezzel a kérdéssel tovább mérgesíteni. Csak a zsidóságnak a szabadságharc folytatásában betöltött hasznos, sőt nélkülözhetetlen szerepe, hazafias anyagi és emberi áldozatai hatására az eltiprás előtt nem sokkal, az akkor már Szegeden ülésező – meglehetősen csonka – országgyűlés hozott egy emancipációs határozatot, mely sohasem lépett érvénybe.

Bár az osztrák neoabszolutizmus kora a német nyelvűség miatt biztosított bizonyos lehetőségeket is a hazai zsidóságnak, mégis a magyarsághoz való asszimiláció modellje vált általánossá. Az első generáció még jiddis anyanyelvű volt, de fiát már a német helyett magyarul taníttatta, az unokák nemzedéke pedig már teljesen megmagyarosodott nyelvileg. Az eltérő gyökerű és stratégiájú zsidó csoportok közötti ellentéteket paradox módon az 1867. évi XVII. tc. élezte ki. A polgári emancipáción túl ugyanis elmaradt a zsidóság vallási egyenjogúsítása. Ezt Eötvös József kultuszminiszter a polgári önszerveződés által kifejtett társadalmi nyomásgyakorlás útján kívánta megvalósítani, és az általa összehívott 1868–1869-es auto­nómiakongresszussal megpróbált egy egységes izraelita felekezetet és képviseletet létrehozni. Bár tudta, hogy a zsidóság nem egyház, hanem hitfelekezet (pontosabban a mózesi törvényeken és azok talmudi magyarázatán alapuló szokás- és kultuszközösség), mégis olyan megértést akart a felek között kialakítani, hogy azok képesek és hajlandók legyenek valami közös szervezetet megalapítani, amely tárgyalhat adott esetben az állammal.

Ortodoxok és újítók

Az eredeti szándékkal szöges ellentétben azonban a kongresszus a hivatalos szétváláshoz vezetett, amely egyszerre három részre tagolta a hazai zsidóságot. A neológok (kongresszusi zsidóság) további újításokat követeltek és vezettek be, az ortodoxok még inkább visszatértek a régi hagyományokhoz. A kettő között pedig keletkezett egy kicsi csoport, amelyet úgy hívtak, hogy Status Quo Ante, vagyis az előbbi állapotok szerint való zsidóság, mely a túlzott újítástól és konzervativizmustól is távol kívánta tartani magát. Számbelileg az ortodox zsidóság volt többségben (55 százalék), de városi jellege, mobilabb szelleme és fővárosi súlya miatt a negyvenszázaléknyi neológ zsidóság vált a véleményformálás és az önreprezentáció tekintetében meghatározóvá. De mindez bizonytalan, ugyanis a szellemi határok még a zsidóságon belül is ide-oda mozoghattak.

A fővárosi ortodox zsidóság is kéthasábos imakönyveket használt, hogy a nyelvileg megmagyarosodott és a szekularizáció miatt hébertudásban sem eléggé képzett hívei képesek legyenek megérteni és követni a hithűség miatt héberül felolvasott zsinagógai istentiszteletet. Meg kell említenünk a (főleg kárpátaljai) haszíd zsidóságot is, amely szigorúan vallásos kultúrát képviselt a csodatévő rabbikba vetett hittel. Ma a szakirodalom úgy látja, hogy életmódjuk földműves és erdőgazdálkodó jellegét a cionista sajtó nagyította fel a századfordulón, hogy a zsidó társadalomnak a zsidóság szempontjából is egészségtelen voltát ellensúlyozza, és bizonyítsa, a zsidóság alkalmas egy palesztinai teljes nemzeti társadalom létrehozására.

A zsidó emancipáció dolgában elsősorban a neológok voltak érdekeltek, akik üdvözölték a vallási egyenjogúsítás irányába történő továbbfejlesztést is. Hogy ez a folyamat több összetevő révén a magyarországi elvallástalanodás, szekularizálódás és laicizálódás katalizátorává is vált, az történetünk újabb, máshol megvizsgálandó fejezete. Az 1867. évi XVII. törvénycikket azonban nyilván méltathatjuk, hiszen nélküle nem jöhetett volna létre az a nyelvében és érzelmeiben magyar zsidóság, amelynek teljesítménye méltán alkotja nemzeti büszkeségünk részét.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa