A vesztesnek előnyös béke

Száz éve írták alá a központi hatalmak Szovjet-Oroszországgal a breszt-litovszki szerződést – a rövid szünet fontos feltétel volt a bolsevizmus világhatalommá felemelkedéséhez

Gali Máté – 2018.03.05. 01:19 –

A száz évvel ezelőtt, 1918. március 3-án Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak (Bulgária, Németország, Oszmán Birodalom, Osztrák–Magyar Monarchia) részéről megkötött breszt-litovszki békemegállapodás az első volt azoknak a békeszerződéseknek a sorában, amelyek az első világháborút lezárták.

breszt-litovszki béketárgyalások 20180305 Pillanatkép a breszt-litovszki béketárgyalásokról. Balra a központi hatalmak delegációja, jobbra a szovjet küldöttség látható (Forrás: Bundesarchiv, Berlin)

Az első világháborút befejező béketárgyalásokat elsőként Szovjet-Oroszország kezdeményezte, mivel az 1917 novemberében hatalomra jutott bolsevikoknak lélegzetvételnyi szünetre volt szükségük ahhoz, hogy a teljes felbomlás szélén álló hadsereg, valamint a gazdaságilag kimerült ország élén megszilárdítsák az uralmukat. Annexió és jóvátétel nélküli békét javasoltak, a nemzetek népszavazás útján megvalósuló önrendelkezése révén. A bolsevik rezsim 1917. december 15-én fegyverszüneti megállapodást írt alá a németekkel, és a két állam kormánya felhívást intézett az antanthatalmakhoz, hogy csatlakozzanak az egyeztetésekhez. Ám ezt a végső győzelemben bízó antant elutasította.

Ellentétes törekvések

A békekonferenciának a mai Fehéroroszország területén, a Nyugati-Bug és a Muhavec folyók találkozásánál fekvő Breszt-Litovszk városának erődje adott otthont, ahol akkoriban a német Keleti Hadsereg főhadiszállása székelt. A tárgyalóasztal mellett ugyanakkor hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a felek között áthidalhatatlan ellentétek feszültek. A szovjet delegáció, amelyet kezdetben Lev Boriszovics Kamenyev és Adolf Abramovics Joffe, majd később Lev Davidovics Trockij külügyi népbiztos vezetett, az önrendelkezésre hivatkozva a központi hatalmak által megszállt orosz területek kiürítését követelte, és a tanácskozásokat igyekezett elhúzni a reménybeli általános világforradalom kirobbanásáig. A Richard von Kühlmann külügyminiszter, illetve Max Hoffmann tábornok, a Keleti Hadsereg vezérkari főnöke által irányított német küldöttség ezzel szemben – túl a tetemes jóvátételen – nem kívánt lemondani a már meghódított belorusz és ukrán területekről, továbbá a Baltikumról és Orosz–Lengyelországról. Az Osztrák–Magyar Monarchia a békekötéstől azt várta, hogy a gazdag ukrán búzamezőkről érkező gabona révén enyhítsen a dualista állam igen súlyos élelmezési nehézségein, ezzel segítve elő a rendszer fennmaradását. IV. Károly király 1918 januárjában táviratot küldött Ottokar Czernin közös külügyminiszternek, melyben arra hívta fel a figyelmét, hogy „az egész Monarchia és a dinasztia sorsa a lehető leghamarabbi breszt-litovszki békekötéstől függ. […] Ha nem jön létre a béke Bresztben, akkor itt forradalom lesz, ha volna is elég ennivaló. Ez egy komoly utasítás, komoly időben”. Czernin egyébiránt betegsége miatt a tárgyalások elején nem volt személyesen jelen, hanem a delegáció élén Mérey Kajetán rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, Ausztria–Magyarország korábbi római nagykövete állt. Később a Monarchia részéről Mérey szignálta a békeszerződést is.

A bolsevik vezetés megosztott volt a béke kérdésében. Lenin a megkötését szorgalmazta, mert azon az állásponton volt, hogy miközben Európában is érlelődik a forradalmi helyzet, katonaság híján az oroszországi forradalmat csak ezen az áron lehet megmenteni. Emellett pedig abban bízott, hogy a központi hatalmak belátható időn belül vereséget szenvednek a világháborúban, és akkor a békeszerződés érvénytelenné válik majd. A párt Buharin nevével fémjelzett balszárnya ezzel szemben a háború folytatása mellett kardoskodott, amit meglátásuk szerint előbb–utóbb az egész kontinensre kiterjedő forradalommá lehetne bővíteni. Trockij pedig a „sem háború, sem béke” elvét képviselte, azaz nem kötni békét a központi hatalmakkal, de a velük szembeni harcot is befejezettnek kell tekinteni.

Viszont amíg a bolsevikok egymás között sem jutottak megállapodásra, 1918. február 9-én a központi hatalmak képviselői különbékét írtak alá az előző év novemberében alakult Ukrán Népköztársaság elöljáróival. Ez volt az ún. „kenyérbéke” („Brotfrieden”), mivel a győztesek egymillió tonna ukrán gabonára tartottak igényt hadikárpótlás gyanánt. A szovjetellenes Ukrán Népköztársaság hatalma korlátozott volt, ugyanis létezett egy oroszbarát Ukrán Szocialista Szovjetköztársaság is, melynek csapatai január végére ellenőrzésük alá vontak több ukrán nagyvárost (Harkov, Zsitomir, Odessza stb.), és elfoglalták a Népköztársaság székhelyét, Kijevet is. Trockij éppen ebből kifolyólag tiltakozott a különbéke ellen, rámutatva arra, hogy nem sokat ér egy olyan küldöttséggel aláírt béke, amely nem rendelkezik nagyobb területtel, mint a breszt-litovszki szobája. Minden bizonnyal a különbékére szánt válaszlépés volt a külügyi népbiztostól az, hogy február 10-én, a kongresszuson nyíltan is a „sem háború, sem béke” álláspontjára helyezkedett, és elhagyta a tárgyalások színhelyét.

Nyolc nappal később a központi hatalmak csapatai általános támadást indítottak a keleti fronton. Lenin ekkor táviratilag közölte, hogy – haderő hiányában – hajlandó elfogadni a békefeltételeket, és február 28-án Grigorij Szokolnyikov népbiztossal, valamint Georgij Csicserin helyettes külügyi népbiztossal az élen új szovjet delegáció érkezett Bresztbe. Németország és a Monarchia külügyminiszterei már nem tartózkodtak a városban, mivel elutaztak a Románia legyőzésével esedékes bukaresti béke (1918. május 7.) megkötésének előkészületei ügyében. Helyettük Frederic von Rosenberg német követtel és Max Hoffmann generálissal maradt lehetőségük értekezni a továbbiakban.

A „gyalázatos” kontraktus

A tárgyalások utolsó szakasza rövid ideig tartott. A szovjet küldöttség három napot kapott a szerződés szövegének átnézésére, amiről Szokolnyikov csak annyit közölt: „Az a béke, amit most meg kell kötni, nem a két fél közötti megegyezés gyümölcse. Hanem olyan béke, amit fegyverrel a kezükben diktálnak számunkra.” A bolsevikok végül 1918. március 3-án írták alá a Lenin által csak „gyalázatos”-nak titulált kontraktust.

A breszt-litovszki békemegállapodás értelmében Szovjet-Oroszország lemondott Orosz–Lengyelországról, Belorusszia egy részéről, Litvániáról és Kurlandról. Elismerte Ukrajna, valamint Finnország függetlenségét, anélkül hogy ezek határát az egyezmény kijelölte volna. Észtországot és Livóniát a németek szállták meg, míg az Oszmán Birodalom kisebb kaukázusi területekkel (Karsz, Batumi, Ardahan) gazdagodott. Egyes számítások szerint Szovjet–Oroszországtól 780 ezer négyzetkilométernyi területet csatoltak el, amelyen az ország vasúthálózatának egyharmada volt lefektetve, s emellett komoly ipari potenciállal is bírt. Itt állították elő az ország vastermelésének 73, illetve termelték ki a szén 79 százalékát. Mindezeken felül pedig az 1918 nyarán megkötött kiegészítő rendelkezések még hatmilliárd márkányi hadikárpótlás megfizetésére kötelezték a vesztest.

A béke előírta a hadifogolycserét is. A szovjet fél politikailag és gazdaságilag sem volt érdekelt a fogságba esettek visszatartásában, ellenben Németország vagy éppen a Monarchia lassítani kívánta a hazaküldésüket, mivel tömegével dolgoztatták őket a mezőgazdaságban vagy a bányaiparban. Ennek okán 1918 nyaráig például ötszázezer osztrák–magyar katona – a fogva tartottak mintegy negyede – térhetett vissza, miközben ellenkező irányba csak 50 ezer egykori cári frontharcos indult meg az egymillióból, főképpen ukránok.

Fontos említést tenni arról, hogy a breszt-litovszki béke teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a balti nemzetek, Finnország és Ukrajna megalapítsák független államaikat. A békeegyezmény értelmében Szovjet-Oroszország köteles volt elismerni a központi hatalmak békeszerződését Ukrajnával, és békét kötni az Ukrán Népköztársasággal. Német és osztrák–magyar csapatok vonultak be ukrán területre, a „kenyérbéke” végrehajtására, ám a szükséges élelmiszerkészletek összegyűjtésében segédkező helyi államapparátus hiányában a rekvirált agrártermékek mennyisége jóval elmaradt a vártnál. A megszállók végül maguk próbálkoztak meg a begyűjtéssel, ami a helyi parasztság ellenállásába ütközött, és heves partizánmozgalom alakult ki miatta. Németország és a Monarchia az 1918 őszén bekövetkezett háborús összeomlásig hozzávetőlegesen negyvenezer vagonnyi árut szállított ki Ukrajnából. Ebből tizennyolcezer érkezett Ausztria–Magyarországra, 57 382 tonna gabona és liszt, továbbá 61 528 tonna egyéb élelem formájában. Ellentételezésül mezőgazdasági gépeket és eszközöket, textil- és bőrárut, továbbá papírt küldtek Ukrajnába. Mivel azonban a Népköztársaság vezetői nem tudták kielégíteni a központi hatalmak igényeit, 1918 áprilisának végén azok Pavel Szkoropadszkij arisztokrata földbirtokost tették meg a kormány fejévé. Ugyanakkor a korábbi cári tábornok sem volt képes megbirkózni a rendcsinálással, valamint a terménybegyűjtéssel, és olyan kevés tekintéllyel rendelkezett, hogy a kijevi német városparancsok szerint „hatalma nem terjedt túl szuronyaink hatókörén”.

Esély a bolsevik rezsimnek

Összességében elmondható, hogy a breszt-litovszki béke után a központi hatalmak csak részben tudták megszerezni a várt óriási élelmiszer- és nyersanyagkészleteiket. Az elfoglalt hatalmas földterületek megszállása – amelyeken már maga a megszálló katonaság is jelentős élelmiszerkészletet emésztett fel – komoly erőket kötött le, s ennek okán Németország és a Monarchia keleti hadseregeinek csak egy részét tudta átcsoportosítani a nyugati hadszíntérre. Wolfdieter Bihl osztrák történészprofesszor szerint Breszt-Litovszk igazi győztese a szovjet kormány volt, amely a központi hatalmak veresége után, 1918. november 13-án semmisnek nyilvánította a megállapodást.

A békeszerződésnek szentelt könyvében Bihl így fogalmazott: „A központi hatalmak látszólag győztesek voltak – befolyási övezetük Finnországig, Narváig, Ukrajnáig és a Kaukázusig terjedt –, jóllehet a labilis viszonyok miatt a keleti hadseregnek csak egy részét tudták átdobni a nyugati frontra. Végső soron azonban a bolsevik rezsim volt a győztes: a breszti szerződés megadta a bolsevik rezsim számára a sürgetően szükséges lélegzetvételnyi szünetet, és ez a konszolidációs lélegzetvételnyi szünet fontos feltétel volt az orosz bolsevizmus világhatalommá való felemelkedéséhez.”

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa