Őry MariannMagasban a zászlók

Álláspont. Ha valamiben bízhatunk, hát az Brüsszel ütemérzéke

Őry Mariann – 2018.03.17. 01:10 –

Hétfőn újra fejest ugranak Európa legégetőbb problémáinak megoldásába, ezúttal az Európai Parlament kulturális bizottsága vitatja majd meg, mivel járul hozzá a készülő Magyarország-jelentéshez. Véleménytervezetük már ismert, nem túl meglepő módon a CEU-ügy, a média helyzete és a roma integráció van érdeklődésük középpontjában. Egy nem különösebben izgalmas véleménnyel már az alkotmányügyi bizottság is hozzájárult a készülő jelentéshez, az erről szóló vitán leginkább az volt világos, hogy már ők is rettenetesen unják az egészet. Persze nem azért, amiért mi. Az olasz baloldali Barbara Spinelli például azért elégedetlenkedett a vitán, hogy mikor büntetik már meg Magyarországot az alapszerződés hetes cikkelye szerinti, akár a szavazati jog megvonásával is járó eljárással.

Nem Spinelli az egyetlen, aki már nagyon szeretné ledobni az atombombát. Az egész „magyarjelentés” bevallottan azért készül, hogy alátámasszanak egy már meghozott döntést, magyarul tavaly májustól idén őszig formaság az egész. S bár már türelmetlenül várják a magyar kormány ellenfelei a csapást, maga a folyamat is sokaknak hasznos, hiszen az Európa valódi problémái-val való foglalkozás helyett egy évnél is tovább pörgethetik a „magyar ügyet”, szereplési lehetőséget és muníciót biztosítva a magyar ellenzéknek és a politikai „civileknek”.

Magyarország és Lengyelország brüsszeli vegzatúrájának árnyékában közben ott van az uniós normál üzem, a migráció évek óta súlyosbodó problémájának kitartó ignorálása. Negyedik éve nem sikerül megteremteni a valós határvédelmet, vagy legalább támogatni azokat a tagállamokat, amelyek hajlandók foglalkozni a kérdéssel, és akár a saját költségükön is kiveszik részüket Európa védelméből. Elérték viszont Brüsszelben és Berlinben, hogy a szolidaritás szó mára egyet jelentsen a migránsok befogadásával. Ez az erősen leszűkített szolidaritás pedig már nem is arról szól, hogy szolidarítsunk Irakkal vagy Szíriával, egymást kell kisegítenünk. Hivatalosan Olaszországot és Görögországot, de valójában Németországot és a migránsbarát nyugati országokat, amelyeknek azért nem kell mindenki, aki elfogadta Merkel meghívását. A kvóta ugyanis nem segít se az olaszokon, se a görögökön, hiszen az érdekük is a migráció megállítása, nem pedig hatékony megszervezése és fokozása lenne.

Ezt kimondani azonban ott van az uniós főbűnök között. Abból még senkinek sem lett baja az elmúlt években, hogy nem tartotta be a kvótát, Avramopulosz biztos havi rendszeres dorgálása azért kibírható trauma, lássuk be. Büntetést azok kaptak, akik sumákolás helyett az elvi kiállást választották. A visegrádiak zömére tehát lecsapott az uniós törvény szigora, és mivel azóta sem sikerült megtörni a visegrádiakat, sorra jönnek elő a nyomásgyakorlás új módszereivel. Merkel kancellár is beállt a fenyegetőzők sorába, a kvóta és a források összekötésével akarja lenyomni a „keletiek” torkán, ki is a főnök Európában. Érthető a keménykedése, hiszen hazai dominanciája finoman szólva is megingott, a szociáldemokratákkal kötött újabb koalícióval pedig végképp bizonyította, hogy felesleges volt a németeknek szavazniuk.

Március 15-én Orbán Viktor is egyértelművé tette, ma Európában a tét a nemzeti szuverenitás, Európa keresztény identitása, biztonsága és jövője. Erről szól az előttünk álló sokfrontos küzdelem. Ezért kell magasba emelni a zászlókat, ezért kell harcolni. Ezért kell felismerni, hol van helye a kompromisszumnak, miben engedhetünk. És miben nem engedhetünk soha.