Tamáska PéterVándorok és ösztönök

Mennyire kell komolyan venni a vándorlást, a migrációt? Szeresd a vándort, mint keresztényhez illik?

Tamáska Péter – 2018.03.09. 00:35 –

A számla először csendesen és tapintatosan hull le az égből, s az angyal szemmel láthatóan szégyelli a létezését: aztán fizetsz.

Nézem a természettudományos műsorokat: az új vadászterületre behatoló hím oroszlánok csak a nőstényeket hagyják életben, a cro-magnoniak megjelenése után a neandervölgyiek eltűnnek Európa térképéről (kannibalizmus is van, mint legutóbb a Gulagon), Jared Diamond pedig a Harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című ragyogó munkájában megjegyzi, hogy őseinknél már negyvenezer évvel ezelőtt magas fokra jutott a népirtás tudománya. A vadászatról a mezőgazdaságra való tömeges áttérés a mezőgazdasági forradalom idején – írja – „meghoztuk az emberi történelem egyik legkeservesebb döntését. Választanunk kellett, mi ez utóbbit választottuk, s éhezésre, háborúra és zsarnokságra jutottunk vele”. (Talán ezért is szeretjük annyira az ókori Egyiptomot, amelynek színein e tragédia ősbemutatóját rekonstruálni tudjuk. Vadászni pedig jobb volt, s a vadászok magasabbak és erősebbek voltak, mint a földmívelést választó fellahok.)

„Ma ugyanaz a választás áll előttünk – csakhogy most már meríthetünk a múlt tanulságaiból.” Túlnépesedtünk megint, de bizonyos okokból egyelőre kénytelenek vagyunk ragaszkodni az alkotmányos formaságokhoz, a tanulságokat pedig félretesszük. Fogalmunk sincs, milyen társadalom is lesz az, amely a maga nyomorának és alkotmányos rendje felszámolásának árán fenn fogja tartani a vándorok és bujdosók világát, amelynek mi, európaiak is részei leszünk. A világon élő feketeafrikaiak számát a két világháború közt százhúsz–százharminc millióra becsülték: ma csak Nigéria népessége több mint száznyolcvanhatmillió. A mohamedánok száma földrészünkön tizenkétmillió volt, s mindössze két és fél százalékát tették ki Európa lakosságának: rózsaszín ködben úsznánk, ha ez az arány megmaradt volna. A helyzet tehát drámaian megváltozott.

Az interneten megy egy rövid, agresszív monológ: egy németül, de akcentussal beszélő néger a szemébe vágja a nézőnek, hogy szarik a németekre s a kultúrájukra is, mert ő az erősebb. (Fő a megvetés. Nem véletlen, hogy a feminista svédeknél a legmagasabb a migránsok által elkövetett nemi erőszakok száma.)

A migráció Afrikából és a Közel-Keletről tehát ajtónkhoz hozta a harmadik világot. Friedrich Ratzel német geográfus 1897-ben fogalmazta meg a Lebensraum, az élettér elméletét, miszerint a nyelv és a kultúra mellett a népiség, az etnikum harmadik alapja az a jól meghatározható földterület, amelyen egy nép sajátos életmódját kifejti. S hajtja az ösztön újabb és újabb földterületek megszerzésére: Ratzel elméletét a világ Hitler Mein Kampfjából ismerhette meg. A tudós geográfus szerint a vándorösztön mélyen bennünk él: a kínai kivándorlást tanulmányozva erre igen jó példákat hozott. A németek 1941-ben a keleti hódítást szükségesnek tartották a túlnépesedés és az élelmiszer iránti szükséglet miatt, s a most Európába irányuló és az unió országait meghasonlással fenyegető bevándorlásnak hasonló okai vannak. Nem véletlen, hogy Ukrajnát – amelyet Hitler a birodalom magtárának szeretett volna megszerezni – a mai spekulatív tőke teljesen a markában tartja. Magtár fáraók szemével és tehetetlen fellahok. Ha Európa megtelik migránsokkal, a kevert és törzsies népességét azért az éhhalál szintje fölött lehet tartani. Valóban nincs más, csak az elvándorlás egy ideálisan, számítógéppel megtervezett Gulag felé?

Ez pedig éppenséggel nem igaz. „A népek csak a legnagyobb szükség kényszere alatt hagyják el hazájukat, sőt görcsösen ragaszkodnak a földjükhöz” – írja Cholnoky Jenő Az ember drámája című könyvében. (A nagy forradalmak – a francia, az orosz és a kínai – mind a föld körül forogtak, s legalább olyan harcos nacionalizmust szültek, mint a náci mozgalom.)

„Kétségtelen, hogy sokszor egész népek felkerekednek, de nem a vándorösztön következében, hanem kénytelenségből, vagy pedig sokkal jobb viszonyok reményében. Amerikába is azok vándorolnak, akik vagy elvesztették idehaza a megélhetés lehetőségét, vagy pedig ígérgetések, csábítások alapján sokkal jobb jövőt reménylenek odaát” – írta Ratzel nézeteivel vitatkozva talán legnagyobb földrajztudósunk. „Bebizonyosodik az is ennek a könyvnek az olvasásával, hogy nagyon sokan vagyunk ma a Földön” – teszi hozzá, s mintha jósolna: 1930-at írtunk, s másodpercekkel vagyunk az ukrajnai éhhalál, a holodomor előtt. „Túlságosan sokan, s az utolsó évszázadban oly rohamosan növekedett az emberek száma, hogy ezt igen veszedelmes jelenségnek kell tekintenünk. Ez a rettenetes szaporodás elvégre katasztrófához vezet. Nem a Spengler-féle helytelen okoskodás vezet annak felismerésére, hogy az ember katasztrófa felé közeledik, hanem az ember földi életének alapos ismerete” – írja malthusiánus fanyarsággal Cholnoky, s tanulságként hozzáfűzi, hogy a túlnépesedéssel „a kisebb értékűek, a tanulatlanok, a durvák mindig megsemmisítették a műveltek társadalmát”, s hogy 1917-ben „Oroszország a nép műveltségéhez képest túlnépes volt”.

Jean-Baptist Say, a modern közgazdaságtan megteremtője ma is etalon: hívei szerint alaptétele – hogy minden kínálat megteremti a maga keresletét, a felhalmozás pedig biztosítja a keresletet – ma is érvényes. (Ezt vallja Soros, az uzsorás is.) Igaz ez a tétel a migránsra mint munkaerőre? Hogy tömeges keresletet támasztana munkaerejével a nanotechnológia és automatizáció korában? Hogy eladhatók az izmai? Nyilván nem. Lehet, hogy semmit sem tanultunk és minden elfelejtettünk? – teszi fel a kérdést Jared Diamond is, aki Észak-Borneó példáján mutatja be a primitív társadalmaknak az emberi gondolkodás mába nyúló, botor logikáját, s a másik levadászásának már a két idősebb csimpánzágnál is tapasztalt rítusait. Azért mégis érdemes tanulságokat levonni a történelemből – mondja mosolyogva, unokáira gondolva –, hogy jövőnk fényesebb legyen, mint fivéreinké, a másik két csimpánzé.