Kő AndrásVéletlenek

Kétféle embertípus van: az egyik, aki hisz a véletlenekben, és amondó, hogy mindenkire kiosztották a szerepét már a születésekor, a másik, aki kineveti a véletleneket, és csak önmagában hisz

Kő András – 2018.03.10. 00:36 –

Bevallom, én hiszek a véletlenekben, amelyek sorozatos útjelzői voltak eddigi életemnek. Olvastam valahol, hogy a világot a véletlenek irányítják, és nem szabad túl sokat agyalni ezen, különben az ember teljesen becsavarodik.

Most, hogy egyik-másik állam katonasága – a migránsokkal való összeütközések során – csaknem naponta szerepel a hírekben, elmesélem, hogyan menekültem meg attól a szolgálattól, amely annak idején még három hosszú évig tartott. A szegedi bölcsészkar még odébb volt, amikor jött a behívó, hogy reggel hét órakor jelenjek meg a megjelölt Művelődési Házban. Hogy milyen utálat élt bennünk leendő bölcsészekben a katonaság iránt, arra csak egyetlen példa: gimnáziumi osztálytársam szó szerint eltörte a lábát – leugrott az első emeletről –, hogy megmeneküljön ettől a lélekölő tevékenységtől. Én viszont előző este még elbúcsúztam akkori szerelmemtől, és mentem a „vágóhídra”, mint az ökör.

Emlékszem, rengetegen voltunk, megtöltöttük az egész nézőteret. Egy idő után az orvosi vizsgálat következett. Ott álltunk libasorban, egyetlen alsónadrágban az orvosok előtt, amikor rám került a sor. Mélyen belenéztem a nekem jutó orvos szemébe, és nem hittem a szememnek: B. doktor állt előttem, családunk egykori háziorvosa, amikor még Budán, a Szentimre-városban laktunk, igaz, akkor még ezt az elnevezést nem használtuk. Emlékszem, B. doktor szerette a jó bort, s miután egy alkalommal beadta apámnak az injekciót, majd elbeszélgetett a szüleimmel, a nem tudom hányadik pohár után újra készült megtenni azt, amit egyszer már megtett… De a lényeg: elrebegtem háziorvosunknak, hogy ki vagyok, és megkérdeztem, emlékszik-e még a családunkra. Emlékezett. Sőt, a szüleimről érdeklődött. „Doktor úr – mondtam kétségbeesetten –, mit tud tenni érdekemben, hogy megmeneküljek az angyalbőrtől?” „Nem tudom…” – mondta a fogai között suttogva, és szó nélkül vizsgálgatott.

Este öt óra tájban, már csak páran maradtunk a Művelődési Házban. A többieket elvitték Isten hírével. És akkor valaki közölte velünk, hogy másnap reggel „vegyük fel a munkát”. Könnyek között távoztam. Évekkel később tudtam meg, amikor véletlenül összetalálkoztam B. doktorral az utcán, hogy elrejtette az aktatáskájában a kartonlapomat, és ezzel egy életre megszűntem a szocialista hadsereg katonája lenni! (Akkor még hol volt az internet?!)

A mai napig áldom ezt az embert. Jótevőmet. Sokkal később, az újságban olvastam a halálhírét. Aztán egykori tanáromtól értesültem arról is, hogy a lánya beleszeretett a gimnáziumban a pártállam ott oktató neves esztétájába, a filozófus Lukács György tanítványába, és a szülői tiltás ellenére, az érettségi után második felesége lett. (Az interneten csak az esztéta első feleségének a neve olvasható…) B. doktor, aki arisztokrata család sarja volt, bánatában és szégyenében leugrott a harmadik emeletről, és szörnyethalt.

Osvát Ernő fogalmazott ekként: „Termékeny tévhit, hogy másképp is lehetett volna.”