Hómezők fogságában

Elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték.

Babucs Zoltán – 2018.03.01. 03:35 –

A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenünket elszedték – emlékezett vissza Horváth B. József honvéd

honvedFuchs Ferenc tartalékos honvéd (jobbra) azok közé tartozott, akiket szeretteik hiába vártak haza ( Forrás: Fuchs József Ferenc archívuma)
Miközben 1943. január 22-én megkezdődött a magyar 2. hadsereg részeinek kivonása az arcvonalból, több magyar kötelék tovább fedezte a német és az olasz csapatok visszavonulását. A gyülekezési körzetekben megkezdődött a veszteségek számbavétele, és kiderült, hogy a rengeteg odaveszett hadianyag mellett csaknem százhuszonötezer honvéd és munkaszolgálatos képezte az expedíciós hadsereg véres veszteségét.

A hetvenöt évvel ezelőtti doni katasztrófa után a magyar csapattöredékek március 5-ig Romni, Vorozsba, Gluhov és Konotop körze­tében gyülekeztek, majd a szovjet csapatok támadásai miatt a Dnyeperen túlra vonultak vissza. Március elejére a 2. hadsereg állománya 3728 tiszt és 82 341 honvéd volt, egyéni fegyverzetük 46 118 puskából, 1296 géppisztolyból és 10 785 pisztolyból állt. Megmenekült még 16 351 ló, 6606 országos jármű és 1519 gépjármű. A nehézfegyverzet teljesen odaveszett, míg a teljes anyagi veszteség hetven százalékra rúgott. A személyi veszteségek számbavételekor derült ki, hogy a 2. hadsereg állományából a visszavonulás során 49-50 ezren estek el, ugyanennyien sebesültek meg és – a szovjet rádió híradásai szerint – 27-28 ezren kerültek hadifogságba, vagyis csaknem százhuszonötezer főt tett ki a véres veszteség.

A kegyetlen hadifogság

A sztálingrádi hadműveletek során német, olasz, román és magyar katonák százezrei estek szovjet fogságba, ahol nem sokat törődtek a nagy embertömeg elhelyezésével és ellátásával. A fogságba esettek a hosszú gyalogmenetek és a fűtetlen tehervagonokban való tartózkodás során tízezrével fagytak halálra, mire elérték a földbe ásott barakktáborok egyikét. A honvédek a Don mögötti davidovkai gyűjtőtábor néven ismert hómezőről kerültek a marsanszki, krenovojei, omszki, oranki és tambovi hadifogolytáborokba, ahol az alultápláltság és az időjárási viszonyok mellett a tífusz- és vérhasjárványok tovább tizedelték őket. Az elégtelen élelmezés miatt olykor még a kannibalizmus is felütötte fejét, mint ahogy arról jelen sorok írójának számolt be a nyíregyházi 12. gyalogezred egyik tisztje. A Donnál fogságba esettek csak 1946-ban adhattak életjelt magukról, addig a magyar külügy hiába tapogatózott, a szovjetek minden információ átadását megtagadták, „álláspontjuk okául a magyar csapatoknak a megszállt orosz területeken elkövetett állítólagos kegyetlenkedéseit hozták fel.” Más szovjet forrás szerint a 285 706 fogságba esett ellenséges katonából 31 299 volt magyar, akik közül 1943 végén már csak 3258 fő volt életben, kilencven százalékuk a fogságba esést követő egy-két hónapban meghalt.

Utóvédként

A magyar 2. hadsereg 1943. januári súlyos harcairól vajmi keveset tudott a hátország lakossága. Az első híradások csak februárban láttak napvilágot, a Kecskeméti Közlöny olvasói is ekkor értesülhettek a hadieseményekről: „Annyit ma is már biztosan tudunk, hogy ha veszteségeink súlyosabbak is voltak, mint az eddigi harcokban, korántsem akkorák, mint az a közvéleményben – főként az ellenséges propaganda hatása alatt – elterjedt. Ennek bizonyítására legyen elég, hogy a 2. hadsereg egyharmada most is harcban áll az ellenséggel, teljesen rendezetten és kevés veszteséggel. A hadsereg többi részéből az arcvonal mögött elhelyezve volt részek – ami lélekszámban igen tekintélyes – csaknem teljesen megvannak, az arcvonalban küzdött részek pedig még a vezetés számításán felül is előkerültek, rendeződnek és rövidesen új alkalmazásra készek. Propaganda-hazugság és nagyítás tehát az, hogy a »2. hadsereg megsemmisült«. Erről hála Istennek nincsen szó. Ezek ellen a rémhírek ellen kell elsősorban felvenni a harcot.

A hozzátartozókhoz! Mint fentebb említettük, igenis vannak veszteségeink, amelyeket senki sem akar letagadni, sem kisebbíteni. Háborúban nemcsak győzelem és nemcsak előremenetel van, hanem vannak áldozatok, veszteségek, visszavonulások is, amint ezt minden nemzet tudja. (…) Az ország érintett lakossága várja a híreket személyszerinti hozzátartozója sorsáról. Ez el is fog jönni. Ezért fel kell készülni a magyar társadalomnak, hogy az özvegyeket és árvákat segítse, megnyugtassa, megértse, hogy szeretteik hazáért hozott legnagyobb áldozata nem volt hiábavaló, ezért hála és jutalom Magyarország további jóléte, virágzása, megmaradása.”

Polgár Sándor, a tatatóvárosi 3/II. zászlóalj tartalékos hadnagya egy Sztarij Oszkol felé menetelő kisebb csoporttal igyekezett megmenekülni a bekerítésből: „Újabb, kisebb-nagyobb gyűrűbe kerültünk, de valahogy mindig sikerült kitörnünk, kijutnunk. Sokszor szétszóródtunk, kisebb csoportokban haladtunk, de két-három nap múlva ismét sikerült összeverődnünk. (…) Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félelmetes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek vagy jóbarátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni, nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni, nem itt elpusztulni, hisz várt minket otthon a család, apa, anya, fiatal feleség, gyerekek. Ez újabb erőre ösztönzött, egymást biztatva, támogatva haladtunk tovább. De nem egyformán kitartó, akaraterős minden ember. (…) Egy alkalommal egyik társunkat próbáltuk visszahozni. A köpenyét már levetette, leterítette, azon feküdt. Mikor kérleltük, hogy jöjjön vissza, annyit mondott: »Nem messze van már ide Perkáta, kicsit pihenek, olyan jó meleg van itt. Hagyjatok, majd jövök.« A kétségbeesés is sok embert kergetett a halálba. Megzavarodtak. Akadt jó néhány, aki főbe lőtte magát. Február első napjaiban ilyen volt az utunk. Fedél alá ritkán kerültünk. (…) elértük a vasútvonalat, úgy gondoltam, Sztarij Oszkol már nem lehet messze. Talán még nem érték el az orosz csapatok a várost. Itt a vasúti sínek között bukdácsolva vonszoltuk magunkat előre.”

Az alkoholtól megvadult szovjetek több alkalommal végezték ki az elfogott magyar tiszteket, mint ahogy az Philadelphy László százados, nemes békei Koós Béla hadnagy és több, székesfehérvári 3-as tiszt esetében történt február 1-jén az Olim patak völgyében.

A visszavonuló honvédeknek a súlyos harcok és a kegyetlen téli időjárás mellett a bajtársiatlanul viselkedő német és olasz fegyvertársaikkal is meg kellett küzdeniük. A 2. hadsereg-parancsnokság naplómelléklete szerint „általában az úton való mozgást ott sem engedték meg, ahol ez a menetüket nem zavarta volna. Szánokat, hátaslovakat, fogatokat, fegyvereket erőszakkal elvettek. Ahol ellenszegülés volt, ott fegyvert is használtak. A községekben a szállásaikból kidobták a magyarokat, illetve ahol németek voltak elszállásolva, ott a magyarokat nem engedték be. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyalázták a magyar nemzetet és a honvédséget.” A jászberényi 32/III. zászlóalj parancsnoka, Márton Ferenc alezredes harctudósításában olvashatjuk az alábbiakat: „Előfordult, hogy a zászlóalj legénysége az olaszok által megszállt házba ment be melegedni, ahonnan azonban az olaszok a magyarokat bajtársiatlanul kizavarták. Ha azok ennek nem tettek eleget, akkor – mint ez elő is fordult – az egyiket megsebesítették, a másikat pedig agyonlőtték. Egy helyen pedig a zászlóalj legénysége által elfoglalt csűrt éjszaka a legénységre gyújtották, ahol kb. 25 fő égett benn, míg egy csomóan csak ruha és fegyver nélkül tudtak kimenekülni.” A visszavonulás során a sebesültek többsége meghalt. A kassai 21. gyalogezred harctudósításából ismeretes, hogy január 21-én, Novo Georgijevszkij településen „megkíséreljük leadni a sebesültjeinket, de az olaszokkal kitörő német egészségügyi oszlop is kénytelen a súlyos sebesülteket agyonlőni, mert nem képesek továbbszállítani.”

„Davaj csaszi!”

Román István tartalékos hadnagy, a veszprémi 4/III. zászlóalj segédtisztjeként január 12-én került szovjet hadifogságba. Fogsága kezdetéről az alábbiakban számolt be: „A bunker bejáratánál lövésre készen tartott részeg géppisztolyos katonák kiabálják: – Davaj… Davaj… Davaj… Az egyik valamit kiabál, és felfelé rángatja sebesült bal karomat. (…) A dombtetőn egy sorba felállítanak minket, most kezdődik a kivégzés – gondoltam. (…) Kiabálás, veszekedés után mindenkit megmotoznak. Egy alacsony, ferde szemű mongol áll elém, zsebeimből mindent kirámol. – Csaszi, csaszi – mondja. Nem értem, mit akar, csuklómat tapogatja, mivel nem talál semmit, dühösen otthagy. Nem volt szerencséje, mert az órám szíja bő, és felcsúszik a karomon. Várjuk a további sorsunkat. (…) A holdfényes estén végre megindult csapatunk az ismeretlen cél felé. Utunk állásainkon keresztül vezetett, a délelőtti harcok hősi halottai feketéllettek a fehér havon. Mi, az élőhalottak fájdalommal búcsúzunk tőlük, talán nekik a legjobb, mi még nem tudjuk, mi vár ránk. (…) – Officer, officer. (…) Kilépek a sorból, és az ép jobb kezemet feltartom. Bevittek egy viharlámpával világított szobába. – Ön tiszt? – kérdezte meglepetésemre magyarul az asztalnál ülő férfi, miután pipáját kivette a szájából. – Igen, Román István zászlós [sic!] vagyok – feleltem. – Illés Béla őrnagy vagyok – mutatkozott be, felállt és a falon lévő térképhez vitt. (…) – Megkérem, tájékoztasson, hogy hol vannak Boldirevkában elhelyezve tüzérségi lövegek – mondta, és várta válaszom. – Nem tudom, én mindig az első vonalban voltam Urivban, de ha tudnám, akkor se mondanám meg – feleltem. – Igaza van, hasonló helyzetben én sem válaszolnék. (…) Maguk számára a háború véget ért. Bekerülnek egy lágerbe, és a háború után hazamehetnek Magyarországra.”

A mátraderecskei Horváth B. József honvéd Kondenzovónál esett szovjet fogságba, és emlékezete szerint „összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott a keze, lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány – elvitte a foglyok 95 százalékát.”

A magyar 2. hadsereg doni visszavonulása több tízezer magyar család máig ható tragédiáját okozta, hiszen az elesett honvédek mellett a fogságba esettek java nem térhetett haza. Az özvegyeknek egyedül kellett felnevelniük gyermekeiket, akik édesapa nélkül maradtak, és behozhatatlan hátrányuk volt azon szerencsés kortársaikhoz képest, akik teljes családban élhettek.

Így járt a ma már nyolcvanas éveiben járó, Svájcban élő Fuchs József Ferenc is, akinek édesapja, Fuchs Ferenc, a székesfehérvári 3/III. zászlóalj tartalékos honvédjeként 1943. február 1-jén Kasztronoje mellett esett szovjet hadifogságba, és két hónappal később, betegség következtében halt meg a lebedjanyi 35/I. gyűjtő- és elosztótáborban.