„Csak mosollyal tudjuk megköszönni a segítséget”

Az ukrán állam egyetlen hrivnyával sem támogatja az árva gyermekek otthonát, ha a magyar állam és a Magyar Református Szeretetszolgálat nem segítene rajtuk, már régen be kellett volna zárniuk – tudtuk meg a szervezet ügyvezető igazgatójától, Juhász Mártontól

Velkei Tamás – 2018.03.17. 00:40 –

Keserves út vezet a kárpátaljai Nagydobronyba. Bár a település csak húsz kilométerre fekszik a határtól, a magyar utakon soha nem látott kátyútengert kerülgetve az autózás véget nem érő utazásnak tűnik.

Magyar-Református-SzeretetszolgálatJuhász Márton ügyvezető igazgató szerint a gazdálkodás mellett a nélkülözőkön csak az adományok segítenek (A szerző felvételei)
Elképzelni sem lehet ennél autentikusabb prológust, pedig a valóság még ennél is lehangolóbb: elvadult táj, tarra vágott útmenti tölgysor, sitthalmok maradnak az utazó mögött, míg a jelentős magyar lakossággal rendelkező városba ér. Az igazi döbbenet azonban csak ott következik.

A gondoskodás háza

Az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban már nagyon várják a Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársait. Nem csoda: Kijev egyetlen hrivnyával sem támogatja az árva gyermekek otthonát. Ha nem segítene rajtuk a magyar állam és a Magyar Református Szeretetszolgálat, azaz az MRSZ, a holland testvéregyház, illetve nem gazdálkodnának, már régen be kellett volna zárniuk – tudjuk meg Juhász Mártontól, az MRSZ ügyvezető igazgatójától.

Ebben az esetben szélnek kellett volna ereszteniük a hatvanhárom ép és fogyatékossággal élő, három és harminckét év közötti lakót. Akad közöttük olyan kislány, akit kétéves korában a kutyaólból mentettek ki: a pelenka már ráfagyott a gyermekre, akit csupán a négylábú testének melege tartott életben.

Csak akkor engedjük el a lányokat, ha már sikerült egzisztenciát teremteniük, ha férjhez mennek, vagy ha felvételt nyernek egy felsőoktatási intézménybe – avat be az otthon életébe Katona Viktória, a gyermekotthon lelkésze, aki a hajdúsági Hosszúpályiból költözött át Kárpátaljára. Ezért élnek felnőttek is az otthon területén a Gondoskodás Házában.

Az itt lakók törődést és szeretetet kapnak, amit soha nem felejtenek el. Az intézmény vezetősége a kikerülők életét is tovább követi, és gyakran előfordul, hogy az elköltözött leányok jönnek látogatóba. Van olyan, korábban dacos kislány, aki visszatérve azt mondta, nagyon hálás az itt kapott tanításért, szeretetért.

Az otthon egy sziget, ahol mentést végzünk. Minden alkalom, amikor meglátogat minket a szeretetszolgálat, egy-egy levegővétel számunkra, ami a túlélést jelenti. Mi az adományokat „csak” mosollyal tudjuk megköszönni. Fontos számunkra a kapocs, hogy gondolnak ránk – mondja a lelkésznő. Iszlai Gergely logisztikai csoportvezető meg is kezdi az adományok lepakolását, az MRSZ tartós élelmiszert, tisztító- és írószert hoz rendszeresen az otthonba, de legutóbbi látogatásuk alkalmával kerekesszékeket is adományoztak három fogyatékossággal élő lakónak.

Az egyik kerekesszék Kölcsi Tündéé lett. Azt mondja, eddig az intézményből sem tudott kimenni, ma már a templomba is képes ellátogatni. Kérdésünkre, hogy a hosszú úton nem fárad-e majd el, mosolyogva válaszol: a többiek is segítenek neki olykor a haladásban. Közben Kikina Jána mutatja meg, hogy a nemrég kapott elektromos kerekesszéke milyen fordulatokra képes.

Szeretik a szervezetünket, és nemcsak azért, mert rendszeresen támogatjuk őket, hanem mert érzik, mögöttük állunk, számíthatnak ránk – mondja Fodor Gusztáv Kárpátalján született lelkész, az MRSZ kárpátaljai koordinációs irodájának vezetője.

Anyaországi segítség

árvák 20180317 A nagydobronyi árvák és rászorulók nemcsak a támogatások miatt támaszkodnak a Magyar Református Szeretetszolgálatra, hanem mert érzik, a szervezet mögöttük áll, számíthatnak rá


A Nagydobronyi Református Líceum helyén már a 19. század végén is iskola állt, és bár a századok során környezetéből sorra tűntek el az épületek, a tanintézmény a kommunizmusban, majd a Szovjetunió széthullását követően is megmaradt. A líceumban 1995-ben indították el újra az oktatást, amely itthon nagyjából a gimnáziumnak felel meg.

Azóta is igyekeznek folyamatosan biztosítani az oktatáshoz megfelelő körülményeket, most azonban új szakasz kezdődött az intézmény életében, a magyar állam támogatásával emeletráépítéssel és tornateremmel gazdagodik idén az iskola. Gál Erika igazgató elmondja, amennyiben a magyar állam nem segítene a fenntartásban, már bezárhatták volna a líceumot, mert az ukrán állam magánintézményeket nem támogat.

Márpedig a magyar nyelvet és kultúrát ápoló nagydobronyi bentlakásos líceum annak számít. Belegondolni is rossz, mi történne az intézmény százhúsz diákjával, ha az anyaországból nem érkezne segítség. Ráadásul manapság olyan népszerű az iskola, hogy már nincs annyi hely a kollégiumban, amennyien felvételiznek, ezért is bővítik az épületegyüttest.

A líceum vezetésének az a célja, hogy a fiatalok az iskola elvégzése után is Kárpátalján maradjanak, felvételizzenek a főiskolára, hiszen ők a kárpátaljai magyarság jövőjének zálogai. Az MRSZ igen nagy segítséget jelent az iskolának, a civil szervezet Nyilas Misi programja keretében harmincnyolc diák nyert ösztöndíjat. Tizenkét tanulójuk árvaházból érkezett a bentlakásos iskolába, ruházatukat ugyancsak a szeretetszolgálat biztosította.

Egyik árva a tizennégy éves Mezei Barbara, aki egyévesen került árvaházba. Azt mondja, itt igaz barátokra talált, akik megértik, mindenben segítik, és titkait is rájuk bízhatja. Nővére most a beregszászi főiskolán tanul, de korábban szintén ide járt. Közben Demeter Szilvia is csatlakozik hozzánk, akinek édesapja magyar, édesanyja ukrán. Szülei nem törődtek vele, ezért jutott ő is árvaházba. Itt új otthonra leltem – állapítja meg mosolygós szemmel. Majd Horkay László nyugalmazott kárpátaljai református püspök vezénylésével a líceum tiszta tekintetű diákjai előadják a magyar himnuszt – szívet tépően szól e tájékon nemzeti énekünk.

Püffedt patkány bűzölög az árokban összegyűlt zavaros lében Nagydobrony egyik cigánysorán. Középkori sártengerben egyensúlyoznak a Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársai élelmiszercsomagokkal a vállukon.

Kissé távolabb nagyra hizlalt máglya lobog, kellemetlen szaga beteríti a nyomorúságos környéket, a rogyadozó kalyibák hézagos tetőzetén átszalad a szürke füst. A cigányok fogékonyak a vallásosságra, sokan csak azért tanultak meg olvasni, hogy megismerhessék, ami a Bibliában áll. Igaz, amikor jobban mennek a dolgaik, kevesebbet járnak templomba, amikor rosszabbul, sűrűbben, s hitükbe babonaság is vegyül, ám az Istenben való hit, a kereszténység, az Ige olyan közös kapocs cigányok és magyarok között, amire lehet alapozni – tudjuk meg Kolozsy András református lelkésztől.

„A hit hallásból van”

Ez azért fontos, mert az ukránul korábban csak Sumnájának, vagyis zajosnak nevezett „táborba” (errefelé így nevezik a cigánytelepeket, cigánysorokat) a magyarok vagy az ukránok be sem merték tenni a lábukat. Persze ma sem tetszik mindenkinek a jövetelünk, a „cigánybíró”, aki az itteniek ügyes-bajos dolgait intézi a hatósággal, és a romák maguk közül választják, szóvá is teszi, hogy ne „kamerázzunk”, de ezúttal a cigányok leintik. Tudják: nyomorúságukban csak az egyházra, a magyarokra számíthatnak.

A kereszténységnek tehát igen nagy szerep jut az itteni magyar anyanyelvű romák túlélésében. És Kurucz Margarétának is, akinek olyan erős a hite a Megváltóban, hogy – látva a körülményeket – szinte hihetetlen. „A hit hallásból van” idézi Pál apostolt az egyébként analfabéta asszony, aki a helyi lelkész talán legnagyobb segítsége a Sumnáján. Érdekes, ő nem így gondol magára, ellenben nem győzi áldani Kolozsy Andrást. András atya lelki testvér, szinte má’ cigány, pedig mink, cigányok nehéz eset vagyunk, de ha kell velünk fázik, velünk melegszik, mindig velünk van – hadarja az aranyfogazatú, dús szemöldökű nő a cigánytelep református templomának udvarán.

Aztán szavára és szúrós pillantására a roma gyülekezet gyorsan behordja a kapott segélyt a templomba, később innen osztják el az adományt aszerint, ki mennyire szorul rá a támogatásra. Hálájuk jeléül spontán éneklésbe kezdenek kicsinyek és felnőttek, az Urat magasztalják tiszta szívvel. A település másik, északi cigánytáborban talán még az előzőnél is lehangolóbb állapotokkal találkozunk. Ahol a gyülekezeti ház és az óvoda áll, még viszonylag rendezettnek tűnik az utcakép, de az egyik porta végéből nyíló faluszéli házsor láttán azonnal megfogalmazódik a kérdés: létezik-e, hogy Európa közepén így élnek emberek.

Összeaszalódott döglött egerek mellett visz utunk a telepen, Ámit Gyula óvodavezető és gondnok kísér bennünket körbe a bokáig érő hulladékban, kutyagumiban. A hiányos öltözetű, nedves orrú lurkók vígan szaladoznak a nyomorúságos viskók között, a felnőttek a vályogból, fóliából, fémhulladékból tákolt építmények előtt várják a szeretetszolgálat érkezését.

Arra még áram sincs, hát, hogy lehet ilyet csinálni? – bök orrával a tábor szélén álló házak irányába egy Matyiként bemutatkozó férfi, miközben rozzant kerítésére támaszkodik. Elmondja, hiába kérték az itteni hatóságokat, nem vezetik el a távoli házakhoz a vezetékes villanyt. Hogy ennek mi a pontos oka, nem derül ki, mindenesetre megtudjuk tőle, hogy az itt élők nem tudnak sem cigányul, sem ukránul, csak magyarul.

Meséli, néhányan, köztük ő is, „magyarba” járnak dolgozni, van, aki húskombinátba, mások pedig összeszerelő üzembe. Kérdésünkre azt feleli, talán három-négy millió forintnyi összegért lehetne egy emberibb környezetet biztosító házat venni a faluban, de ahhoz minden keresetét el kellene tegye úgy öt éven át, miközben öt éhes szájat kell etetnie. Kilátástalan a helyzete.

Marad számukra az úszás az árral, a többieknek meg a reménykedés, hogy túlélik valahogy. Szemmel láthatóan nagy a respektje a lelkipásztornak és a civil szervezet munkatársainak. Nem csoda, az egyház és a református szeretetszolgálat törődik csak velük.